Kaslik Péter

 

Mi marad meg?
Gondolatok a magyar emigrációról

 

Az újév a régi eseményekre való emlékezés ideje is. Negyvenhét évvel ezelőtt, „új kanadásként” Szekeres Pali bácsi oshawai vasüzemében takarítóként dolgoztam.  Az akkor ott dolgozó „öreg kanadás” szerszámkészítők és esztergályosok félig viccesen, ugyanakkor némi fölénnyel azzal dicsekedtek, hogy bizony, amikor ők Kanadába jöttek az oshawai bevásárlóközpont helyén még az „indiánok” lovagoltak. Tudvalevő, és nem is mellékes, hogy az „indiánok” Oshawa környékén soha nem lovagoltak, hanem a vízi utakon kenukkal közlekedtek, és nem is voltak „indiánok,” hanem ennek az országnak az őslakói voltak és ma is azok.

Néhány hónap múlva feleségemmel, Ibolyával Oshawából Torontóba költöztünk. Nem lóháton és nem is kenuval, hanem egy frissen vett, jobban mondva ránk sózott tíz éves („régi kanadás”) autóval, amelynek tetejére felkötöztük és csomagtartójába raktuk minden ingóságunkat, amivel éppen csak bejöhettünk Torontóba. 1968-tól 2000-ig Torontóban laktunk, ahol erőnkhöz és képességeinkhez mérten Ibolya és én is a kezdetektől fogva igyekeztünk részt venni a torontói magyar közösségek munkájában. Emigrációs életünkről nem mondhatok semmi olyat, amit mások itt meg ne tapasztaltak volna. A számadásnak is ideje van. A következőkben a torontói emigrációs tapasztalataimat és ismereteimet igyekszem összegzésszerűen értékelni és azokat a jelenkori magyar eseményekkel kapcsolatba hozni.

I. „Ő mondja meg, ki voltál"

A torontói magyar emigrációs csoportosulások az első világháború utáni magyar történelem ciklusait tükrözik. Az emigráció aszerint rétegződött, hogy ki mikor jött Kanadába. („Mond meg mikor jöttél és megmondom ki vagy, és azt is, hogy barát vagy-e, vagy ellenség.”) Mindez nem akadályozta az meg emigrációs vezetőket, hogy évtizedekig ne azt mondják, hogy fogjunk össze.

1967-ben Torontóban még szervezett formában jelen van a Horthy korszak és a csendőrség elől elmenekült, magukat „magyarajkú” kommunistáknak nevező sztálinistáknak egy csoportja, akiknek hetilapja, a „Kanadai Magyar Munkás” 1929-től 1967-ig jelent meg Torontóban. A „Kanadai Magyar Munkás” főszerkesztője, Szőke István a kanadai Kommunista Párt Központi Bizottságának a tagja volt.  A Horthy korszak kommunista üldözöttjeit a kommunista korszak horthysta menekültjei követték. A fenti két, szembenálló, de egyidejűleg létező csoportot pedig az 1956-os magyar menekültek hulláma követte.  Két hét sem telt el, hogy Kádár János Budapesten kibújt egy szovjet tankból és átvette muszkavezetői szerepét, a „Kanadai Magyar Munkás” már a Kádár kormány hivatalos propagandáját hirdette hétről hétre Kanadában.

Ötven év távlatából is érthetetlen és felháborító, hogy az ízig-vérig magukat antikommunistáknak valló horthysták és a már itt levő 56-os magyarok jelenlétében a „Kanadai Magyar Munkás” a következőket írhatta az 56-os magyarokról:

„A fasiszta Horthy és az álkommunista, hazaáruló Nagy Imre; mindkettő a magyar nép gyilkosa és szülőhazánk árulója volt. A tetteikhez ma már nem kell magyarázat. Ezeknek a labancoknak a szekértolóiból sok került ide Kanadába is Magyarország felszabadulása és az ellenforradalom után. Arról a 35 ezer Kanadába jött magyarról, akik 1956 után érkeztek, nem lehet csak úgy kerülgetve beszélni, mert vannak köztük jócskán közönséges fasiszta gyilkosok és mindenféle más gonosztevők, akikre sem nekünk, sem másnak semmi szüksége nincs Kanadában sem… Ne próbáljuk mi azt a szemetet itten összegereblyézni, amelyet szülőhazánk kisöpört, mert magyarán mondva, Kanadában is csak szemét a neve.” („Szemétből Kanadában sem fog fakadni gyöngyvirág” Kanadai Magyar Munkás 1958. augusztus 21. http://multiculturalcanada.ca/node/574001

