Kaslik Péter

 

„Visszanéztem fél utamról”

Feleségemmel, Ibolyával a nyáron Szerbiába, majd Magyarországra látogattunk. Jó lenne azt mondani, hogy „haza”, de az utódállamok utódállamának abban a dél bánáti falujában, ahol születtem, házunk előtt nem áll már a nyárfa, és egykori házunkra is alig ismertem rá. Én az ötvenedik érettségi találkozóra mentem Nagybecskerekre, feleségem Ibolya, pedig újvidéki rokonait látogatta meg. Münchenbe érkeztünk, és onnan Bencze Tibor barátom vitt bennünket Magyarországon keresztül Újvidékre, majd engemet Nagybecskerekre.  

"Az országban a törékeny falvak"
Magyarországon átutazóban nem láttuk a hortobágyi kilenclyukú hidat, de a főútról való egyik letérőnél a zsenge akácerdő szélén, az országút peremére kiöntött szemétbuckák között láttunk helyette kilenc prostituáltat. A főútról letérve betértünk egy faluba, ahol Ibolya egyik ismerőse lakott. Délután négy órakor a ház vaskapuja zárva volt.  Jó ideig zörgettünk, míg a háziak kinyitották a kaput és beengedtek bennünket. Azt mondták, zárni kell a kaput, mert mindent ellopnak. Az udvaron egy halom zölden levágott farönköt láttam, és megkérdeztem a házigazdát, hogy miért vágják ki az élő és még növekvő fákat? A házigazda azt monda, hogy nem ő vágta ki a fákat, hanem valakik lopták a fát az ő erdejéből, és amikor rajtakapták őket, a rablók elmenekültek. Az illetékesek azt mondták neki, hogy hazaviheti a levágott farönköket. A háziasszony vacsora után elkészítette számunkra az ágyat, és külön előre a másnapi reggelit, s azt mondta, hogy ő nem alszik itthon, mert a falu központjában van a fodrászüzlete, és már tíz éve ott alszik, mert különben mindent ellopnak. Megkérdeztük, mi történik, ha éjnek idején rátörnek? Azt válaszolta, hogy töltött revolverrel alszik.

Reggeli után útnak indultunk. Útközben elbúcsúztunk az üzletben lévő vendéglátó háziasszonyunktól, és kora délután Újvidékre érkeztünk. Újvidéken három este is kimentünk a mutatósan rendbe hozott városi központba. Három nap alatt mindössze két, előttünk játékosan elfutó kislányt hallottunk magyarul beszélni. A szerb nyelvet, pedig a sok menekült erős tájszólása miatt nehezen értettük. 

Gaudeamus igitur

Az érettségi találkozó felemelő és megható volt számomra.  A maga szakterületén mindenki megállta a helyét. Mindenki büszke a családjára és igazi bánáti szokás szerint dicsekszik is velük, de senki sem gazdagodott meg, és ez a mai szerbiai viszonyok között külön erény. Boldog vagyok, hogy olyan iskolatársakkal hozott össze a sors, akik hűek maradtak az iskola Ady Endre által megfogalmazott eszményéhez: "Szeretni az embert és küzdeni, s hűn állni meg Isten s ember előtt. "  

Nagybecskereken bentlakó diákként az egykori  Német utcában laktam. Emlékszem, hogy vasárnaponként a város központjából hazamenet, a magyar lakta házak nyitott ablakain keresztül  megszakítás nélkül végig lehetett hallgatni a budapesti Kossuth Rádió: „Jó ebédhez szól a nóta” c. műsorát. Délután, pedig az utcán haladva a Kossuth adón ugyanígy végig lehetett hallani az éppen folyamatban lévő nemzetközi  labdarugó mérkőzést. Örültünk, mert győztek mindig a magyarok. Az idén Nagybecskereken mindössze négy első elemistát írattak be magyar iskolába. Ez a hír rávetíti árnyéket a Találkozóra is, de ki kell mondani. Ha valaki ötven évvel ezelőtt azt mondta volna, hogy ide jutunk, nem hittük volna. Hol találkoznak ezek a diákok ötven év múlva, és kivel? Talán egymással, talán velünk – a végtelenben.

Pesti körkép
Egyhetes szerbiai tartózkodásunk után visszamentünk Budapestre, ahol megtekintettük a már „zanzásított” Magyar Nemzeti Múzeumot. Ha a magyar jelen és jövő nem is, de a múltunk az igencsak alakul. A Nemzeti Múzeum félig üres, a magyar történelem egész szakaszai hiányoznak belőle. Egyes korszakok viszont aránytalanul kihangsúlyozottak.  Az 1848-as szabadságharcról, az aradi vértanúkról, Haynau terrorjáról és a szökött honvédek elleni megtorlásokról semmi sem látható. Ami 1848-ról látható, az egy nyomdaprés, amelyen állítólag a Tizenkét Pontot nyomtatták, majd néhány Petőfi-kép. A következő szobában már a kiegyezés időszakához kötődő gazdasági fellendülés ünneplése látható. Ettől néhány lépésnyire Rákosi Mátyás dolgozószobája áll, majd egy vitrinbe helyezett televízió készüléken Kádár János beszél. Egy másik vitrinben ismét Kádár János beszél. Konyec. Hol vannak az aradi vértanúk? Hol van Haynau? Hol a világháború? Hol van Trianon? Hol van a Don kanyar?

Ha a Nemzeti Múzeum célja az volt, hogy ne sértse meg sem a német, sem az orosz, vagy az utódállamok turistáit, vagy a magyarországi másként gondolkodókat, akkor a múzeum elérte célját. Magyarország olyan áhítatosan várja a turistákat, hogy saját történelmét is meghamisítja miattuk.  Erre a szánalomkeltő öncsonkításra, azonban nincs szüksége. Elég csonka az magában is. 

Budapesti látogatásunk során két napot töltöttünk a Nemzeti Galériában. Megrendülve álltam Székely Bertalan:  „Mohácsi ” ütközet c. képe előtt.  A nemzetközi nagyvállalatok Budapest fölé emelkedő zord beton és acél tornyainak látomása, ez a modern „pesti körkép” ijesztően emlékeztet a kép felső részét uraló török lovasainak az alanti nádasokban botladozó, rémült  magyar menekülők könyörtelen eltiprására. Adja Isten, hogy a „Habár felül a gálya, s alul a víznek árja, azért a víz az úr” kérdésében Petőfinek legyen igaza.

Vajdaság Ma

A nagybecskereki érettségi találkozóról való csoportképet Presznyák József osztálytársunk, winnipegi fényképész készítette. (köszönet, Jóska) K.P.