A vajdasági magyar szervezetek és a magyarországi jobboldali pártok a nyáron indítottak kampányt a kettős állampolgárságért, vagyis azért, hogy a szomszéd országokban élő magyarok a Magyarországra való áttelepülés nélkül is Magyarország állampolgárai lehessenek, magyar útlevelet kapjanak. Kezdetben arra hivatkoztak, hogy az EU-csatlakozás okán vízumkényszert kell bevezetni Szerbiával és Ukrajnával szemben, ami nehezíti az ottani magyarok kapcsolattartását Magyarországgal, s ezt a problémát oldaná meg, ha a határon túli magyarok magyar útlevelet kapnának. E probléma a korlátlan számú beutazást biztosító ingyenes vízummal azóta megoldódott, a kampány mégis folytatódik. Szeptember végén az MDF törvényjavaslatot nyújtott be, mely minden magyar nemzetiségű, a történelmi Magyarország területén élő nem magyar állampolgár számára lehetővé tenné, hogy magyarországi letelepedés nélkül is magyar állampolgárságot kapjon. A kormány pedig tárgyalást kezdett a vajdasági magyar szervezetekkel arról, hogy milyen feltételek mellett kaphatnak másodikként magyar állampolgárságot az ottani magyarok. (Ősszel még azt mondták, csak magyar útlevelet akarnak, most a vajdasági delegáció világossá tette: teljes állampolgárságot kívánnak, szociális védelemmel, választójoggal együtt.) A köztársasági elnök jól kiválasztott jogászokat kért fel szakvélemény készítésére (egyikük a volt külügyminiszter, aki annak idején a státustörvényt is teljesen eurokonformnak tartotta), majd állásfoglalást adott ki, mely szerint a kisebbségi magyarok kettős állampolgársága „nem ütközik kényszerítő jogi akadályba sem a magyar alkotmány, sem a nemzetközi és európai jog alapján”.

A kettős állampolgárság felkínálása ugyanabba az irányba keresne megoldást a magyar kisebbségek problémájára, mint korábban a státustörvény, hiszen – a státustörvénynél is erősebb – jogi köteléket teremt a magyar állam és a kisebbségi magyar személyek között. Ez megerősítheti a magyar kisebbségek elkülönülését a többségtől, és ellentétes azzal a politikával, melynek célja a magyar kisebbségek integrációja és emancipációja saját országuk társadalmában. Ezért tartják távol magukat a kettős állampolgárság gondolatától az RMDSZ és a Magyar Koalíció Pártja vezetői, akik az integráció és emancipáció, az együttműködés és a kompromisszumok politikáját követik a konfrontáció helyett. Ennek jegyében az MKP már a második kormánykoalícióban mond le a benesi dekrétumok kérdésének felvetésétől, noha elvileg persze fontosnak tartaná azok eltörlését. Az RMDSZ pedig – Tőkés Lászlóékkal szemben – eltökélt támogatója volt annak a román alkotmánymódosításnak, amely, miközben fontos kisebbségi jogokat garantál, nem változtat Románia nemzetállami meghatározásán, pedig az RMDSZ szükségesnek tartaná ezt.

Erre azt lehet mondani, hogy persze: a romániai és szlovákiai magyarokat nem érinti a vízumkényszer. De a korlátlan beutazásra jogosító ingyenes vízum most már a vajdaságiak és a kárpátaljaiak számára is csupán egyszeri adminisztrációs kellemetlenségre redukálja a problémát. Egy autóvásárlás több utánjárást kíván. Miről szól hát most ez a kampány, melynek élén persze a Fidesz menetel?