A fenti szöveg nyelvtani hibái és a magyar nyelv szellemétől idegen fordulatai azt a gyanút keltik, hogy az eredeti szöveget esetleg németből vagy oroszból fordították, amint a Kádár kormány úgynevezett szolnoki nyilatkozatának az eredetije is orosz volt. A „Kanadai Magyar Munkás” további cikkei az 56-os magyarokról egytől egyig Kádár: „Ott sincs kolbászból a kerítés” bölcseletét ismételgetik még tíz évig: „létbizonytalanság, öngyilkossági járvány a Kanadába disszidáltak közt.” (KMM 1957 09 02 2. o) Ezen a helyen kell felidézni, hogy Kádár több embert végeztetett ki, mint annakidején Haynau, akinek az áldozatai legalább nem a saját honfitársai közül kerültek ki. 

A kanadai magyar nemzeti emigráció egyik, napjainkig sem kihevert hiányossága, hogy nem képes meghatározni a rangsort, s ezáltal azt sem, hogy ki az igazi ellenség. Amíg a torontói nemzeti emigráció például évtizedekig megtűrte és szó nélkül hagyta a tényleges, a pártkönyvecskével rendelkező és valószínűleg szovjet pénzen bomlasztó kanadai magyar kommunisták sértegetéseit és gyalázkodását, addig a maga köreiben kereste és támadta „kommunistákat.” A nemzeti emigráció köreiben a lekommunistázás a személyes leszámolások egyik formája volt.

A nyolcvanas években Torontóban előadást rendeztünk Lőrincze Lajos, magyarországi nyelvészprofesszornak, az „Édes Anyanyelvünk” című népszerű magyarországi rádióműsor szerkesztőjének. A torontói magyarok egy csoportja megfenyegetett bennünket, hogy ha kell, tettlegesen is fellépnek a „kommunista” előadó ellen. Az előadás biztonsága érdekében rendőri jelenlétet igényeltünk és kaptunk, s Lőrincze Lajos professzor megtarthatta előadását.  A torontói magyarok számára nem jelentett semmit, hogy a határon túli magyarok anyanyelvének megőrzésében mennyit segített az „Édes Anyanyelvünk” heti műsora.

Hogyan működhetett évtizedekig a magukat a kommunizmus áldozatainak tekintő magyar nemzeti emigráció körében és később az 56-os magyarok jelenlétében egy bevallottan kommunista újság, amely hétről hétre szórta rájuk az átkot és terjesztette a Kádár kormány hazugságait? Annak az abszurditását, hogy ezek a hazug és szégyenletes írások a Kanadában letelepedett több mint 30, 000 itt élő 56-os magyar jelenlétében rendszeresen megjelenhettek, betetőzi és részben érthetővé teszi az a tény, hogy a „Kanadai Magyar Munkás” már eleve a kanadai nemzeti emigráció belső, megbénító és önromboló viszálykodásainak eredményeként jött létre.  Történt ugyan, hogy a Winnipegben megjelenő „Kanadai Magyar Újság” és a torontói „Kanadai Magyar Hírlap” 1929. június 22-én összeveszett azon, hogy melyik újság jogosultabb az akkori magyar kormány pénzbeli támogatására. A pénzt végül a winnipegi Magyar Újság kapta, a Kanadai Hírlap pedig „truccból” megszűnt létezni. Három hétre rá teljes fegyverzetben, s megszervezetten megjelent a „Kanadai Magyar Munkás” első száma.  „A munkások kérges ökle, egységes akarata súlyos sebet ejtett a magyar fasiszták táborán és annak lapján a Kanadai Magyar Hírlapon…” Kanadai Magyar Munkás, 1929. július 16. Hamilton http://multiculturalcanada.ca/node/325768

 „Emlékezz rám. Mi nyoma lesz, hogy éltem?” – hangzik Illyés Gyula egyik öregkori versének címe és kezdő sora.  Valóban mi nyoma lesz? Az 1929. és 1967. időszakban megjelent kanadai magyar újságok közül ma csak a fenti, bevallottan sztálinista és kommunista „Kanadai Magyar Munkás” érhető el a világhálón (http://multiculturalcanada.ca/node/325768), mégpedig állami költségen.  „Ő mondja meg, ki voltál.” Meg is mondták és mondják ma is. Ezáltal, ha jövőnk nem is, de múltunk alakul, mert alakítják. Mindez kinek a mulasztása?

