Kaslik Péter:

Húsz év múlva

A magyarellenes támadások és a  vajdasági magyar vezetők

"Nem tudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről." írja Kosztolányi Dezső, talán azért is, mert szűkebb hazájában, a mai Vajdaságban az újról mindig kiderül, hogy, az valami régi. A mai vajdasági magyar politikai vezetők közvetve, vagy közvetlenül, ma is “Jugoszlávia népeinek és nemzetiségeinek egyenrangú közösségének, és békés együttélésének” a szellemében politizálnak. Nem vesznek tudomást arról, hogy ez a „békés együttélés” a bácskai magyarellenes vérengzésekkel kezdődött, és a szrebrenicai haláltáborokban, és Bosznia, s Koszovó tömegsírjaiban végződött.  

„Nincsenek magyarellenes támadások a Vajdaságban”

Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi magyarellenes szerb atrocitásokért, a „magyarverésekért” közvetlenül a szerb vezetőséget a felelős, de a vajdasági magyar vezetők ingadozó magatartása is nagymértékben hozzájárult a jelenlegi helyzet kialakulásához. 2004. márciusában, és előtte is, a vajdasági magyar vezetők, még teljes egyetértésben azt bizonygatták, hogy a magyarokat senki sem bántja, illetve, ha bántják őket, ezeknek a bántalmazásoknak “nincs magyarellenes jellege.” Vagyis, Vajdaságban bántalmazzák a magyarokat, de ezeknek az atrocitásoknak nincs magyarellenes jellege (?) ¹

Az MTI 2004. március 24. jelentése szerint a vajdasági magyar vezetők tételesen úgy nyilatkoztak, hogy nem felel meg a valóságnak Mauerer Oszkár, az Egyesült Magyar Ifjúság (EMI) elnökének állításai, melyek szerint:

1. „A koszovói eseményeket követően Délvidék-szerte megszaporodtak a magyarellenes támadások.”

2. „A koszovói események által felszított hangulatban a Délvidéken élő szerbség indulatait az albánok helyett a magyarságon vezeti le."

Korhecz Tamás, vajdasági kisebbségügyi miniszter, válaszában megállapítja, hogy egy, általa megnevezett szerb tüntetésen nem voltak magyarellenes atrocitások, és ennek alapján arra enged következtetni, hogy a magyarokat Vajdaságban más alkalommal sem bántalmazták. „Felelősséggel merem állítani, hogy ezeknek a szélsőséges ellenreakcióknak és kilengéseknek nem volt magyarellenes jellege." Józsa László, a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács elnöke egyértelműen alátámasztja, Korhecz Tamás válaszát. Húzsvár László nagybecskereki római katolikus püspök, hevesen és hangsúlyozottan cáfolja az Egyesült Magyar Ifjúság dokumentumában idézet példa pontosságát. Húzsvár László indokolatlan nyomatékossággal megfogalmazott elutasító válasza technikailag pontos, de a fent idézett két alapvető kérdésre közvetve ő is nemmel válaszolt.

Meglehet, hogy az MTI túl szűken megfogalmazott kérdései megtévesztették a fenti vezetőket, ami viszont a vajdasági magyar vezetők felkészületlenségére utal. A magyar sajtó antidemokratikus, és sznob jellegére utal, hogy az „igazságról” mindig a vezetőket, és soha sem az elszenvedőket kérdezik.

Mégis vannak magyarellenes támadások a Vajdaságban

Alig hat hónapra a fenti elhárító nyilatkozatok elhangzása után Kasza József, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke már arra kényszerül, hogy az amerikai magyar emberjogi szervezetek segítségét kérje az ügyben. Amikor pedig az amerikai kongresszus emberjogi bizottsága napirendre tűzte, a vajdasági magyarok elleni szerb atrocitásokat, és a sajtó arról tudósít, hogy a vajdasági magyarok elleni atrocitások kérdése az Európai parlament elé kerül, Józsa László, a Vajdasági Magyar Nemzeti Tanács elnöke kijelenti, hogy Szerbiában azért burjánzik a nacionalizmus, mert a szerb többségi társadalom súlyosan frusztrált az elmúlt másfél évtized kudarcai miatt. Ezt az állítást Józsa László a fent említett MTI interjúban, még cáfolta. Szerinte, azonban meg kell értetni a szerb társadalommal, hogy a nemzet sorsáért nem a kisebbségek felelősek, s nem rajtuk kell revánsot venni, mert a problémák megoldása hosszú folyamat, dőreség lenne gyors eredményeket várni. Vagyis: bántalmazzák ugyan a magyarokat ősi szülőföldjükön, de ezt a szerbek csak azért teszik, mert frusztráltak amiatt, hogy a NATO megakadályozta őket a koszovói albánok, és a boszniai muzulmánok kiirtásában. 