Csapody Miklós az ATV október 2-i műsorában így érvelt: „...azt, amit a vajdasági magyarok kérnek, hogy tudniillik a magyar állammal valamilyen olyan közjogi viszonyba kerüljenek, ami a számukra lelkileg is és biztonságérzetet adóan is fontos, miközben megtartják ... a Trianon utáni ...tehát... hogy mondjam ... nem a hazájuk, hanem a szülőföldjük és az országuk állampolgárságát, pontosan a szerbet, tehát nem akarnak onnan eljönni, és úgy akarnak mégis magyar honosok lenni, ez teljesen jogos ...”. Nem világos, miféle biztonságérzetről van szó, hiszen a nemzetközi gyakorlat szerint a második állampolgárságot nyújtó állam mindenütt védelmet nyújthat polgárának, csak éppen annak az államnak a hatóságaival szemben nem, amelynek szintén állampolgára. Hogy a magyar útlevél szabaddá teszi a nyugat-európai utazást, fontos körülmény, de aligha olyan cél, ami a kettős állampolgárság követelését hitelesen alátámasztja (és az Európai Unióban elfogadhatóvá teszi). Másról van szó: a magyar államhoz fűződő, személyre szóló jogi kötelék létrehozásáról.

Sokat elárul a kettős állampolgárság szorgalmazóinak gondolkodásáról Csapody, amikor kimondja: nem tekinti a kisebbségi magyarok hazájának az országot, melyben élnek, s szerinte nem is lehet elérni, hogy azzá legyen. E szerint a kettős állampolgárság kezdeményezői lemondanak arról, hogy a kisebbségben élő magyarok valaha is olyan helyzetbe jussanak, mint azok a nyugat-európai kisebbségek – például a finnországi svédek vagy a dél-tiroli németek –, akik hazájuknak érzik az országot, ahol élnek. Ha oly sokszor rájuk hivatkozunk, akkor talán nem kellene elfelejteni, hogy az ő esetükben nem merül fel a kettős állampolgárság. Ők finn, illetve olasz állampolgárként, Finnország és Olaszország gazdasági, szociális és politikai közösségének tagjaként, abba a társadalomba integrálódva élhetnek svéd, illetve német nyelvű, kultúrájú életet. Bizony még svéd vagy német (osztrák) igazolvány sincs a zsebükben. Nyugat-Európában a kisebbségi lét konszolidációjának modellje a nyelvi és kulturális identitás megőrzése a többségi társadalomba való gazdasági, szociális és politikai integráció mellett. A magyar jobboldal azonban lemond erről. Ezért tekintem a kettős állampolgárság kiterjesztésére irányuló törekvést – az integráció és emancipáció nyugat-európai modellje helyett Horvátország, Szerbia, Románia vagy Görögország példájának követését – kapitulációnak.

Az MDF és a kettős állampolgárság többi híve Európában elfogadott megoldásként igyekszik javaslatát beállítani, s az említett balkáni államok mellett Németországra hivatkozik. „Etnikai alapú kedvezményről”, a „nemzetiségi hovatartozás, nemzetiségi származás” figyelembevételéről beszélnek Németország tekintetében is. Ez a hivatkozás hamis. A német állampolgársági törvény 13. §-a valóban lehetővé teszi a német állampolgárság megadását németek számára anélkül is, hogy letelepednének Németországban. Ez a rendelkezés azonban csak azokra vonatkozik, akiket a szövetségi alkotmány 116. §-a németnek tekint – ezek pedig a német állampolgárokon kívül azok, akik az 1937-es (és nem az 1918-as!) határokon belül éltek, és menekültek, vagy kitelepítés érintettjei. Szó sincs tehát arról, hogy a törvény szerint letelepedés nélkül állampolgárságot kaphatna minden határon túli német (például azok, akik ma is eredeti lakóhelyükön élnek).

Kár tehát félrevezetni a közvéleményt és az érintetteket: a letelepedés nélküli, tömeges kettős állampolgárság sem olyan megoldás, amelynek könnyű elfogadására számítani lehetne a szomszéd országok, illetve az európai intézmények részéről. Nem érthető, miért nincs bátorsága a kormánynak ezt nyíltan megmondani. Miért kell egy nyilvánvalóan hamis kampány előtt kapitulálnia – merthogy a kettős állampolgárság ügyében a kormány kapitulál a nacionalisták kampánya előtt, sőt zavaros viselkedésével maga is lovat ad alájuk, és így maga is felelősséget visel a történtekért.

