Bogdán
József
EGY
CSÚROGI HÁZBAN
Nem
szóltam semmit,
csak némán álltam,
egy csúrogi házban.
Egy
kitört ablak,
korhadó ajtó,
sok elfojtott jajszó.
Az
itt lakóknak,
hatvanegy éve,
rút halál volt bére.
Partizán
csizma,
szögesdrót,szitok.
Még mennyi a titok !
Még
mennyi bánat,
fészkel a szivben,
de kegyelem nincsen.
Bünösök
voltak !
Mondja a csürhe,
szól harcias kürtje.
Magyarok
voltak,
ez volt a vétkük.
Ma imádkozz értük.
Magyarok
voltak,
szerettek,hittek.
Most látnak-e minket ?
Nyakig
az őszben,
akik itt állunk,
remeg az álunk.
Minket
nem lőnek
a tömegsirba,
de elmegyünk sirva,
anyát
keresni
Magyarországra.
ám nincs aki várna.
Nem
szóltam semmit,
csak némán álltam,
egy csúrogi házban.
Mondj
Miatyánkot,
hallottam bentről,
egy korhadt keresztről.
Mondj
üdvözlégyet,
minden időben,
a dögtemetőben.
Emlékezz
ember,
Csúrog és Mozsor,
sok elföldelt mosoly.
Elföldelt
álom,
bezúzott remény,
hol gyilkolni erény.
Nyugodj
békében..
mondtam a házban.
Csúrogon jártam.
Törökkanizsa,
2005 októbere