Részletek Mészáros Sándor: "Halottá nyilvánítva"* c.  könyvéből

I. Előzmények

1. Jugoszlávia felbomlása

A háború előtti királyi Jugoszlávia utolsó kormánya a sokat emlegetett Cvetkovic Macek kormány engedve a hónapok óta ránehezedő diplomáciai nyomásnak, 1941. március 25-én csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez. Ezt a kormányt azonban két nap múlva államcsínnyel megdöntötték. Az új kormány élére Dusan Simovic tábornok, a légierő parancsnoka került. Ezután országszerte tömegtüntstéseket szerveztek, amelyekben elítélték a paktumot, éltették az új kormányt, a hadsereget, és teljes mértékben kifejezésre jutott a fasizmussal szembeni harci készség is.

2. Péter királyt nagykorúvá nyilvánították.

A Simovic kormány, amelynek Vlatko Macek a Horvát Parasztpárt elnöke is tagja volt, diplomáciai-taktikai okokból nem mondta fel a háromhatalmi egyezményt, bár nem táplált illúziókat arra vonatkozóan, mik lesznek a márciusi jugoszláviai események következményei. Titkos diplomáciai tárgyalásai a nyugati hatalmakkal, elsősorban Angliával, az általános katonai helyzet miatt sikertelenül zárultak. Ezután a politikai események gyors egymásutánban követték egymást. Mint ismeretes, Hitler és vezérkara megdöbbenéssel fogadta a jugoszláviai események híreit. Elhatározták, hogy nem veszik tekintetbe az új jugoszláv kormány esetleges lojalitási nyilatkozatát - amely hamarosan meg is történt - s nyomban megtették az előkészületeket a Jugoszlávia elleni támadásra. Ezzel párhuzamban, diplomáciai lépéseket tettek, hogy szövetségeseiket rábírják a támadásban való részvételre, elsősorban azokat az államokat, amelyeknek területi követeléseik voltak Jugoszláviával szemben (Olaszország, Magyarország, Bulgária).

A márciusi tüntetések során helyenként kisebb méretű németellenes kilengésekre is sor került. A jugoszláviai magyarság ellen az ellenséges megnyilvánulások nem jutottak kifejezésre, bár külföldön, de elsősorban Magyarországon a hivatalos propaganda ilyen tartalmú híreket is közölt.

Ezekben a napokban az ország népe, így a jugoszláviai magyarság is a mindennapos, megszokott életét élte. A látszólagos nyugodt felszín alatt azonban robbanásig feszült volt a politikai légkör.

A jugoszláviai magyar kisebbségi sajtó nagy figyelmet szentelt II. Péter király trónra lépésének, kiemelve, hogy ezt az eseményt a nép lelkesedéssel fogadta. Ugyanakkor döbbenettel számoltak be gróf Teleki Pál magyar miniszterelnök öngyilkosságáról, méltatva egyúttal érdemeit, s azt is, "hogy áldozata nem volt hiábavaló, s halálának politikai körülményeiről majd a történelem ad magyarázatot."

Ezekben a napokban nevezték ki Milorad Vlaskalicot, a Dunai Bánság utolsó bánját, s ő azonnal el is foglalta újvidéki hivatalát. Nyomban felhívta a lakosságot, hogy ne hagyják el otthonukat és ne higgyenek a terjengő rémhíreknek.

Április 5-én fogadta a jugoszláviai magyarság képviselőit; Várady Imre szenátort és Deák Leó zombori ügyvédet. A találkozás után Vlaskalic bán hivatalos nyilatkozatot adott arról, hogy nemcsak a magyarság, de a németség vezetői is teljes bizalommal vannak iránta.

Még ezekben a napokban is teljes intenzitással folyt a taggyűjtés a Jugoszláviai Magyarok Kultúrszövetségébe, amelyet a jugoszláv hatóságok hosszú halogatás után, 1941. február 6-án hagytak jóvá. Az érdeklődés a szervezet iránt valóban nagyon nagy volt. A sajtó szerint a háború kitöréséig több mint 200 ezren léptek be a szervezetbe.

Április 6-án megindult a támadás Jugoszlávia ellen. Az emberek ijedten szemlélték a Belgrád felé húzó német légirajokat. Azután jöttek a hírek a főváros bombázásáról, a szárazföldi harcokról, s a jugoszláv hadsereg vereségeiről. A hadsereg felbomlása napról napra nyilvánvalóbbá vált. A háború első napján a belgrádi rádió is elnémult.

A magyarság körében a türelmetlen várakozás s a nemzeti felbuzdulás egyre erőteljesebbé vált. A magyar kisebbségi sajtó április 10-éig egyetlen hírt sem közölt a szárazföldi harcokról. Csak ezen a napon adott hírt arról, hogy II. Péter király felhívást intézett Jugoszlávia népeihez. Ekkor rövid időre ismét megszólalt a belgrádi rádió is, amely megtévesztő híreket közölt a jugoszláv csapatok harci sikereiről.

Ugyanezen a napon kikiáltották az ún. Független Horvát Államot.

A magyar katonai és polgári vezetés lényegében csak erre várt. Úgy értékelte, hogy Jugoszlávia alkotóelemeire hullott szét, megszűnt létezni az az ország, amellyel 1940. december 12-én megkötötték az "örök barátsági szerződést". Másnap, vagyis április 11-én a magyar hadsereg is megkezdte támadását s a mai Vajdaság térsége is rövid idő re hadszíntérré vált.

A történelmi hűség kedvéért azonban meg kell állapítanunk, hogy elsőként a Bánság területén voltak harcok. A 12. német hadsereg "Das Reich" nevű SS gépesített hadosztály, továbbá a "Gross Deutschland" és "Hermann Göring" gépesített ezred a Temesvár környéki összevonás után, április 9-én benyomult a Bánságba. A 6. Jugoszláv Hadsereg 4. ezrede Alibunárnál kemény ellenállást tanúsított és súlyos veszteségeket okozott a támadóknak. Mindezek ellenére az ellenállást sikerült megtörni, a jugoszláv egységek visszavonultak, egy részük pedig fogságba esett. Addigra már akcióba léptek a német Kulturbund fegyveres csoportjai is ("harci csoportok", "német önvédelmi szolgálat" stb.). Leszerelték a demoralizált jugoszláv katonákat, elfoglalták a középületeket, a csendőr- és rendőrállomásokat, megszervezték az ideiglenes hatalmi szerveket. Az ideiglenes állapotok kb. három hétig tartottak, a megszálló rendszer közigazgatási apparátusának megszervezéséig. Ez idő alatt, a német katonai bíróságok és a Kulturbund fegyveres egységei mintegy 150 embert öltek meg, azzal a váddal hogy a csetnik szervezet tagjai voltak.

A bánsági bevonulás és a megszállás első napjai kétségtelenül jóval kevesebb áldozattal jártak, mint a magyar hadsereg bácskai bevonulása. Később azonban a német megszálló hatóságok a Bánság területén folyamatosan alkalmazták a kollektív megtorlás elvét, és minden megölt német katonáért 100, minden sebesültért pedig 50 túszt végeztek ki.

A bánsági magyarságnak a megszállás első napjaiban elkövetett atrocitásokhoz semmi köze sem volt. Az ottani magyarság a Horthy-hadsereg bevonulását remélte, mivel nem volt kevés azok száma, akik tudtak arról, hogy a Bánságot is Magyarországnak ítélték. Nagy volt a kiábrándulás, amikor a magyar fegyveres erők helyett a német csapatok jelentek meg ebben a térségben. A magyar lakosság elégedetlensége a későbbi időszakban is egyre csak fokozódott. IdőrőI időre aláírásokat gyűjtöttek és petíciókat küldtek a magyar kormányhoz; amelyben kérték, hogy ezt a területet is csatolják Magyarországhoz, mivel a német megszálló hatóságok a magyarokat másodrangú polgároknak tekintik.