Vajon érdeke-e a kettős állampolgárság a szomszéd országok magyar kisebbségeinek? Úgy tűnhet, igen, hiszen éppen ott gyűlnek az aláírások. De próbáljuk csak meg végiggondolni, milyen következményekkel járna, ha az Országgyűlés az MDF által javasolt módon lehetővé tenné, hogy a szülőföldjükön maradó kisebbségi magyarok megkapják a magyar állampolgárságot.

Tegyük fel, hogy a szerb kormány végül is megköti a kölcsönös megállapodást Magyarországgal a kettős állampolgárság lehetővé tételéről. (Persze a szerb kormánynak az a feltétele, hogy a lehetőséget a szerb nemzetiségűek is megkapják, amit viszont a kezdeményezők nem akarnak.) Tételezzük fel továbbá, hogy erre előbb-utóbb Románia is megteszi ezt. Ekkor két dolog történhet. Az egyik: a szerbiai és romániai magyar kisebbség kettéválik azokra, akik kérik és megszerzik a magyar állampolgárságot, és azokra, akik nem. (A státustörvény okán a szemünk előtt váltak így ketté a határon túli magyar közösségek: a romániai magyarok harminc százalékának van már magyarigazolványa, de a minap közzétett közvélemény-kutatási adatok szerint harminc százalékuk határozottan elzárkózik attól, hogy kiváltsa.) Romániában a kettős állampolgárság lehetősége tovább élezné a feszültséget azok között, akik az integrációra törekednek, és azok között, akik nem bíznak ebben, és a többségtől való elkülönülés hívei. Az utóbbiak arra mozgósítanának, hogy minél többen legyenek kettős állampolgárok, az előbbiek viszont ezt aligha akarhatnák. Elvégre hogyan indulhatna el RMDSZ-politikus magyar útlevéllel a zsebében Románia elnökének posztjáért, vagy hogyan lehetne – mint már volt – Románia minisztere?

A másik (elméleti) lehetőség, hogy a kisebbségi magyarság szinte egy emberként válik magyar állampolgárrá. Ez végképp megerősítené a többségi nacionalistákat abban, hogy idegenként tekintsenek rájuk, és újjáélesztené a szándékot, hogy Magyarországra űzzék őket. Végleg megszűnne az a lehetőség, hogy képviselőik az ottani politikai elit egyenrangú tagjai lehessenek, s nehezebbé válna a magyarok részvétele például a privatizációban is. Komolyan hiheti-e Csapody Miklós vagy Németh Zsolt, hogy a kettős állampolgárságnak nem lenne ilyen, a kisebbségi magyarok diszkriminációját erősítő hatása? Aligha hiszik, csakhogy ők eleve az elkülönülést pártolják. De miért nem beszélnek akkor világosan a kormánypártok, amelyek mindig is az integráció mellett voltak? Ők vajon miért kapitulálnak a jobboldali kampány előtt? A státustörvényt illetően is abban bíztak, hogy az elképzelés majd magától zátonyra fut, azután mégis elfogadta az Országgyűlés, és a szomszédok és az európai intézmények buktatták meg. Érdemes ugyanezt a kálváriát még egyszer végigjárnia a magyar politikának?

És vajon mit jelentene az imént említett két lehetőség Magyarország, a Magyarországon élő magyarok számára? Az első esetben a kisebbségi magyarok egyharmada, egymillió ember, a másodikban egésze, hárommillió ember válna magyar állampolgárrá. A magyar állampolgárság természetesen feljogosítja őket arra, hogy bármikor le is telepedjenek Magyarországon. Fogadjuk el az elterjedt feltételezést, hogy többségük nem készül erre, hanem szülőföldjén kíván maradni. Ez sem akadályozhatja meg őket abban, hogy – biztos, ami biztos – bejelentkezzenek valahol Magyarországon, mint ahogy már meg is tette ezt állítólag mintegy harmincezer vajdasági magyar, akik már megszerezték a magyar állampolgárságot. Ha pedig van magyarországi lakóhelyük, akkor a választásokon is részt vehetnek. Az elmúlt két magyarországi választáson igen szoros eredmény született, s ez a jövőben is könnyen megismétlődhet. Elegendő lehet néhány tízezer, a választásokon részt vevő kisebbségi magyar szavazata az eredmény megfordításához. Ez pedig nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy a magyarországi magyarok elveszíthetik a lehetőséget, hogy maguk hozzák meg a döntést az ország politikai jövőjéről.