Az igazságnak a meghatározó eleme az egyetemesség. Megállja e a helyét ez a gondolatmenet más szereplőkkel, de azonos helyzetben? Hogyan hangzana ez a kijelentés, ha valaki ma azt állítaná, hogy a nürnbergi bíróságnak Józsa László fenti érvelése alapján kellett volna döntenie? Továbbá: Hogyan, milyen elv alapján származhat az áldoztatnak kötelezettsége, az erőszakot elkövetőjével  szemben? Ahelyett, hogy az atrocitások azonnali, és feltétel nélküli megszüntetését követelné, Józsa László az atrocitások elkövetőit védelmezi. Miért beszél ez az ember így? 

Akadémikusok egymás között

Dr. Miodrag A. Jovanovic, a belgrádi egyetemen jogi karának professzora a Jugoszlávia szétesését megelőző boszniai, és koszovói szerb atrocitásokat az „emberjogi kultúra hiányával” hozza kapcsolatba. ² Dr. Jovanovic szerint a „Human Rights International” keretein belül működő Délkelet Európai Emberjogi központok feladata, hogy az Osztrák Magyar Monarchia, az Ottomán, valamint a Cári Oroszország nemzetiségi politikájának következtében keletkezett nemzeti feszültségekre megoldást találjon.  

A fenti Központok, a térségben uralkodó etnikai feszültségeket az emberjogi kultúra fokozatos kiépítésével igyekeznek elérni. Így érthető meg Józsa Lászlónak az a kijelentése is, mely szerint a problémák megoldása hosszú folyamat. A fenti cikkből az is kiderül, hogy a Belgrádi Emberjogi Központ az osztrák külügyminisztérium, és az Európai Unió anyagi segítségével működik. Ha, tehát a vajdasági magyarok elleni atrocitások ügye az Európai parlament elé kerül, akkor nyilvánvaló, hogy az Európai Unió által támogatott Délkelet Európai Emberjogi központok nézete, illetve az emberjogi kultúra hiányára, s az unalomig ismételt ötszáz éves török elnyomásra hivatkozó Belgrádi emberjogi Központ álláspontja érvényesül, mert úgymond ez egy hosszú folyamat.

A vajdasági magyarok elleni atrocitásoknak az emberjogi vágányra terelése arra szolgál, hogy a felelősséget lközvetve magukra a vajdasági magyarokra hárítsák, és, hogy a kérdések megoldását minél tovább elodázzák. Nyilvánvaló, hogy a számukban, és erejükben is igen fogyatkozott vajdasági magyaroknak nem lesz ideje kivárni a szerb emberjogi kultúra kivirágzását, és ezt a szerbek is tudják.

2004. szeptemberében már  a szerb vezetők is elismerik, hogy a szerbek Vajdaságban bántalmazzák a magyarokat, és a tettesek felderítése és felelősségre vonása késik: „A szerb-montenegrói államközösség elnöke Mádl Ferenc államfővel folytatott baráti megbeszélése során elismerte, hogy a vajdasági magyarellenes incidensek valóban megtörténtek. (MNO. 2004. szeptember 14.) 

A megbeszélést követően Mádl Ferenc kijelentette: "A magyarellenes erőszakcselekmények mögött nem a hatóságok és az állam tevékenységéből származó jelenségek, hanem más körülmények vannak. Az elmúlt időszak háborúi, a menekültügy, a gazdasági ellehetetlenülés, a választásokból adódó feszültség, valamint más körülmények vezettek a kisebbségek, többek között a magyarok elleni incidensekhez" -- szögezte le Mádl, aki szerint mindkét fél kötelessége e káros jelenségek felszámolása.