Szerémség térségébe április 11-én a 46. német hadtest 8. páncélos hadosztálya vonult be. A Kulturbund és az alakulóban levő usztasa horvát hatalom fegyveresei is színtérre léptek, és itt is részt vettek a bomló jugoszláv hadsereg egyes egységeinek lefegyverezésében. Ezekben az eseményekben a szerémségi szórványmagyarságnak semmilyen szerepe nem volt.

Bővebben kell szólnunk a magyar hadsereg bácskai és dél-baranyai bevonulásáról, mivel az első napokban történt tragikus eseményekért és az 1942. évi januári genocídiumért, az itteni magyarság többszörös árat fizetett, és a kollektív felelősség súlyát kényszeríttették rá évtizedeken keresztül. A hivatalos; egypárti történetírás, egyes történészek, akik ezekkel kérdésekkel foglalkoztak, azt kívánták bizonyítani, hogy a vajdasági magyarság egy része is közvetlenül felelős a tragikus esernényekért. (Kivételnek számít a "Vajdaság a népfelszabadító harcban és a szocialista forradalomban 1941-1945 között" című monográfia, amelynek dr. Cedomir Popov akadémikus volt a szerkesztője, 1984-ben jelent meg Újvidéken. A bácskai bevonulás alkalmával elkövetett túlkapásokkal kapcsolatban megállapítja, hogy ezeket a magyar reguláris egységek követték el, és egy szóval sem említi a magyar polgári lakosság részvételét.)

A magyar hadsereg 941. április 11-én kezdte meg támadását, és április 13-ig sikerült elfoglalni egész Bácskát és a jugoszláviai Baranyát; valamint a távoli Murántúlt. A hadjáratban a 3. magyar hadsereg első, negyedik és ötödik hadteste vett részt, összlétszámuk kb. 80.000 fő volt, azaz a magyar hadsereg állományának egyharmada.

A jugoszláv hadsereg április 11-ig már jórészt teljesen felbomlott. Azok a kisebb egységek, amelyek egyes bácskai községekben és városokban állomásoztak, a magyar támadás hírére megkezdték visszavonulásukat, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy ezt a térséget harc nélkül kiürítik. Ily módon, eddigi adataink szerint; csak két helyen került sor rövid összetűzésre. Bácspetrőcnél és a Temerin község közelében levő Szőreg településnél. Szőregnél ugyanis egy jugoszláv páncélelhárító ágyú legénysége április 12-én, a kora reggeli órákban, a település határából tüzet nyitott a nemzetközi úton előrenyomuló magyar könnyűpáncélosokra, és közülük kettőt megsemmisített.

A bevonuláskor történtekről, valamint a későbbi 1942. évi januári tragikus eseményekről a "megszállók és hazai támogatóik bűntetteinek kivizsgálására" alakult vajdasági különbizottság terjedelmes elaborátumot készített. A bizottság már 1944 novemberében megkezdte munkáját, s egy év múlva, vagyis 1945 november végén fejezte be. A bevonulásra vonatkozó ismertetés a bácskai magyarságot is, közvetve ugyan, de súlyosan terheli, a tanúvallomások alapján megfogalmazott "tényállásai" azonban a legalaposabban vitathatók. Jórészt elfogadhatjuk azt a megállapítását, hogy a bevonulás alkalmával a szerb lakosság mindenhol békésen viselkedett és semmilyen ellenállást nem tanúsított. Ez azonban nem volt általános. Az említett bizottság állításai szerint a magyar katonaság több helyen összetűzéseket provokált ki, s lövöldözésekre került sor, hogy azután tömeges megtorlásokat végezzen, s azt a látszatot keltse, hogy Bácskát és Baranyát csak véres harcok után sikerült elfoglalnia. Nem így történtek a dolgok. Egyes volt csetnik szervezetekhez tartozó szerb nemzetiségű polgár - abbéli elkeseredésében, hogy Jugoszlávia összeomlott, és nem utolsó sorban azért, mert a magyar lakosság mindenütt lelkesedéssel fogadta a bevonuló magyar csapatokat -, több helyen szórványos lövöldözésekbe kezdett, amelynek főleg pánikkeltés volt a célja. Ezt követte a magyar hadser részéről a megtorlás amelyet természetesen semmivel sem lehet igazolni, hiszen áldozatai jórészt teljesen ártatlanok voltak. Az egyik magyar katonai kimutatás szerint Bácskában és Baranyában a bevonulást követő napokban 2.142 személyt öltek meg. A dokumentum nem titkolja, hogy az áldozatok között voltak idősek, nők, sőt gyermekek is, valamint hivatalos személyek, elsősorban az addigi jugoszláv rendőrséghez tartozók.

Ezzel szemben a már említett és háborús bűnöket kivizsgáló bizottság 3.506 áldozatot említ, és helységenként is feltűnteti, hogy hány áldozatot követelt a bevonulás. Ezek az adatok azonban erősen vitathatók. Feltűnő, hogy a helységenkénti számokat összeadva, a kapott eredmény egészen közel áll a magyar kimutatás által megállapított áldozatok számához, vagyis a bizottság mintegy ezerrel "megtoldotta" ezt a számot.

Ugyanígy jutottak el az anyagi kár megállapításához is. Persze ez sem minden cél nélkül történt. Az egész országban teljes intenzitással dolgoztak háborús felmérő bizottságok. A háború után az volt a feladatuk, hogy az adatokat a jugoszláv tárgyaló delegációhoz juttassák el, s minél nagyobb jóvátételt követeljenek a legyőzött államoktól.

Külön kérdés, hogy milyen szerep jutott a magyar nemzetőrségnek a bevonulás utáni tragikus napokban. Nem egy esetben a szétesőben levő jugoszláv közigazgatás egyes képviselői maguk kezdeményezték a főleg magyarokból álló nemzetőrségek megalakítását, hogy ezáltal biztosítsák a rendet a magyar csapatok bevonulásáig. Voltak esetek, amikor a visszavonulásra készülő jugoszláv egység parancsnoka hívta össze a helyi magyarság tekintélyesebb polgárait, s kérte őket a nemzetőrség megalakítására. (...)

A bácskai németek elvárásai azonban nem valósultak meg. Április 12-én a 8. SS páncélos hadosztály egyes osztagai bevonultak ugyan Újvidékre, azonban néhány óra múlva elhagyták a várost. Másnap, április 13-án magyar csapatok érkeztek a városba és ezzel Bácska és Baranya elfoglalása befejeződött.

A háborús bűnöket kivizsgáló vajdasági bizottság a magyar nemzetőrség szerepét is nagyon fontosnak tartja. A rendelkezésünkre álló levéltári anyag alapos áttanulmányozása után megállapítottuk, hogy a bevonulás kapcsán a bácskai magyarság soraiból 661 polgár nevét említik a háborús bűnösök lajstromában. Ehhez a számhoz a történelmi igazság megállapítása érdekében magyarázatot kell fűznünk. Elsőként azt említenénk meg, hogy akiről utólag kiderült, hogy 1941 áprilisában nemzetőr volt, háborús bűnösnek nyilváníttatott. Nevükhöz legtöbbször odabiggyesztették az egymondatos, és sorozatosan ismételt vádat: részt vett szerb lakosok fosztogatásában, letartóztatásában és kivégzésében. A vádanyagot a felszabadulás után a szerb polgárok feljelentései alapján állították össze. Legtöbbször a bosszú, de nem egy esetben a háború előtti vagy alatti, nem politikai jellegű konfliktusok sugalmazták azokat. A bizottság az esetek túlnyomó többségében, nem vizsgálta ki a feljelentések valódiságát.