Vajon nem kell-e ezt elfogadnunk arra való tekintettel, hogy a mai magyar állam végül is az egész magyar nemzeté, és nemcsak felelősséget visel az egész nemzetért, hanem a nemzet minden tagja bele is szólhat ügyeibe? Szerintem nem. Alkotmányunk 6. §-ának (3) bekezdése szerint „A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívüli magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását.” A magyar jobboldal az alkotmány e helyéből vezette le előbb a státustörvény, majd most a kettős állampolgárság indokoltságát. Holott ebből csak a magyar kisebbségek támogatása következik, nem pedig a magyar állam és a kisebbségi magyarok közötti közjogi kapcsolat, és kiváltképpen nem az ország határain kívül élő magyar százezrek bevonása a népszuverenitás gyakorlásába. Márpedig a kettős állampolgárság, amely magában hordozza a kisebbségi magyarok részvételének lehetőségét a magyarországi választásokon, ezt jelentené. Az alkotmány, amely „államalkotó tényezőkként”, „a nép hatalmának részeseiként” jellemzi a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségeket, és ekképpen – a nemzetközi gyakorlattal összhangban – a kulturálissal szemben a politikai nemzetfogalom logikáját követi, és ezért a szomszéd országok magyar kisebbségeiről semmi ehhez hasonlót nem mond. Az állam jellegével, a szuverenitással kapcsolatos megállapításokat az alkotmány 2. és 2/A §-a tartalmazza, a kisebbségi magyarok sorsáért viselt felelősséget kimondó rendelkezést viszont a 6. §-ban helyezték el, a nemzetközi kapcsolatok alapelvei között, a háború elutasítása és a világ minden országával való együttműködés igénye után. Az alkotmány a magyar államot a Magyarországon élők államának tekinti (ők a „nép”, amelyé „minden hatalom” az alkotmány 2. §-a szerint), az értük viselt felelősség nem teszi a szomszéd országokban élő magyarokat a hatalmat gyakorló nép részévé. Ez az értelmezés áll összhangban a nemzetközi gyakorlattal, ami az állam területén lakókat teszi a népszuverenitás alanyává, s ehhez képest az egyes személyek tekintetében a migráció és a családi kötelékek révén létrejövő kettős állampolgárság csak a szabályt erősítő kivétel. A letelepedés nélküli, tömeges kettős állampolgárság tehát az alkotmányból nem vezethető le, és nincs is azzal összhangban.

A kormány és a koalíciót alkotó pártok mind külpolitikai, mind kisebbségpolitikai szempontból, mind pedig az alkotmányosság tekintetében akkor járnak el helyesen, ha nemet mondanak a szomszéd országokban élő magyarok kettős állampolgárságára. Ugyanakkor gondoskodniuk kell arról, hogy a magyar állam az eddiginél sokkal több támogatást nyújtson a magyar kisebbségi intézményrendszer fejlesztéséhez, a kisebbségben élő magyarok nyelvi és kulturális önazonosságának megőrzéséhez és kiteljesítéséhez. Magyar nyelvű könyvekkel, videokazettákkal, lemezekkel kell ellátni a kisebbségi oktatási és kulturális intézményeket, biztosítani kell valamennyi magyar tv-adás vételének lehetőségét, bővíteni a magyar pedagógus-továbbképzést, egyetemi oktatókat kell kiküldeni stb. Ahhoz a politikához kell tehát visszatérni, amelyet az Antall- és a Horn-kormány folytatott, és szakítani kell az Orbán-kormány „határmódosítás nélküli nemzetegyesítésnek” nevezett politikájával. Ez volna összhangban az integrációra és emancipációra törekvő kisebbségi magyar pártok politikájával.

Bauer Tamás
az SZDSZ
OT tagja