Hogyan győződhetett meg Mádl Ferenc három napos Szerbia-montenegrói látogatása során arról, hogy a „magyarellenes erőszakcselekmények nem a hatóságok és az állam tevékenységéből származó jelenségek.”

Mit jelent Mádl Ferencnek az a kijelentése, mely szerint „mindkét fél kötelessége e káros jelenségek felszámolása.” Ki a magyarverésekben a „másik fél, és ebből milyen felelőségek származnak?

Kasza József, a Vajdasági Maygar Szövetség elnöke, a Mádl Ferenc által “incidenseknek” minősített magyarveréseket már “kellemetlen eseményeknek” nevezte, s a maga nevében szintén „megerősítette”, hogy az állam, mint állam nem áll a támadások mögött", de "bizonyos intézmények mulasztásai és az állami tisztségviselők tétovázása hozzájárult a dolgok ilyen alakulásához."

 Tudvalevő, hogy az intézmények, és az állami tisztségviselők csak akkor mulaszthatják el kötelességeiket, ha feletteseik, és eme felettesek felettesei is elmulasztják a saját kötelességeiket, és így tovább egész az államelnökségig. Az, „állam, mint állam” külön nem létezik.  Az állami intézmények, és az állami tisztviselők, maga az állam. Az állami intézmények, és az állami tisztviselők mulasztásai nélkül a vajdasági magyarok elleni atrocitások sorozatai nem történhettek volna meg.  Ki tette, tehát azokat lehetővé? Az állam.

2004. szeptember 16. az Európai parlament keményhangú határozatot fogadott el a vajdasági magyarok elleni atrocitások ügyében, és egy kivizsgáló bizottságnak a megalakítását helyezte kilátásba.  Érthetetlen, hogy Mádl Ferenc, és Kasza József miért előlegezték meg Szerbia-Montenegró vezetőinek a „bűnbocsánatot”, mely szerint a magyarellenes támadások nem az állam tevékenységéből származnak, mielőtt megfelelő idő elteltével meggyőződhetett volna arról, hogy az „incidensek” valóban megszűntek.

Ha, az Európai parlamenti kivizsgáló bizottság arra a meggyőződésre jut, hogy mégis államilag támogatott magyarellenes politikáról van szó, a szerb vezetők ezt a magyar köztársasági elnök és a külügyminiszter előlegezett “feloldozásai” alapján eredményesen visszautasíthatják. Továbbá, ha Szerbia, az Európai Parlamenti Bizottság tiszteletére képes lesz megszüntetni a vajdasági magyarok elleni atrocitásokat, akkor miért nem szüntette meg azokat annak előtte?

A fizikai bántalmazások önmagukban is törvényellenesek, és normális körülmények között a magyarok elleni bántalmazásokat, a meglevő büntetőjogi előírások alapján meg lehetett volna oldani. A vajdasági magyar vezetők ezekben az esetekben azonban magukat a tényeket is elhallgatták, vagy tagadták, s amikor ez már lehetetlenné vált a számukra, akkor az elvi viták síkjára terelték a vitát, vagy az elkövetők lelki állapotára hivatkozva igyekeztek megmagyarázni a történteket. A vajdasági magyarok ellen államilag támogatott lappangó terrorháborút folyik, a vajdasági magyar vezetők, pedig a Szerbia-montenegrói emberjogi kultúra hosszú távú fejlesztésén munkálkodnak. Miért?

Édesapáink emlékére 1944. – 1945.

A „jugoszláviai magyarság” története úgy kezdődött, hogy Bácskában, és Bánátban Tito partizánjai, a helybeli szerb lakosság egy részének segítségével 1944. és 1945- - ben meggyilkoltak negyvenezer magyart, közöttük majdnem minden háború előtti magyar vezetőt. Olyanokat is, akinek az egyetlen bűne az volt, hogy a német megszállás idején magyar műkedvelő csoportot szerveztek a faluban, és a előadták a „Ludas Matyit.”