A magyar nemzetőrségek ténylegesen április 11-től 13-ig gyakorolták a rendfenntartó hatalmat. Április 13-án, a késő délutáni órákig Bácska és Baranya elfoglalása befejeződött. A két napig tartó rendfenntartó időszakban, a magyar nemzetőrség egy-két esettől eltekintve nem követett el gyilkosságokat. (...)

A magyar nemzetőrök is részt vettek a kisebb jugoszláv katonacsoportok leszerelésében. Több esetben a fegyvertelenül menetelő katonákat ideiglenesen feltartóztatták és valamelyik középületben vagy iskolában tartották fogva őket. A fogva tartott jugoszláv katonákat a rendelkezésünkre álló adatok szerint nem bántalmazták, sőt élelemmel látták el őket. Ugyanígy a legtöbb helyen a magyar hadsereg bevonulása után a jugoszláv katonafoglyokat rövid kihallgatás után szabadon bocsátották, csak kis részüket irányították magyarországi hadifogolytáborokba.

Igaz, hogy a magyar nemzetőrök a szerb polgári lakosság körében végeztek letartóztatásokat, s nem egy esetben bántalmazták is a letartóztatottakat: Elsősorban azokról volt szó, akik a letűnt jugoszláv rezsim idején kitűntek magyarellenes magatartásukkal, vagy pedig olyan hivatalokban voltak, ahol végrehajtották a magyarellenes felsőbb rendeleteket. Előfordultak fosztogatások is, s a károsultak rendszerint ugyancsak szerb polgárok voltak. A fosztogatásokban azonban nemcsak a nemzetőrök vettek részt, sőt nem ezek képezték a többséget. A rend sok helyen felbomlott; és voltak, akik valóban fosztogattak, néha tehetősebb polgárokat is. Ugyanakkor nem egy esetben a nemzetőrség igyekezett a fosztogatásokat megakadályozni, ez azonban nem mindig sikerült. Ha a megtorlás napjaiban kiderült, hogy valaki fosztogatott, az legtöbb esetben életével fizetett, vagy később a háborús bűnösök listájára került. A felszabadulás után ezek alkották az ún. háborús bűnösök többségét. Ennek kimondására a legtöbb esetben elegendőnek bizonyult egészen kis értékű tárgyak eltulajdonítása is. De - mint említettük - igen sok volt a hamis és téves feljelentés .

Külön kérdést' képez a magyar nemzetőrök szerepe a bevonulás utáni eseményekben, mert a háborús bűnöket kivizsgáló vajdasági bizottság éppen erre az időszakra vonatkozólag sorakoztatott fel terhelő adatokat. A magyar nemzetőröket, de a nem magyar nemzetiségű polgárokat is, a gyilkosságokra való felbujtással, sőt közvetlen részvétellel is vádolták, elsősorban azokra a településekre vonatkozólag, ahol a bevonulás után lövöldözésre került sor.

Ezek az egyoldalú állítások azonban könnyen cáfolhatók: Szabadkán a nemzetőrség tagjai magyarok és délszlávok voltak, vegyesen tehát ez a tényező is akadályozhatta a szerbség elleni fegyveres fellépésüket. A magyar csapatok április 12-én vonultak be a városba, másnap már megérkezett a magyar államrendőrség is, tehát szükségtelen volt a nemzetőrség fegyveres bevetése. Újvidéken április 12-ig a Kulturbund fegyveresei uralták a helyzetet, csak ez után volt alakulóban a magyar nemzetőrség: Másnap április 13-án, pedig a magyar fegyveres erők megérkeztek a városba. Ismeretes az is, hogy a nemzetőrség a hadsereg bevonulás után mindenütt átadta a fegyvereket, mivel nem volt tovább szükség a rendfenntartó erőkre. Tehát a negatív esetek szórványosak voltak, s egyéni akciókról volt szó: Éppen ezért a későbbi történetírásban a magyar nemzetőrség tömeges részvételére vonatkozó "bizonyító" anyagot nem tarthatjuk megbízhatónak. Nem fogadja el ezt az anyagot bizonyítékként a vajdasági antifasiszta harcot legátfogóbban feldolgozó történelmi monográfia sem. Ugyanakkor a történelmi munkák többségében tudatosan mellőzték a pozitív példák ismertetését; mert azok nem illettek bele a kollektív felelősségünkről kialakított koncepcióba. (...)

II. Az 1942. évi januári "hideg napok"

Bácskában és Baranyában a helyzet normalizálása után bevezették a magyar katonai közigazgatást, amely 1941. augusztus 15-ig tartott. A magyar katonai közigazgatás idején, amely 1941. augusztus 15-ig tartott, nem voltak atrocitások, mint 1944 őszén, amikor az új rendszer vezette be a katonai közigazgatást Bácska, Bánát és Baranya területén. Ezután megszervezték a polgári közigazgatást. Bácskát és Baranyát decemberben annektálták, illetve Magyarországhoz csatolták, azzal az indoklással, hogy ezek a területek 1918 előtt Magyarország integrális részét képezték: Bánság formailag a megszállás alatt levő Szerbiához tartozott. Ott 1941 augusztusától engedélyezték a németeket teljesen kiszolgáló szerb polgári közigazgatást, melynek élén Nedic Milan tábornok állt. A Bánságban azonban minden hatalom a németek kezében volt, a magyaroknak és szerbeknek csak elvétve voltak képviselői a helyi közigazgatási szervekben. Szerémség 1941 őszétől az ún. Független Horvát Államhoz tartozott.

A bácskai magyarságot a bevonulás első napjaiban lényegében a kisebbségek elnyomásának évtizedei után a felszabadulásként megélt politikai változás feletti nemzeti lelkesedés fűtötte. Csak azok nem lelkesedtek, akik a háború előtt a jugoszláv munkásmozgalom forradalmi szárnyához tartoztak, számuk azonban csekély volt. Már 1941-ben, de legkésőbb 1942 tavaszáig minden községben és városban megalakultak az akkori magyarországi pártok és más szervezetek helyi csoportosulásai is. A vezetőségekbe legtöbb esetben a legtekintélyesebb helyi polgárokat választották. Minden új szervezet megalakulásának nagy publicitást adtak a délvidéki lapokban, s rendszeresen közölték a helyi szervezetek vezetőségeinek névsorát is. Ennek később tragikus következményei voltak, mert elég volt, ha valaki ilyen szervezet elnöke, vagy esetleg vezetőségi tagja volt, a bosszúállók a megszállókkal való együttműködés" vádjával " minden bírósági eljárás nélkül a halálba küldték.

A bácskai földnélküliek az új rendszertől földosztást reméltek, hiszen a jugoszláv agrárreform csak a szlávokat juttatta földhöz. Már az első hetekben minden községben megkezdődött a földigénylők összeírása. A mintegy 14.000-nyi bukovinai székely idetelepítése nagy kiábrándulást okozott, bár a hatóságok a sajtó útján igyekeztek megnyugtatni a lakosságot, hogy maradt még elég föld a bácskai földigénylők számára is.

A beígért földosztás azonban lényegében ismét elmaradt, s csak igen kevesen kaptak földet, közülük is főleg csak azok, akiknek több gyermekük volt.

