Csíki
Sándor
A
Székely Autonóm kálváriája
Székely
Autonómot szélütés érte. Ősszel, 2005 szeptemberében. Egymás után kétszer.
Az első ütés, amit Bukarestben kapott, nem verte le egészen. Azt lehet
mondani, hogy egy kicsit fel is volt rá készülve. Hisz tudta, hogy a román
tengerben, a vadidegenben kegyetlen percek várnak rá.
Mihelyt lábra állhatott, hazautazott és lassan összeszedte
magát. Kóválygott bánatában egyet a Hargitán. Nappal mondikáló patakok
csobogását hallgatta, éjjel némán bámulta a csillagos nagyeget. Valahányszor
madár állt meg feje felett dalolva, újból remény lopakodott a szívébe.
A második ütés, amelyik Budapest Országházában vágta kupán, padlóra küldte.
Kicsit helyrepofozták Erdélyből kitántorgott orvos barátai, aztán vette
az irányzékot hazafelé Székelyföldre. Belépett portájának részeg
gyalogkapuján, berúgta hanyatt esett faháza repedezett ajtaját, és befeküdt
ruhástól a paplan alá. Tévéje, rádiója és éjjeli lámpája kábeleit
egy gyors mozdulattal kirántotta a falból. Kalapját benyomta erősen a fejébe
és bámulta meredt szemekkel a mestergerendát.
Életének bú-pillanatai kergetőztek lelki szemeinek előterében.
Szerelem-gyermekként fogant meg Gyulafehérváron 1918-ban. Mire drága édesanyja
megszülte, román világ lett. Kínkeservesen nevelkedett fel. Kilencen
voltak testvérek, ezért a szolga-sorsot se kerülhette el. A második világháború
kitörésekor besorozták. Egy löveg elvitte a bal lábát a harctéren. A
csonkot amputálták. Az új román világba fél lábbal lépett be.
Még azért se adta fel. Megnősült, gyereke született. Igaz, felesége
belehalt a szülésbe. Az egy szem gyermeke koraszülött volt és erősen
beteges. De az ő véréből lett. Ezért Autonóm Tartománynak nevezte el. Kár,
hogy nagyon hamar magához szólította őt is a Fennvaló. Székely Autonómot
azonban gyermeke elvesztése sem törte teljesen le. Arra gondolt, hogyha kibírta:
a háborút, a határtiprást, az amputálást, az államosítást, a
kollektivizálást és utóda elvesztését, ezeknél már csak jobb jöhet.
Aztán jött is a változás. A Kondukátort a saját vérei lőtték le. Mint
egy veszett kutyát. Végre eljött az én időm, elmélkedett magában. Nem
volt tagja a Román Kommunista Pártnak és ezt büszkén ki is hangsúlyozta
úton-útfélen. Azt hitte, ez jó pontnak számít a rendszerváltás után.
A kutya se törődött vele. Sőt, egyre inkább azt tapasztalta, hogy
ugyanazok az elvtársak vezetnek. Akik régen. Aztán hol Bukarestből, hol
Budapestről mutattak fügét neki a vezérek. Végül jött a két szélütés.
Mit tehetett? Benyomta zöld posztókalapját jól a fejébe és ott feküdt
mozdulatlanul a paplan alatt. Időnként fura dolgokat mondott az őt őrző
szomszédoknak. Napokon át a magyar himnuszt énekelte. Az egyik szomszédja,
aki megelégelte, a sok „Isten, áldd meg a magyart!”, odaszólt neki,
hogy bár egyszer a román himnuszt is elénekelhetné.
Erre azt felelte huncutul pillogtatva, hogy ő szívesen elfújná, de nem
tudja melyiket. S nem akarja megsérteni se a testvéreket. Akik többször
cserélték már le a himnuszukat, mint rokonai az ő alsógatyáját ezen a héten.
Időnként hájas képű, jól öltözött elvtársak látogatták meg. Akik
érthetetlen fanyelven párbeszédet folytattak vele. Aztán furcsa tulipános
ernyőkkel, választási plakátokkal s piros-fehér-zöld színű szórólapokkal
ajándékozták meg.
Máskor korgó gyomrú, réveteg tekintetű, vásott nadrágú, tanácstalan
székely öregurak keresték fel. Ezek az álmodozók bonyolult törvénytervezeteket,
statútumokat adtak át neki. Olvasatlanul dobta félre azokat.
Legtöbbet az újságírók nyaggatták. Szenzációs vallomásokat akartak
kisajtolni belőle. Miközben ő megkérdezte tőlük, hogy szerintük a Riska
tehén miért mászott fel a fára? Amazok mérgesen kinéztek az ablak előtti
almafára, aztán elhúztak a francba.
Kicsi unokáját legtöbbször párás szemmel bámulta. A tűzről pattant,
csepp leányka ott játszadozott naphosszat a szobában mellette.
Benne volt minden reménye. A kis árvát Székely Autonómiának keresztelte
el.
Csíki Sándor:
Magyarigen
2005. szeptember 26.