A második világháború utáni „jugoszláviai magyar” elit hatalmi helyzete, s annak az ötven éves kontraszelekción alapuló személyi összetétele, s a mai szerb hatalomhoz való viszonya nem érthető meg az 1944. és az 1945. magyarellenes vérengzések tudomásul vétele nélkül.

A háború utáni új magyar elit kiépítését, illetve kiválogatását Vajdaságban néhány magyar megbízható kommunistára bízták, akik így tiszta lappal indulhattak, és a saját képükre formálhatták a világot. Trianon tragédiáját a magyar radikális ellenzék világgá kiáltott vádaskodásai is elősegítették.³  Sinkó Ervin, „a jugoszláviai magyar irodalom legmarkánsabb alakja” a háború előtti magyar radikális baloldal egyik ismertebb alakja, a munkástanács tagja, a Szovjet Ház parancsnoka volt. Sinkó Ervin 1959.- től az újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának a tanára.  Bori Imre, vajdasági irodalomtörténész, és akadémikus, életének egyik utolsó interjújában így nyilatkozik Sinkó Ervinről: „Ma csúnyákat is mondanak Sinkóra, Krlezsát sem szereti mindenki, de a mi gondolkodásunkra felszabadító, áldásos hatással voltak, ezért kár volna tagadni annyi évtized után, hogy valóban sokat tanultunk tőlük.” ⁴

Húsz év múlva

Illyés Gyula, 1982. december 21.-én interjút adott a németországi Frankfurter Rundschau című, nyugatnémet napilapnak, amelyben mintegy utolsó üzenetként felhívta a figyelmet a magyar nemzeti közösségek veszélyeztetett helyzetére, név szerint említvén az akkori Csehszlovákiát, és Jugoszláviát. Kifejtette, hogy ezekben az országokban a magyar nemzeti közösségek képtelenek a hatékony önvédelemre, mert a kisebbségi magyar vezetőknek hiányos a nemzettudata és ezeknek az országoknak a magyar vezetői a saját nemzetiségük hosszú távú érdekeit Csehszlovákia, illetve Jugoszlávia politikai érdekeinek rendelik alá. Illyés Gyula „a városi központok magyartalanítását” is a magyar közösségek elleni politika eszközeként említi. 

Az újvidéki Magyar Szó napilap 1983. február 20. számában Bori Imre, éles hangú, a személyeskedés határát súroló, s Illyés költészetét lekicsinylő hangnemben utasítja el Illyés Gyula állításait. „Kétségtelenül csak olyan ember beszélhet így, akinek nincsenek alapvető ismeretei a nemzetek és nemzetiségek egyenjogúságának és együttélésének jugoszláviai gyakorlatáról, mert másképpen nyilván nem szüntelen konfrontációban képzelné el az életet, de nem sugallná az illegális szervezkedés szükségességének az eszméjét sem.”

Bori Imre, elejétől végig többes szám első személyében írott cikkében külön felháborodásának ad hangot, mert Illyés kimondja, hogy a Trianoni határok igazságtalanok, és cselekvésre szólítja fel a Trianoni nagyhatalmakat, mert végső fokon övéké a politikai felelősség a magyar nemzeti kisebbségek sorsáért. Ez az érv mai igen helyénvalónak bizonyulhat. Mindenestre többet nyomna a latban, mint a tények tagadása, és a semmittevés igazolása.

Írása befejező részében, Bori Imre ezt írja: „Nincs hát szükség bizonygatni sem, hogy mennyire elrugaszkodott a realitásoktól Illyés Gyula.” Hogy a „realitásoktól” ki rugaszkodott el, azt ma már az idő egyértelműen igazolta. 1983-ban már vannak olyan bácskai, és bánáti falvak, ahonnan a magyar lakosság fele „kitántorgott” Ausztráliába, vagy Kanadába. 1954-ben az egy nyáj, egy akol elve alapján „integrálták” a magyar gimnáziumot. A hírneves „Messzinger”, illetve az „Első Magyar Vegyes Főgimnázium” helyett a szerb gimnázium épületében „Magyar tagozatokat létesítettek, ahol egyes tantárgyakat már szerb nyelven tanítottak. A dél bánáti falvakban a magyar nyelvű elemi osztályok fokozatosan megszűnnek, mert a „felvilágosodottabb” szülők inkább szerb iskolába íratják gyermekeiket. A magyar tanítók munka nélkül maradnak, ez pedig azt eredményezi, hogy az előrelátó diákok nem is iratkoznak magyar tanító, vagy tanárképzőbe.