Az elégedetlenség kedvező teret nyitott a Nyilaskeresztes Párt propagandájának, amely 1942-ben kezdte meg politikai tevékenységét. A féktelen demagógiával párosult s a közeli földosztást ígérő propagandájuk sok szegény embert megtévesztett. Egymás után alakultak meg a párt helyi szervezetei egész Délvidéken, de elsősorban a Tiszamelléken. Ezt a tényt azért említjük meg, mert a megtorlás napjaiban ebben a térségben a bűntettek végrehajtói külön nyomoztak a nyilaskeresztes Párt tagjai után. A megtorlások Bácskában, Bánságban és Baranyában 1944. október 17. után kezdődtek el. Ezen a napon vezették be a katonai közigazgatást. Két nappal előbb Magyarországon Szálasiék vették át a hatalmat, s a Vajdaságba bevonult partizán seregek komolyan tartottak a Nyilaskeresztes Párt tagjainak esetleges front mögötti szabotázscselekményeitől.

A németek Moszkva alatti 1941. évi decemberi veresége után Bácskában, de másutt is, a szerb lakosság körében az addigi lehangoltságot a bizakodás hangulata váltotta fel. Az emberek titokban hallgatták a moszkvai rádiót és helyenként bizalmas körökben, felelőtlen kijelentéseket is tettek, s a magyarok és a németek elleni közeli bosszú is szóba kerülhetett. Persze a helyi hatóságok is tudomást szereztek a dolgokról, s felettes szerveiknek küldött jelentésekben a politikai helyzetet rendkívül válságosnak tüntették fel. Nemegyszer minden bizonyíték nélkül arra is figyelmeztettek, hogy a szerb lakosság pravoszláv karácsonykor a magyarok és a németek soraiban vérfürdőt tervez.

Voltak azonban más politikai tényezők is, amelyek nem kis mértékben kihatottak az 1942. évi tragikus januári eseményekre. A jugoszláviai népfelszabadító harcot irányító Jugoszláv Kommunista Párt vezetősége a németek Moszkva előtti nagy veresége után teljesen helytelenül úgy értékélte, hogy a fasiszta hadigépezet összeomlás előtt áll. Ebből azután azt a következtetést vonta le, hogy elérkezett a harc ún. szocialista forradalmi szakasza, vagyis a hatalom átvétele. Nem véletlen, hogy Kelet-Boszniában 1941 december végén alakult meg a sokat emlegetett első proletár dandár, amely főleg a harcedzett kommunistákat tömörítette soraiba. Ezt követte a többi hasonló egység megalakítása, hogy az adott pillanatban a hatalomért való harc megbízható katonai erejét képviseljék. (...)

A háborús bűnöket kivizsgáló vajdasági bizottság anyagában összesen 568 bácskai és baranyai magyar nemzetiségű polgári személy nevét találtam meg; akik az 1942. évi januári tragikus események miatt kerültek a lajstromra. Ehhez a számhoz azonban megfelelő magyarázatot kell adni. Azok, akik valóban részt vettek a letartóztatásokban és az öldöklésekben, a feltüntetett számnak körülbelül egyharmadát képezik. Jelentős részük az felszabadulás előtt elmenekült, s többségük felett soha sem ítélkeztek. A háborús bűnösökké nyilvánított személyek zömét azok képezték, akiket fosztogatásokkal vádoltak. A rendszerváltozás után elegendő volt egy följelentés fosztogatás vádjával, s az illetőre már ki is mondták a halálos ítéletet, és minden formaság betartása nélkül, gyorsított eljárással kivégezték. Ez volt a helyzet még 1944 decembere után is - amikor a nagy öldökléseket már leállították. (...)

Mivel nem célunk a történelmi igazság elkendőzése, föltétlenül szólnunk kell azokról is, akik valóban bevérezték a kezüket. Ebben a vonatkozásban csakis egyesekről, kivételekről beszélhetünk, nem pedig tömegekről. Az 1942. évi januári drámai eseményeknek ez a mindenképpen elítélendő példája elsősorban Zsablya és Csurog községekben fordult elő. A helybeli magyar nemzetiségű polgárok között valóban voltak olyanok, akik nemzeti gyűlölettől elvakulva, vagy a fosztogatási lehetőségek reményében részt vettek a bűntettekben. Ugyanígy, a hatóságok által verbuválva "erősítésként" kisebb fegyveres csoportok érkeztek még Temerinből és állítólag Óbecséről is. S kik voltak azok, akik elkövették a bűntetteket? Túlnyomó többségükben olyan lumpenproletár elemek, akiknek cselekedeteit a gyűlölet és a haszonvágy irányította.

Ennek ellenére Mozsor község egész magyar lakosságának jórészt azt rótták fel hogy tömegesen fosztogatott.

A megtorlás szörnyű volt. Zsablya, Csurog és Mozsor magyar lakosságát kollektívan vonták felelősségre. Mindenkit táborba hurcoltak, akik életben maradtak, csak a háború befejezése után szabadultak.

Az 1942. évi januári megtorlásoknak volt még egy jellemzője, amelynek okaival azok sem foglalkoztak, akik úgyszólván egész tudományos munkásságukat ennek a témakörnek szentelték. Az áldozatok között nagy számban voltak zsidó nemzetiségűek, sőt Újvidéken többségük közülük került ki, bár mint ismeretes, a "zsidó kérdés végleges megoldása" Magyarországon később, az 1944. évi márciusi német megszállás után kezdődött. Újvidéki sorstársaikhoz hasonlóan tragikus volt a temerini zsidó diaszpóra 48 tagjának sorsa: a zsablyai és a csurogi megtorlások napjaiban Eichard József temerini községi főjegyző kezdeményezésére egyik éjjel a Tiszához szállították és ott megölték őket. Hozzá kell még fűznünk; hogy a szerencsétlen helybéli zsidók többségét az 1941. évi áprilisi bevonulás után elűzték otthonaikból, ezért ők ideiglenesen nyugat-szerbiai falvakban húzódtak meg, ahonnan a következő időszakban lassan visszatértek a községbe. A helyi hatóság egyes képviselői folytonosan zsarolták őket, nagy pénzösszegeket csikartak ki tőlük, azért, hogy a községben maradhassanak. Hasonló zsarolások folytak Újvidéken, de más községekben is.

Az 1942. évi atrocitások magyar részről történő elítélésének kérdésével is foglalkoztak a jugoszláv történészek, s maga Golubovic Zvonimir is, aki elsősorban Bajcsy-Zsilinszky Endre országgyűlési képviselő memorandumait ismerteti. Ez a hozzáállás teljesen elfogadható. Ezenkívül azonban az egyes délvidéki magyar polgárok bátor, életmentő kiállásáról csak igen szerényen, epizódszerűen írtak, bár nem kerülhették meg teljesen ezt a kérdést sem. Golubovic Zvonimir is kénytelen legutóbbi munkájában bevallani, hogy Újvidék lakossága elítélte az 1942. évi januári vérengzést, s az itteni magyarok közül senki nem vett részt az öldöklésekben. Mindjárt hozzáfűzi azonban hogy nem volt kevés azoknak a száma, akik besúgásokra vetemedtek, s ezáltal nem egy szerb vagy zsidó polgár halálát okozták. Elfelejti azonban közölni Fernbach Péter újvidéki főispánnak Keresztes-Fischer Ferenc akkori belügyminiszterhez küldött 1942. február 27-i jelentését, amelyben egy tucatnyi példát említ meg arról, hogy egyszerű magyar nemzetiségű polgárok, főleg háztartásbeli alkalmazottak, hogyan mentették meg kenyéradó gazdáikat.

Csak felszínesen említi meg azt is, hogy a véres napok után, 1942. január 28-án, egy helybeli magyar nemzetiségű polgárokból álló küldöttség látogatta meg Török László gazdasági tanácsost, hogy tiltakozzék a városban történtek miatt. A küldöttség tagjai elkeseredésüknek adtak hangot és elmondták, hogy a letűnt jugoszláv rendszerben büszkén védték magyar mivoltukat, jelenleg azonban a nem régi események miatt szégyenlik magyarságukat. Követelték egyúttal a bűnösök szigorú megbüntetését, mert "hittük a magyar jogrend igazságosságában alaposan megrendült".