II. Mai szemmel

 Egész múltunk eleven. Az „újról” a magyar emigrációban is mindig kiderül, hogy az valami régi. Ma, 2012-ben, a nemzeti emigrációt becsmérlő és lefasisztázó „Kanadai Magyar Munkás” szerepét a Montrealban megjelenő internetes „Kanadai Magyar Hírlap” tölti be. A jelenleg zajló magyarellenes kampány kanadai kirendeltségeként működő „Kanadai Magyar Hírlap”-ban ma ugyanúgy fasisztáknak (náciknak, hungaristáknak és söpredéknek) minősítik azokat a kanadai magyarokat, akiket a sztálinista és kádárista „Kanadai Magyar Munkás” is fasisztáknak, pantallósoknak és söpredéknek nevezett.

A napjainkban zajló nemzetközi magyarellenes kampány az évszázadok óta zajló magyarellenes kampány kiújult változata, illetve annak más szóhasználattal való folytatása.  A jelenlegi magyarellenes kampány már új jelzőket sem képes a régi képletben alkalmazni, hanem a majdnem száz év előtti nemzetközi antifasiszta mozgalom kulcsszavait használja azzal, hogy a „munkás” szót a „demokrácia” jelszava helyettesíti. Ezzel az egész kampány szóhasználata nevetségesen átlátszóvá válik, logikailag pedig egy értelmezhetetlen szörnyszülötté silányul. Magyarországon nincs demokrácia, mert a többség van hatalmon. Magyarországon diktatúra van, mert a demokratikusan megválasztott képviselők, az érvényben lévő törvények alapján döntenek. A magyarok fasiszták és nácik és hungaristák, mert nem globalisták. Ahhoz, hogy valakit a fenti módon megbélyegezzenek, elegendő, ha valaki magyarnak tartja magát. 

Mit jelent mindez Magyarország határain kívül élő magyarok számára? Elsősorban azt, hogy a magyarellenes kampány igazi célja a magyarországi politikai hatalom visszaszerzése, és ezzel az ország további korlátlan kifosztásának folytatása. A hatalom visszaszerzésére irányuló kampány tétje igen magas, s amint maga a kampány a kérlelhetetlen osztályharc jegyében zajlik, úgy tehát kíméletlen és durva.  A magyarellenes kampány lealázó és sértő hazugságai a magyar nemzet minden tagjára egyaránt kiterjednek. Semmi sem szent, sem nemzeti hagyományaink, sem kultúránk, sem a magyar jellem, sem önbecsülésünk. Ennek a szűnni nem akaró magyarellenes kampánynak semmi köze a szólásszabadsághoz. A szólásszabadság sem a demokráciában, sem a formális jogrendszerben nem önmagáért van, hanem az mindenkor a másik ember méltóságának és nemzeti identitásának a tiszteletben tartásával arányos. Vagyis az egyik ember joga ott ér véget, ahol a másik ember joga sérülne.    

A jelenlegi magyarellenes kampányt az váltotta ki, hogy a magyarok „nem jól szavaztak.” A magyarok a legutóbbi választásokon ismételten bebizonyították, hogy huzamosabb ideig nem tűrik az igazságtalanságot és a szellemi elnyomást. A magyarellenes kampány tehát a magyarok szabadságvágyának letörésére irányul. Hamvas Béla szerint: ez ellen megbocsátás nincs. Ezzel a „magyar ügy” túllépi a nemzeti jelleg korlátait és egyetemes értelmezést nyer. Ez a felismerés új erőt és érveket, valamint lehetőségeket is nyújthat a számunkra.  A fenti kérdések szorosan összefüggnek a „hírünk a világban”, és főleg önismeretünk kérdéseivel. Kik vagyunk? Mi az, amit hamisan állítanak ellenünk? Mi a kára annak, ha a hazug vádakat időben nem oszlatjuk el? (Válasz: Trianon.)