 A „realitáshoz” tartozott az is, hogy a dél bánáti falvakban magyar kultúrközpontok nem működtek, csak a kocsma volt, és a “dom”, ahol vasárnap és állami ünnepeken „integrált” táncmulatságokat tartanak, szombat este pedig „kóboj”, vagy szerelemes filmeket vetítenek, szerb feliratokkal. Bori Imre mindezt tudta, de elhallgatta, amikor „levelét megírta.” Bori Imre realitása - a „jugoszláviai magyar” kirakatkisebbség kulturális élete az önellenőrzésen alapuló ötcsillagos gettóban zajlott. Az újvidéki, úgynevezett „Katolikus porta környékén, mintegy másfél négyzetkilométer körzetben volt a “Forum” Könyv és Lapkiadó Vállalat, a „mindenestől modern” Symposion szerkesztősége, a rádió és a színház. Maga, az a tény, hogy a vajdasági magyar vezetők közül akadt egy „walesi bárd”, aki vállalta egy ilyen válaszlevél megírását, a vajdasági magyar vezetők behódolásáról tanúskodik.  Bori Imre, állításait nem az igazsághoz, hanem az érdekhez szabta, - Illyés Gyula igazával szemben az akkori vajdasági magyar vezetők előjogait védte.

Húsz év távlatából bebizonyosodott, hogy, hogy a vajdasági magyar vezetők már akkor is fordítva látták a világot.  Rosszul ismerték, és túlbecsülték a saját fontosságukat, az akkori kirakat-kisebbség politikát folytató Jugoszláviában. Csalódásaikból semmit sem tanultak, és ma sem hajlandóak elfogadni azt, amire Illyés Gyula 1983.-ban arra hívta fel Bori Imre nemzedékének figyelmét,  hogy a szólamokon túl, minden más „jugoszláv” népcsoport a saját népéhez lojális, a saját múltja és kultúrája folytonossága alapján határozza meg önmagát, és a saját népének folytonossága a legfontosabb a számára. Ezek a „csendes folyamatok” 1983.-ban már a „realitásokhoz” tartoztak, s ma már bebizonyosodott, hogy ki látta fordítva a világot.

„Ne sirassuk őt ”

Bori Imre cikke 1983. február 20. jelent meg. 1983. április 15. elhunyt Illyés Gyula. Az akkor Londonban élő Cs. Szabó László, Illyés Gyula halálára írt búcsúztatójában ezt írja: ”Ha volt valaki a 20. század magyar költészetében, akik egy ősi történelmi közösséggel azonosult, abban lélegzett és fogta fel elektronikus érzékenységgel a környező, vagy távoli népek, birodalmak sorvasztó vagy pezsdítő kisugárzását a magyarságra, Illyés Gyula volt az.”⁵

A kommunista Romániában élő Sütő András is szerét ejtette, hogy az akkori körülmények között kötelező, de éppen csak „vonalas” írásában, talán nem minden személyes kockázat nélkül ezeket írja: „A valót, a nemzet csontjáig-velejéig ható lényeget mi tudjuk igazán. Írásának befejező részében az erdélyi Sütő András így búcsúzik Illyéstől:
„Ne sirassuk őt – mondja – az életmű, amit nehéz lesz bárkinek is meghaladni a jövő században, de magunknak is siratnunk kell a fogyatkozásban.” ⁶

Bori Imre, cikkében kifejti azt is, hogy a fenti interjú miatt nem hajlandó köszönteni születésnapjára, az akkor nyolcvan éves Illyés Gyulát, és megjegyzi azt is, hogy „mi” annakidején elutasítottuk Illyés Gyula ötágú síp modelljét is. Ezáltal elutasítván a „Haza a magasban” felfogását is. A vajdasági magyarok nevében nyilatkozó Bori Imre szerint „mi” jugoszláviai magyarok maradunk - Jugoszlávia nélkül is. Ezzel búcsúzott el az akkori vajdasági magyar elit Illyés Gyulától, és nagyjából itt tartunk a mai napig. A vajdasági magyar politikai elit a mai napig sem tisztázta a magyarsághoz és a szellemi Magyarországhoz való viszonyát, és nagyjából itt tartunk mind a mai napig.