Voltak példák Újvidéken zsidó gyermekek rejtegetésére, és örökbefogadására is. A pozitív példákra az elmúlt évtizedek kutatómunkája nem terjedt ki. (...)

Golubovic Zvonimir történész egyik nem régi TV-nyilatkozatában 5.000 olyan háborús bűnöst említett meg, akik a bácskai magyarság soraiból kerültek ki. Ez a nyilatkozata is. a napi politika követelményeinek szolgálatában áll. Hogyan is juthatott ilyen adatokhoz? A felszabadulás előtt, a Magyarországra menekültek túlnyomó többségét minden bizonyító anyag és eljárás nélkül bűnösökké nyilvánították, csak azért, hogy rájuk is alkalmazhassák a háborús bűnösök vagyonának elkobzására vonatkozó törvényt. Így váltak azután tömeges háborús bűnösökké azok, akiknek túlnyomó többsége ugyan semmi bűnt nem követett el, de félve a bevonulók tömeges bosszújától, Magyarországra menekült.

II. Mikor fogalmazódott meg a bosszú gondolata?

Az 1942. évi januári események után a délvidéki szerbség körében a hangulat rendkívül feszült volt. Még azok is, akiknek semmi közük sem volt a partizánmozgalomhoz, ha véleményt mertek nyilvánítani, nem leplezték megdöbbenésüket és elkeseredésüket a közelmúlt tragikus eseményei miatt. Nem rejtették véka alá, hogy azok, akik fegyveresen szálltak szembe a magyar államhatalommal, lényegében megérdemelték sorsukat, de az ártatlanok kiontott vére szörnyű bűntett volt.

Ugyancsak feszült volt a viszony a magyar és a szerb lakosság között. Azokról a magyar nemzetiségű polgárokról, akik közvetlenül is részt vettek a véres eseményekben, részben kitudódott, hogy mit műveltek. A suttogó hírek egyre jobban terjedtek, nem egy esetben túlzott formában is. Egyesek maguk is eldicsekedtek "hősi tetteikről", jutalmat remélve mindezekért.

A magyar lakosság hangulata is napról napra bizonytalanabbá., nyugtalanabbá vált. Mindez csak fokozódott, különösen azután, hogy a frontokon megfordult a hadiszerencse. Legfőképp a második magyar hadsereg 1943. évi januári, Don melletti katasztrófája a váltott ki nagy izgalmat, miután egymás után érkeztek a délvidéki bevonultatottak elestéről szóló értesítések. Sokan már akkoriban felvetették a kérdést, mi történik majd, ha visszatérnek a szerbek? A nyugtalanság egyre jobban terjedt, s alapos volt az aggodalom, hogy egyesek bűntetteiért majd az egész délvidéki magyarságon állnak bosszút. Ahogyan a helyzet rosszabbodott, a tényleges bűnösök közül egyre többen eltűntek erről a vidékről. Legtöbben az anyaországba költöztek, ott is főleg vidéken vállaltak munkát, majd családtagjaikat is elköltöztették. Hasonló hangulat volt tapasztalható az anyaországiak soraiban is, akik munkát vállaltak Délvidéken, elsősorban a közigazgatásban és a közoktatásban, de a gazdasági tevékenység különböző szféráiban is. Az elköltözés az 1943. évi végétől már annyira szembetűnő volt, hogy miniszteri rendeletre a vármegyei szervek utasították hatóságaikat, hogy az elköltözéseket csak rendkívül igazolt esetekben engedélyezzék, mert a délvidéki magyar lakosság soraiban már komoly kétségek merültek fel, hogy ezeket a területeket sikerül megtartani.

A rendszer, látva az általános helyzet súlyosbodását, a háború győzelmes befejezésébe vetett remény szertefoszlását, igyekezett engedékenyebb politikát folytatni a szerb lakosság irányában. Egyes helyeken az állami polgári iskolákban szerb osztályokat indítottak. Állami felügyelet alatt engedélyezték az újvidéki Szerb Matica működését. Előkészületeket tettek a kivégzettek hozzátartozóinak anyagi támogatására. Megkísérelték azt is, hogy a délvidéki szerb nagypolgárság eddig teljesen passzív rétegét bevonják a politikai életbe. Mindez azonban csak igen gyenge eredményeket hozott a rendszer számára. Néhány helyen, szerb környezetben is megalakították a Magyar Élet Pártjának helyi szervezeteit. A közigazgatásba szerb nemzetiségűeket is beválasztottak, nem számítva a városi tanácsok és a községi képviselő testületek kinevezett tagjait.

1943 szeptemberében a délvidéki szerb értelmiségiek egy nagyobb csoportja - Irinej bácskai püspökkel az élen - lojalitási nyilatkozatot írt alá és jelentetett meg, melyben elítélték a partizánmozgalmat.

Mindezeket azért említettük meg, mert a rendszerváltozás után mindazon szerb nemzetiségű polgárok, akikre rásütötték, hogy valamilyen formában kollaboráltak a magyar rendszerrel, nem kerülték el a bosszút, és 1944/45-ben a kivégzettek között voltak elég szép számban szerb nemzetiségűek is.

A Vajdasági Népfelszabadító Mozgalom vezetőségi tagjainak egy része 1942 tavaszán, Turia bácskai községben illegális értekezletet tartott a népfelszabadító harc további célkitűzéseiről és hadászati stratégiájáról. Számunkra ebből az a legfontosabb, milyen álláspontokat fogalmaztak meg a délvidéki magyarságról. Megállapították, hogy a magyar néptömegek bizalma alaposan megrendült a Horthy-rendszerben és sa ját polgári osztályában, bár a népfelszabadító harchoz való közeledése rendkívül lassú. Megállapították azt is, hogy a magyarok a régi jugoszláv rendszer visszatérésétől tartanak, amelynek kegyetlen szerb bosszú lenne a következménye . Emiatt félnek a jugoszláv orientációjú népfelszabadító mozgalomtól is. Ezért a párttagok kötelessége, hogy a magyar tömegeknek megmagyarázzák, nem lesz visszatérés a régi rendszerhez, s a felszabadulás után a megérdemelt büntetés csak a háborús bűnösöket sújtja majd, és semmi esetre sem az egész magyarságot.

Hasonló álláspontokat tükrözött a Jugoszláv Kommunista Párt központi vezetőségének Bácska és Bánát népeihez intézett 1942. évi május elsejei kiáltványa is.

A JKP központi bizottsága, valamint a tartományi pártbizottság 1942. augusztus 25-én illegális csatornákon nyílt levelet juttatott el az ugyancsak illegális pártszervezetekhez, amelyben egyik fő feladatul jelölte ki az újabb szervezetek létrehozását és a harcra kész magyarok és németek bevonását nemcsak az illegális pártszervezetekbe, hanem az antifasiszta ifjúsági mozgalomba is.

Fontos megemlíteni, hogy Svetozar Markovic Toza, a tartományi pártbizottság szer vezető titkára - aki 1942 novemberében néhány munkatársával együtt egy újvidéki ille gális rejtekhelyről irányította a bácskai antifasiszta harc szervezési feladatait -, október 10-én levelet küldött a JKP Központi Bizottságának, amelyben beszámolt az addigi harc eredményeiről és a súlyos veszteségekről is. Részletesen kitért az 1942. évi tragikus januári napokra. Valószínűleg téves értesülései voltak, mert az áldozatok számáról túlzott adatokat közölt. Ennek ellenére nyomatékosan hangsúlyozta, hogy az elkövetett bűntettekért csak a bűnösöknek kell lakolniuk, és semmi esetre sem az egész magyar népet kell ezért felelősségre vonni.

