Jól megmondta a véleményét Bauer Tamás exképviselő az egyik kormánypárti napilapban kettős állampolgárság ügyben. Tőkés Lászlótól Mádl Ferencig mindenki megkapta a magáét, aki támogatta a délvidékiek felvetését. A délvidékiek ugyanis megsértették az SZDSZ házirendjét – azt vették konok fejükbe, hogy maguk állnak ki érdekeik érvényesítéséért, a Budapesten regnáló kormányzattal szemben is akár. Ilyen esetekben pedig nem maradhat el a megrovás – főképp nem annak a pártnak a részéről, amely bármely kisebbség érdekeiért kész kiállni, feltéve, hogy az a kisebbség nem magyar. Pedig a baloldalon is akadnak tisztességes emberek, akik szerint a kettős állampolgárság ügyének felkarolása nem európaiságunk eleven cáfolata, hanem az anyaország kutya kötelessége. Még Bauer pártjában is akad ilyen politikus – Szent-Iványi István –, sőt, a legjobb Ron Werber-tanítvány, Újhelyi István is a kettős állampolgárság pártján nyilatkozott. Ugyanis ha valaki valós ismeretekkel rendelkezik az elszakított országrészeket illetően, akkor – legyen bármelyik oldal híve – nem kérdéses előtte a kettős állampolgárság kiterjesztésének üdvös volta.
Nem úgy, mint Bauer Tamás számára, aki Kettős kapituláció című írásában szánni való kétségbeeséssel támadja a kettős állampolgárság szorgalmazóit. A volt honatya minden kifundálható ellenérvet felsorakoztat, hogy meggyőzze olvasóját a felvetés tarthatatlanságáról – közben soraiból sugárzik az álláspontja hamisságának tudatában lévő ember frusztrációja. Mindettől még nem válna érdekessé a Bauer-dolgozat. Az írás mégis alapmű. Ugyanis végre kiderül belőle, miért retteg úgy a baloldal a határon túliaktól, mint ördög a tömjénfüsttől.
Bauer cikke elején meglehetősen sajátos módon tekinti át a kettős állampolgárság körül folyó vita előzményeit. Azt sugallja, hogy a kárpátaljaiak és a délvidékiek eleinte az EU-csatlakozás miatti vízumkényszerre hivatkoztak, ám később ez a probléma megoldódott – igaz, a szerző elhallgatja, hogy csak a legutolsó pillanatban, miután a külügy e közösségeket hónapokig teljes bizonytalanságban tartotta. Azonban – vélhetnénk a cikk alapján – az akarnok és követelőző délvidékiek s kárpátaljaiak e nemes gesztustól vérszemet kaptak, és már „teljes állampolgárságot kívánnak, szociális védelemmel, választójoggal együtt”. A köztársasági elnök sem kerüli el a megrovást, aki – mint Bauer gúnyosan megjegyzi – jól választott jogászokat kért fel szakvélemény készítésére – mindez a bauerek nyelvén annyit jelent, hogy „egyikük a volt külügyminiszter, aki annak idején a státustörvényt is teljesen eurokonformnak tartotta”. S ez Bauer számára főbenjáró bűn.
Azoknak ugyanis, akik a szerelmesek szenvedélyével gyűlölik a határon túli magyarokat, nem jut eszükbe, hogy a státustörvény kapcsán még Romániával is meg tudott egyezni az előző kormányzat. Persze az akkori ellenzék rögvest Orbán–Nastase-paktumról kezdett beszélni, mert ha ők jutnak közös nevezőre valakivel, az megbékélés, ám ha a jobboldal, akkor az csakis paktum lehet. Azt felidézni meg főképp eszük ágában sincs a bauereknek, hogy szomszédaink státustörvény-ellenes politikája éppen akkor kapott újult erőre, amikor a honi baloldal legalább annyira xenofób, mint amennyire a határon túli magyarok ellen uszító kampányában egyszerre hivatkozott a szomszédok érzékenységére, valamint a „huszonhárommillió románra”. A bauerek számára a Fidesz határon túli politikája ugyanis nem a következetes érdekérvényesítés politikája volt. Hanem – most higgyen a szemének a kedves olvasó – a szomszédos országok elmagyartalanításáé. Ugyanis mi mást jelenthetne, amikor Bauer ekképp fogalmaz: a státustörvény és a kettős állampolgárság „ellentétes azzal a politikával, amelynek célja a magyar kisebbségek integrációja és emancipációja saját országuk társadalmában”. Ezt az agyrémet Bauer tovább is fejtegeti, mondván: a finnországi svédek és olaszországi németek saját kultúrájukban és anyanyelvükön élhetnek teljes életet, pedig „bizony még svéd- vagy német- (osztrák-) igazolvány sincs a zsebükben”. Bauer kapitulációnak tekinti a kettős állampolgárság kiterjesztésére irányuló törekvéseket, amelyet mint az integráció és emancipáció nyugat-európai modellje helyett Horvátország, Szerbia, Románia vagy Görögország példájának követését tekinti.
Igen furcsa, hogy a toleranciát mindennél fontosabbnak tartó SZDSZ házi szerzője éppen az olaszországi németséggel példálózik, ugyanis Bauernak tudnia illene, hogy a dél-tiroli németek autonómiájának kivívása bizony nem kevés puskaporba és dinamitba került. A nyugati, valamint a térségünkben élő kisebbségek ügyének összemosása pedig rosszindulatú csúsztatás. Ugyanis ha valaki megnézi Nyugat-Európa etnikai térképét, egyetlen, a térségünkben élőkkel összevethető lélekszámú etnikai kisebbséget sem talál, ráadásul e közösségek többségének anyaországa sincs. A határon túli magyarság ügyét az okcitánokéval vagy a bretonokéval összemosni arcátlanság. Miképpen az is, ha készakarva megfeledkezünk arról: Horvátország, Szerbia vagy Görögország határon túli politikája éppen azért hasonlít az elcsatolt közösségek iránt – mellesleg az alkotmány által is előírt módon – felelősséget érző magyarországi pártokéra, mert ezen országok esetében – a nyugati államok többségével ellentétben – az állam és a nemzet határai köszönő viszonyban sincsenek egymással. Arról nem is szólva, hogy nem Nyugat-, hanem Kelet-Közép-Európa a Benes-dekrétumok, a Szárazajták meg a marosvásárhelyi pogromok hazája, és arról sincs tudomásunk, hogy Franciaországban a Rajnába lőttek volna negyvenezer németet – azonban mintha a Tisza és a Száva partján hatvan éve éppen valami ilyesféle történt volna. Igaz, azok csak magyarok voltak… Végül kibújik a szög a zsákból, amikor Bauer ekképp fenyegetőzik: „Az elmúlt két magyarországi választáson igen szoros eredmény született, s ez a jövőben is könnyen megismétlődhet. Elegendő lehet néhány tízezer, a választásokon részt vevő kisebbségi magyar szavazata az eredmény megfordításához.”
Helyben vagyunk. Köszönjük Bauer Tamásnak, hogy leírta azt, amit mindig is sejtettünk. Mindez nem is kíván további kommentárt. Legyen elég csupán egy jó tanács az SZDSZ számára: ne mindig a határon túli magyarság ellenében tessenek politizálni, s akkor talán nem is rettegnének tőlük annyira. Kedves Bauer úr: tegyenek a magyargyűlölet ellen. Előbb-utóbb az a fránya kettős állampolgárság is meglesz. S ha önök továbbra is abban a szellemben politizálnak, amelyben a kormánylapban közölt cikk íródott, akkor valóban elég lesz egy választás ahhoz, hogy az SZDSZ menten kapituláljon.