A vajdasági magyar vezetők tényleges kötődései

Szerbia ma arra a második világháború előtti jogrendszerre hivatkozik, amelynek alapján a kisebbséggel bíró állam a nemzetközi közösségnek ad számot kisebbségekkel való bánásmódért, s így a szomszéd „rokon” államnak a kisebbségek ügyeihez semmi köze. Ezzel magyarázható a szerb vezetőknek a belügyekbe való beleavatkozással való szüntelen előhozakodása. Bíbó István: A Békeszerződés és a magyar demokrácia” c. írásában kifejti, hogy a kisebbségvédelemnek ez a paradigmusa a háború után elveszette kizárólagosságát: „Ma a kisebbségek nemzetközi jogvédelmére nem jár jó idő, tehát a jogi formalizmusnak az előnyeiről is le kell mondani.” Bíbó szerint a kisebbségek életét csak politikai erőfeszítéssel lehet elviselhetővé tenni, s ez a politikai erőfeszítés nem lehet mások gondja, mint a „rokon” államé.⁷ Magyarország alkotmánya, Bíbó István megállapításaival összhangban kimondja: „A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határainkon kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatok ápolását."

Ennek ellenére, Bíbó István felfogásával  ellentétben, és Illyés Gyulának, a magyar nemzet egységéről vallott nézeteit mellőzve, s Magyarország a nemzetközi jogrenddel összhangban lévő alkotmányának a biztosításai  mellet, a vajdasági magyar vezetők továbbra Bori Imre „jugoszláviai magyarok” felfogása, és a szerb politika elvárásai  alapján politizálnak.

 Távlatok, megoldások?

A magyar autonómia valamelyik változata nélkül a vajdasági magyaroknak nincsenek, és nem is lehetnek hiteles politikai képviselői. A jelenlegi vajdasági magyar vezetők Szerbia-Montenegró állami tisztviselői, vagy a vajdasági szavazópolgárok többsége által megválasztott magyar ajkú szerb képviselők csupán. A vajdasági magyar vezetők munkaköre, illetve mandátuma ténylegesen nem kötelezi őket, a magyarok külön érdekeinek védelmezésére, csak arra, hogy Szerbia Montenegró törvényeit érvényesítsék. Magyar ajkú szerb állami tisztviselőkről, illetve képviselőkről van szó, akiktől a vajdasági magyarok elvárják, hogy „magyar létükre” tegyenek valamit a magyarokért, de erre semmi nem kötelezi őket. Neme lehet őket leszavazni, vagy elbocsátani, ha nem képviselik megfelelően a magyarok ügyeit.

A vajdasági magyar vezetők kiválogatódása nem a magyarok iránti teljesítményeik, illetve teljesítőképességük alapján történik, hanem az utódállamok határozatától függ, és annak jóváhagyásán alapszik. A vajdasági magyar politikai elit is elsősorban a saját osztályához, a többi vajdasági magyar vezetőhöz, s a szerb vezető réteghez lojális. Ez a feudalista rendszerre jellemző rendi lojalitás döntő szerepet játszik a generációk váltakozásánál érvényesülő folytonosság megőrzése terén is. A jelenlegi vajdasági magyar vezetők jellemét és személyi összetételét a fenti szempontok által megvalósuló ötven éve alkalmazott kontraszelekció határozza meg. A jelenlegi vajdasági magyar vezetők, Sinkó Ervin, és Bori Imre egyenes szellemi leszármazottjai.