A tartományi pártbizottság egyik 1943 őszi levelében, amelyet a párttagok soraiban terjesztettek, figyelemre méltóak a következő sorok: "Ma nem az a fontos, hogy ki a szerb, horvát, magyar stb., gazdag-e az illető vagy szegény, mindenkit aszerint értékelünk, hogy milyen hazafi és kész-e harcolni szabadságunk és függetlenségünk ellenségei ellen."

Az 1943: november 29. és 30. közötti éjjelen a boszniai Jajce városkában megtartották a Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács II. ülését, ahol egyebek között határozatokat hoztak Jugoszlávia háború utáni társadalmi berendezkedéséről. Ezen az ülésen kimondták azt is, hogy az ország nem délszláv nemzetiségű kisebbségei az új államban minden szempontból teljes egyenjogúságot élveznek majd, s a polgári lakosságon elkövetett bűnökért csak a bűnösöknek kell felelniük, tekintet nélkül nemzeti hovatartozásukra.

Ezen a történelminek nevezett ülésén hatványozottan kifejezésre jutott az addig is hangoztatott "testvériség-egység" jelszava melletti hitvallás. Az említett jajcei ülésezés határozata, no meg nem utolsó sorban a hadi helyzetnek az antifasiszta tábor részére egyre kedvezőbb alakulása is hozzájárult ahhoz, hogy a Vajdasági Antifasiszta Mozgalom vezetőségének propagandája a magyarok irányába egyre jobban erősödött. A Tartornányi Pártbizottság 1944 januárjában nagy mennyiségű magyar nyelvű röpiratot terjesztett a magyar lakosság soraiban. Igaz, a felhívás kissé furcsán fogalmazódott, mert "Vajdaság becsületes magyarjaihoz" intézték. Ugyanebben az időben a "Bácska baranyai Partizánosztag" főparancsnoksága hasonló tartalmú felhívással fordult a Bácskában és Baranyában szolgálatot teljesítő magyar katonákhoz, külön kiemelve azt is, hogy "népük szabadságharci hagyományaihoz híven" fordítsák fegyvereiket az árulók ellen, csatlakozzanak a jugoszláv partizánokhoz, hogy együttes erővel kovácsolják ki a magyar és jugoszláv népek barátságát".

Hasonló felhívások a magyar katonákhoz később is elhangzottak. Nem akarunk az események ismertetésének elébe vágni, de tragikus volt azon magyar katonák többségének sorsa, akik elhitték ezen felhívások őszinteségét, csak a Titelnél fogságba esett 25 magyar határvadász és a Temerinben lemaradt három repülős szakaszvezető tragikus sorsát említenénk meg. Még több volt azon bácskai származású és a különböző egységekből lemaradt katonaáldozatok száma, akik a megtorlás napjaiban érkeztek haza, vagy pedig hazafelé tartottak, ám soha sem érkeztek meg.

De kövessük sorrendben az eseményeket: 1944. március 19-én a németek megszállták Magyarországot. A német és a magyar csapatok között, Bácska területén helyenként kisebb összetűzésekre került sor, így p1. Újvidéken a Duna-hídnál, ahol a magyar katonaság ellenállt.

A következő időszakban, a Vajdasági Antifasiszta ellenálló mozgalom vezetősége még terjesztett illegális röpiratokat, amelyekben a "becsületes magyarokat" felhívták az együttes harcra a közös ellenség ellen. Ilyen hangnemben íródtak az 1944. évi május elsejei röpiratok is. Ebben is a "becsületes" magyarokhoz és németekhez szóltak, akik nem voltak részesei a bűntetteknek, hogy a délszlávokkal vállvetve küzdjenek az igaz ügyért, "mert csak így kerülhetik el azt a sanyarú sorsot, amelyet Hitler és kiszolgálója, Horthy készítenek elő számukra."

A magyarokhoz és a németekhez való ilyen viszonyulás 1944 nyarán változhatott meg. Sajnos ennek okaira vonatkozólag semmilyen dokumentumot nem találtunk.

A Jugoszláviai Népfelszabadító Harc vezetőségi tagjai közül már csak kevesen vannak életben, és nincs tudomásunk arról, hogy e kérdés kapcsán valaha is nyilatkozatot adtak.  Számunkra elsősorban a vajdasági ellenállási mozgalom volt vezetőségi tagjainak visszaemlékezései lennének különösen értékesek; de mindezekre a kérdésekre vonatkozólag csak helyenként és meglehetősen homályos utalásokat találhatunk. Megoldhatná a dilemmát pl. dr. Nikola Petrovic, aki még életben van, de minden eddigi kísérletünk, hogy szólásra bírjuk; nem járt eredménnyel. Petrovic vajdasági származású. Részt vett a Jugoszláviai Népfelszabadító Antifasiszta Tanács jajcei ülésén és a legrangosabb politikai testület tagjává választották.

1944. július elsejétől a Népfelszabadító Hadsereg katonái és politikai vezetősége Vis szigetére távozott: Petrovic, Josip Broz Tito legszűkebb környezetéhez tartozott. A főparancsnok, háború előtti forradalmi tevékenységéért Petrovicot igen nagyra becsülte. Vannak olyan feltételezések is - bár ezek bizonyítására nem rendelkezünk adatokkal -, hogy Petrovic - aki mellesleg a vajdasági körülmények jó ismerője is volt - nagy szerepet játszott abban, ami 1944 őszén bekövetkezett. Persze közrejátszottak más tényezők is. Tény azonban, hogy Nikola Petrovic később, a megtorlás napjaiban; olyan cikkeket jelentetett meg az újvidéki Slobodna Vojvodina című napilapban, amelyből szinte leplezetlenül kicsendült a bosszúra való ösztönzés.

A Bácskában, Bánátban és Baranyában 1944. október 17~én bevezetett katonai közigazgatás élére Ivan Rukavina vezérezredest nevezték ki. Ő utolsó éveit Zágrábban töltötte, és úgy gondoltuk, talán az új körülmények szólásra bírják, azonban ebben a feltételezésünkben is csalódtunk. Mindenkit, aki ezekben az ügyekben hozzáfordult, a legmerevebben elutasított, és titkát ő is, mint sokan mások, magával vitte a sírba.

A Vajdasági Tartományi Pártvezetőség álláspontjának megváltozása a felsőbb vezetés sugallatára igen jól látható, az 1944. évi júniusi röpiratokból, amelyet Bácska és Baranya népeihez intéztek, azzal a felhívással, hogy mentsék meg a termést és egy szem gabona se jusson a megszállók birtokába. Ezt a felhívást már csak a "szerb, szlovák, horvát és ruszin" testvérekhez intézték, a magyarokat és a németeket pedig meg sem említették. A délvidéki magyarság jövőbeni sorsára vonatkozólag érdekes adatokat találtunk Vladimir Dedijer "Adalékok Tito életrajzához" című könyvének harmadik kötetében. A szerző itt kitér Tito 1944. évi szeptemberi moszkvai útjának előzményeire. Állítólag ebben az időben a Csehszlovák Kommunista Párt nagy nyomást gyakorolt a jugoszláv politikai és katonai vezetőségre, hogy a vajdasági magyarokat telepítsék ki, mint ahogyan ezt már addig megtették a szlovákiai magyarokkal. Dedijer nyilvánvalóan téved, mert szeptember elején Szlovákia még nem szabadult fel, tehát a magyarok kitelepítésére sem kerülhetett sor. Dedijer szerint Tito állítólag azt a választ adta, hogy mindezekről moszkvai útja után dönt. Visszatérése után azonban úgy határozott, "hogy a magyarokat nem kell bántani".