Őrizzük belső kincseinket

A jelenlegi közös veszély legalapvetőbb emberi értékeink és legkiválóbb nemzeti jellegzetességeink számbavételét, illetve igénybevételét követeli meg tőlünk. Ehhez viszont önismeretre van szükség. Veres Ildikó: „Szellemiség és értékek az emigráns életvilágban” címmel kitűnő tanulmányt írt az emigráció értékrendjéről, amelyben H. Hartmannra hivatkozva felveti a következő kérdést: Hogyan viszonyunk a következő emberi alapértékekhez:

1. igazságosság, bölcsesség, bátorság, önuralom?

2. Ezeken belül pedig hogyan viszonyulunk a következő értékekhez: felebaráti szeretet (szűkebb környezetben érvényes ), szavahihetőség és becsületesség, megbízhatóság és hűség, bizalom és hit, szerénység, alázatosság és távolságtartás.

3. emberszeretet, ajándékozó erény, a személyiség, mint individuális differenciáltság (Mikes International, (2011. XI Issue 3).

A fentiek alapján tehát az az alapvető szempont, hogy ezeket az értékeket elsőként magunkra alkalmazzuk, vagy legalábbis tudomásul vegyük azok létezését. Noam Chomsky szerint mások bírálatának alapfeltétele, hogy magunkra is ugyanazokat az elbírálási szempontokat alkalmazzuk, mint másokra.

Babits Mihály a „Mi a magyar?” c. tanulmányában megállapítja, hogy hibáink és erényeink is ugyanarról a tőről fakadnak: „Minden nemzetnek megvannak a titkai, amik egyszerre teszik erejét és gyengeségét. A hibák rendesen azonosak az erényekkel. Csak a nézőpont más.” Aki ma a magyarokat becsületes szándékkal bírálja és ezt a magyar nemzet tagjaként teszi, annak legalább ezt az általános igazságot el kell fogadnia. A jelenlegi magyarellenes kampány tűrhetetlenségét nem is a magyarokra zúduló hazugságok áradata, hanem a kampánynak felajzott, törtető jellege, a gyűlölet, a gőg, az irónia, a hiúság és a külső kapcsolatokra épülő erőfitogtatás váltja ki.   Hamvas Béla a fenti megnyilatkozásokat az emberek közötti barátság kizáró okaihoz sorolja. Amint a barátság, a közösség, így a nemzet is a közös megbecsülésre épül. A fentiekből következik az is, hogy a nemzethez való tartozásnak is van minimuma, ez pedig a közösséggel való félreérthetetlen azonosulás szándéka.  Amikor egy közösséget belülről támadnak, a nemzet tagjai csalhatatlanul tudják, hogy „érte haragszanak-e, vagy ellene”. Vagyis, a nemzet tagjai érzik és jelét adják annak, hogy a bírálat jószándékú-e vagy sem. Akik a nemzet tagjainak tekintik magukat, tudják, mit mikor kell abbahagyni. Tudják, hogy ha egy bizonyos határt túllépnek, a szitkok és az árulkodások saját magukra is sértőnek bizonyulnak. Erre vonatkozik a „Good, or bad, it is my country” („Jó vagy rossz, de az én hazám.”), és erre vonatkozik az „Itt élned, halnod kell” kifejezés is. Aki „nem akar egy levegőt szívni” az ország demokratikusam megválasztott miniszterelnökével, (Radnóti Sándor „filozófus”??), vagy aki kijelenti, hogy az alkotmány megszegése árán is érvényt szerez a maga igazának (Schiffer András, az LMP frakvió vezetője), az nyilvánvalóan túllépte a nemzethez való tartozás feltételeinek minimumát.

Emlékezzünk Magyarország előző miniszterelnökének kijelentésére, mely szerint „innen el is lehet menni.” Jó lenne, ha most az egyszer legalább a saját hívei megfogadnák a szavát és útra kelnének. Ahogy azonban itt Kanadában mondjuk: „But, not in my backyard”. Lazán fordítva: „Bárhova, csak ide ne”.

Kérjük, emelje fel szavát és írja alá Tiltakozásunkat, a minden jóérzésű magyart mélységesen sértő magyarellenes támadások ellen. Csatlakozzon a már több mint háromezer aláíróhoz!
A közös Tiltakozás aláírható a következő címen: http://www.magyarelet.ca/petition/

 

Kapcsolódó anyag: Amerikai beavatkozás a magyar belpolitikába? + Videó
http://mno.hu/belfold/budait-is-faggatta-a-sukoroi-ugyben-az-amerikai-nagykovet-1042716

A fenti írás rövidített változata olvasható a Gondola 2012, január 5. számában