Nyilvánvaló, hogy a „nyelvében magyar, tartalmában jugoszláv, s a jugoszláv népek egyenrangú közösségében élő magyarok” felülről kinevezett vezetői az elmúlt ötven évben maguk is hozzájárultak ahhoz, hogy a mai szerb vezetőségnek nincs sem terve, sem politikai akarata arra, hogy vajdasági magyarok életét elviselhetővé tegye. Illetve, a Terv az, hogy nincs terv. Az államilag támogatott (egyelőre) alacsony intenzitású terror beindítása után a szerb vezetés, várakozó álláspontra helyezkedett. Folyamatosan szemet huny a magyarellenes atrocitások felett. A szerb hatalom elnézi, vagy közvetve serkenti a magyarok elleni támadásokat és hagyja, hogy a magyarok rettegésben és bizonytalanságban éljenek, mint az űzött vad, s az idő majd eldönti, hogy mindez hova vezet…

2004. szeptember 16. az Európai parlament keményhangú határozatot fogadott el a vajdasági magyarok elleni atrocitások ügyében. A magyar rádió, és sajtó, ezt a magyar diplomácia diadalaként könyvelte el.

Epilógus

2004. június 25. Kákonyi Péter a Magyar Nemzetben a következőket írja: „A hajdani kirakatszabadság és szellemi pezsgés déli szomszédságunkban a múlté, sőt a régmúlté. Fekete J. József veti papírra a keserű látleletet: „A vajdasági magyar irodalom sorsa egyenes arányban áll a vajdasági magyarság sorsával. Tehát az lesz vele, ami velünk. Nem vagyok túl optimista, ugyanis a demográfiai jelek és a politikai konstellációk arra utalnak, hogy mértani haladványban kifejezhető sebességgel veszünk ki erről a vidékről…"

2004. április 23. a Magyar Nemzet egy négysoros hírt közöl Bori Imre haláláról. „A halottakról jót, vagy az igazat.” A jelenlegi írás is ezt  az alapelvet igyekezett tiszteletben tartani.

Epilógus 2:

Nem enyhülnek a délvidéki magyarverések
2004. október 6. 9:47

MNO
A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) aggodalommal tekint a magyar kormány és az Európai Unió által többször elítélt magyarellenes atrocitások szűnni nem akaró növekedésére – áll a mozgalom közleményében.

A legutóbb Kishegyes és Temerin községben történt magyarverés volt a bizonyíték, hogy a szerb politikusok állítása, miszerint a délvidéki magyarverések enyhültek illetve megszűntek, valótlanok. A helyzet komolyságát fokozza, hogy a szerb hatóság továbbra sem hajlandó eljárni a nemzeti kisebbségeket ért támadások ügyében – olvasható a HVIM délvidéki elnökének, Kispalkó Szilveszternek, és Kiss Kornélnak a HVIM Kishegyes községi képviselőjének közös közleményében.

A közlemény aláírói felszólítják a szerb politikai pártokat, hogy ne próbálják elbagatellizálni a magyarverések jelentőségét, továbbá a szerb rendfenntartó erőktől követeli a tettesekkel szembeni erőteljes fellépést – fogalmaz a közlem

Lábjegyzetek, Források

1.       MTI,  2004. március 24. (http://www.gondola.hu/cikk.php?szal=34373)

2. Miodrag A. Jovanovic: „Obstacles to Building a Human Rights Culture in the South East Europe Region” Human Rights Tribune, Spring 2003, Vol 9, No. 3. Belgrade, http://www.hri.ca/tribune/viewArticle.asp?ID=2708

3. Keresztury Dezső: „Hírünk a világban”, Balogh József, Illyés Gyula, Keresztury Dezső: „Hírünk a világban”, Magvető Könyvkiadó, Gondolkodó Magyarok sorozat, 1985. 33.o.

4. Kovács Nándor: „Beszélgetés Bori Imrével” Hét Nap, Szabadka, 2002, április 10.

5. Cs. Szabó László: „Király nélkül” Szivárvány, 1983. szeptember, 11.sz.

6. Sütő András: „Búcsú Illyés Gyulától” u.o.

7. Bíbó István: „A békeszerződés és a magyar demokrácia” Bíbó István összegyűjtött munkái 1. Az Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem Kiadása. ISBN 3-85421-003-5. Bern, 1981. 1. kötet, 199.o.

Kaslik Péter elérhető a következő címen: pkaslik@huncor.com