Közben, a hadi helyzet gyorsan változott. Románia 1944. augusztus 23-án fegyverszünetet kért. A Vörös Hadsereg és a partizáncsapatok október elsején megkezdték Bánát felszabadítását, és ezt a térséget egy hét alatt sikerült elfoglalniuk.

A jövőre nézve több mint rosszat sejtető volt a Vajdasági Tartományi Pártvezetőség 1944. évi október 2-i keltezésű körlevele, amelyet az alsóbb fokú pártszervezetekhez és az alakulóban levő népfelszabadító bizottságokhoz küldött, utasításokat adva a jövőbeni politikai feladatokra vonatkozóan. De mielőtt erre rátérnénk, meg kell említenünk az Észak-bánáti Kerületi Népfelszabadító Bizottság 1944. évi szeptember 25-i felhívását Bánát népeihez, amelyben a közeli felszabadulás reményét körvonalazták, s meghatározták a megalakítandó népfelszabadító bizottságok feladatkörét: Külön felhívással fordultak a szerb, szlovák és a román .néphez, és a "becsületes" magyarokhoz és németekhez, s megfogalmaztak egy vészjósló mondatot, amely sejtetni engedte, hogy a jövőben a németek és magyarok egyforma bánásmódban részesülnek: "az eddigi bűntettek mindannyiatokra súlyos tehertételt jelentenek."

A tartományi pártbizottság 1944. évi október 2-i keltezésű utasítása idején a Vörös Hadsereg egységei már bevonultak Bánátba, és megkezdődött a térség elfoglalása. A levél részletes utasításokat adott a Vörös Hadsereg fogadtatására, a közös hadműveletekre és a népfelszabadító bizottságok megalakítására. Minket elsősorban az utasítások 5. pontja érdekel, amelyet szó szerint idézek: "A leghatározottabban le kell számolni az 5. hadoszloppal, elsősorban a megszállók közvetlen támogatóival. A pártszervezeteknek a legsokoldalúbb segítséget kell nyújtaniuk az OZNA (Népvédelmi Osztály) szerveinek a háborús bűnösök felkutatásában, elsősorban a svábok és a magyarok soraiból, akik népeinket öldösték, üldözték és fosztogatták. Minden banditának bűntetteiért el kell nyernie a megérdemelt büntetést."

A szöveg általános meghatározásokat tartalmaz, amelyet célzatosan fogalmaztak meg így. A háborús bűnösség bélyegét ezáltal mindenkire rá lehetett sütni, akinek valamilyen kapcsolata volt a megszálló rendszerrel. Nem volt szó bíróságok létrehozásáról, a nyomozások lefolytatásáról, a bűnösségi vád kivizsgálásáról. Mindez az OZNA hatáskörébe tartozott, amely a háború befejezéséig, pontosabban 1945. június végéig a legfelsőbb vezetőségen kívül senkinek sem tartozott felelősséggel, a valós (de legtöbb esetben a vélt) ellenséggel minden külön eljárás nélkül leszámolhatott. A véres "ötödik hadoszlop" megsemmisítésére irányuló tervszerű akcióban - mint az utasítás szövegéből is látható - a helyi pártszervezetekre hárult a feladat, hogy az OZNA munkáját a legsokoldalúbban támogassák. Ezáltal a legszélesebb lehetőség nyílt a legalaptalanabb feljelentésekre, személyes bosszúkra, amelyekben nem egy esetben az emberek háború előtti vagy a háborús évekbeli nem politikai jellegű gyűlölködése is nagy szerepet játszott. Persze a feljelentők között szép számban akadtak olyanok is, akik az 1941-es és 1942-es évben a megtorlások alkalmával elvesztették valamelyik hozzátartozójukat, s mivel az elkövetők nem voltak elérhetők, vagy nem voltak ismeretesek, az ártatlanokon próbáltak elégtételt venni. A helyi pártszervezetek a legtöbb helyen a kapott utasítások értelmében igyekeztek eljárni. A helységenkénti bűnösök vagy bűnösökként feltüntetett személyek összeírása lényegében már 1944 kora őszén megkezdődött, majd teljes intenzitással folyt a tartományi pártbizottság október 2-i utasítása után. Ezekre a lajstromokra a németek és magyarok közül bárki nevét felírhatták. A valódi bűnösökön kívül, akik akkor már elmenekültek, vagy éppen szökni készültek, azok kerültek ezekre a listákra, akik tagjai voltak valamelyik politikai pártnak, vagy egyszerűen lojálisak voltak az akkori rendszerrel szemben. A Délvidéki Közművelődési Szövetség helyi szervezeteinek vezetőségi tagsága is háborús bűnnek számított. De a háborús bűnösök kategóriájába kerülhettek mindazok, akik a helyi közigazgatási szervekben hivatalt vállaltak, pl. egyszerű tisztviselők, írnokok, hivatali kézbesítők voltak. De mindenekelőtt a nyilaskeresztes párti tagság számított főbenjáró bűnnek. Ha ez a megtorlás napjaiban valakiről kitudódott, már önmagában egyenlő volt a halálos ítélettel. A velük szemben alkalmazott későbbi megtorlást csak növelte Szálasi Ferencnek 1944 szeptember elején Bácskában, a Tisza-menti községekben tett körútja. Románia 1944. augusztus 23-án ugyanis letette a fegyvert, és a Bánság, valamint a Bácska területe is hadszíntérré vált. Szálasi ekkor rövid körutat tett, és pártjának tagságát kitartásra és ellenállásra buzdította. A még helyükön lévő magyar helyhatósági szerveknek a felsőbb hatóságokhoz küldött jelentéseiben olvasható, hogy az egész látogatás rendkívül nyomasztó légkörben folyt és úgyszólván minden eredmény nélkül zárult. Persze később, a megtorlás végrehajtói előtt ez az esemény nem volt ismeretlen, azért a Tisza mentén elsősorban a nyilaskeresztes párt tagságára vadásztak, a tagságot feltüntető lajstromok után kutattak, de minden, a tagságra vonatkozó feljelentést is készpénznek vettek.

III. A katonai közigazgatás bevezetése a Bánságban, Bácskában és Baranyában

A bánáti harcok során, 1944. október 2-án az ún. kikindai partizánosztag felszabadította Mokrin községet, amelyet a bánáti magyarokból szervezett segédrendőrség néhány tagja és az ugyancsak kis létszámú német őrség védett, amely végül rövid ellenállás után visszavonult.

A rendelkezésünkre álló adatok szerint ez volt az egyetlen eset, hogy valamilyen bánsági vagy bácskai magyarokból álló fegyveres egység ellenállást tanúsított a partizán seregekkel szemben. Egyébként a Bánság október 6-áig teljesen gazdát cserélt. Ezt megelőzőleg a bácskai magyar egységes katonai vezetés október 4-én határozatot hozott Dél-Bácska részleges kiürítéséről.

A Vörös Hadsereg egységei október 8-án átkeltek a Tiszán, és a bácskai oldalon néhány várost és községet elfoglaltak (Zenta, Kanizsa, Becse, Péterréve, Mohol). Ugyanebben az időben a Szeged irányából előrenyomuló egységeik a szabadkai partizánosztaggal együttműködve október 10-én elfoglalták Szabadkát is. Tovább azonban egyelőre nem haladhattak, mert Bácska nyugati, középső és déli részén erősebb német és magyar egységek védekeztek, azért ezeket a területeket csak három hét múlva, október 22-én és 23-án ürítették ki.

Nem tartozik szorosan a tárgykörünkhöz annak ismertetése, hogyan folyt le Bánság és Bácska területének kiürítése. Az 1931. évi jugoszláv népszámlálás adatai szerint a Bánság és a Bácska területén 343.000 német és 413.000 magyar lakos élt. A gyors szovjet előretörés miatt a német lakosság kimentését a Bánátból csak részben tudták lebonyolítani, ezért kb. 120 ezren ottmaradtak. Bácskából már jóval többen elmenekülhettek, mert több idő maradt a visszavonulásra, de így is kb. 80 ezren várták meg az ún. felszabadulást. Nem volt kevés azok száma, akik elutasították, hogy útra induljanak, főleg; olyanok, akik a háború éveiben semmilyen politikai szervezethez nem tartoztak. Tehát kb. 200.000 német polgár (főleg idősek, nők és gyermekek) maradt ezen a területen, bár túlnyomó többségüknek nem lehetett semmilyen illúziója a jövőt illetően.

A magyar lakosság közül 40.000-nél valamennyivel többen menekültek el, főleg Bácskából: Ezek között voltak az anyaországból idehelyezett közigazgatási személyek, a vitézi családok és mintegy 17.000 idetelepített székely. Az utóbbiak túlnyomó többsége Nyugat-Bácskán keresztül jutott át a Dunántúlra. Egy kisebb csoport, szerencsétlenségére, északi irányba indult, és így Szabadkánál a partizánok fogságába került.

A katonai közigazgatást a Bánságban, Bácskában és Baranyában 1944. október 17-én vezették be, amikor Bácska egy része még magyar kézen volt. Milyen volt a politikai helyzet a Bánságban és Bácskában a katonai közigazgatást megelőző rövid interregnum időszakában?

A Vajdasági Népfelszabadító Hadsereg és partizánosztagok főparancsnokságának, valamint a Vajdasági Népfelszabadító Főbizottságnak 1944. évi szeptemberi utasítása szerint a felszabadított területeken haladéktalanul meg kellett alakítani az ideiglenes jellegű népfelszabadító bizottságokat, mint a politikai hatalom egyedüli hordozóit. Bánság és Bácska felszabadított területein már az első napon létrejöttek ezek a bizottságok. A Vajdasági Népfelszabadító Főbizottság ugyanakkor külön kiáltványban szólította fel a délszláv lakosságot, hogy támogassa a néphatalom szerveit. A bizottságok létrehozásával párhuzamban helyi fegyveres népőrségeket is alakítottak, természetesen ugyancsak délszlávokból. Minden helyi népfelszabadító bizottság külön albizottságot alakított, azzal a feladattal, hogy gyűjtse össze az adatokat a háborús bűnökkel gyanúsítható helyi polgárokról, és indítson eljárást ellenük. A délszláv lakosságot felhívták, hogy feljelentéseiket lehetőleg írásban tegyék meg, hozzáfűznénk még, hogy a népfelszabadító bizottságok tagjai már a katonai közigazgatás bevezetése előtt is kizárólag csak délszlávok lehettek. Még az sem lehetett jó ajánlólevél, ha valaki a magyarok közül addig részt vett a népfelszabadító mozgalomban. Olajos Mihály - aki a háború után felelős politikai tisztségeket töltött be - egyik nyilatkozatában elmondta, hogy Zentán, amely 1944. október 8-án szabadult fel, s ahol a lakosságnak kb. 80 %-a magyar, már a rendszerváltás napján létrehozták a népfelszabadító bizottságot, amelybe magyarokat is beválasztottak. Közöttük Olajos Mihályt is. Megindítottak egy kétnyelvű lapot amelyben a lakosságot felhívták az új néphatalom támogatására, és több rendeletet adtak ki a politikai helyzet normalizálása érdekében. A katonai közigazgatás bevezetése után (1944. október 17.) a népfelszabadító bizottság soron következő ülésén részt vett Steván Doranjski, a Vajdasági Népfelszabadító Harc, illetve a mozgalom egyik tagja, aki minden kertelés nélkül közölte, hogy a vajdasági németek helyzete már eldőlt; nekik nem lesz helyük a háború utáni Jugoszláviában és ki fogják őket telepíteni. Ami a. magyarok sorsát illeti, ebben a kérdésben még nem született végleges döntés, de nagy a valószínűsége annak, hogy ők is a németek sorsára jutnak. Ezért a továbbiakig magyar nemzetiségűek nem lehetnek a népbizottság tagjai sem. Ezután Olajos Mihály és a többi magyar nemzetiségű népfelszabadító bizottsági tag kénytelen volt elhagyni az ülést. (...)

Némileg eltérően alakult a helyzet Szabadkán. A városba október 10-én a Szeged irányából előretörő gyenge szovjet erők nem jutottak el, úgyhogy a kiürített területre a meglehetősen kis létszámú szabadkai partizánosztag vonult be. A vasútállomáson, ahol egyébként nagy mennyiségű gyalogsági fegyver várt elszállításra, rövid tűzharcra került sor a még ott lévő kisebb magyar harci csoporttal, s ebben a harcban az osztag parancsnoka és két harcosa elesett. A magyar harci csoport ezután visszavonult. Mivel Kiskunhalas irányából támadást vártak, számos polgárt felfegyvereztek, közöttük magyarokat is. Addigra már megalakult a Nyolcadik Vajdasági Brigád is, amelyben állítólag ugyancsak voltak magyar önkéntesek. (Ez a brigád később sajnos beírta nevét a bácskai rémtettek történetébe. Az egypártrendszerben általános volt a brigád harci hagyományainak ápolása, és Szabadkán még ma is az egyik nyolcosztályos iskola, ahová főleg magyar nemzetiségű tanulók járnak, ennek a harci egységnek a nevét viseli.)

A vázolt eseményekkel párhuzamban, 1944. október 11-én megalakult a városi népfelszabadító bizottság, amelynek 31 tagja volt, s közöttük ketten voltak magyar nemzetiségűek. Így a bizottságba beválasztották dr. Strelicky Dénes ügyvédet, aki a két háború között, a 20-as években, az akkori Országos Magyar Párt egyik vezetőségi tagja volt. Ugyanígy beválasztották a népfelszabadító bizottságba dr. Osztrogonác Béla ismert jogászt is. Már az első ülésen a napirend 8. pontjaként a háborús bűnöket kivizsgáló bizottság élére Ivan Tesicet jelölték ki.

A városi népfelszabadító bizottság október 14-én újabb ülést tartott, amelyen nyomatékosan állást foglaltak, hogy a háborús bűnöket kivizsgáló bizottság feladata csupán az adatgyűjtés, s az összegyűjtött anyagot az illetékes katonai hatóságok rendelkezésére kell bocsátani.

Négy nappal később, Ivan Tesic a Népfelszabadító Bizottság ülésén beszámolt arról, hogy a háborús bűnöket kivizsgáló bizottság megkezdte munkáját és befutottak az első feljelentések. Október 21-én azonban Tesic kénytelen volt bevallani, hogy a feljelentések igen gyéren érkeznek, ezért javasolta, hogy kezdjék meg a tanúk kihallgatását és a nyomozást. Három nappal később Tesic közölte, hogy addig mintegy 20 feljelentés érkezett a bizottsághoz.

Ez már a katonai közigazgatás bevezetése után egy héttel történt. Mindezt azért ismertettük részletesen, hogy az elmondottakkal is bizonyítsuk, hogy a szabadkai népfelszabadító bizottság csak részben volt felelős a helybeli vérengzésekért. Itt is, mint a legtöbb helyen, a katonai közigazgatás bevezetése után szabadult el a pokol, és akkor kezdődtek meg a tömeges kivégzések.

Más helyeken a népfelszabadító bizottságok keretében, a háborús bűnöket kivizsgáló különbizottságokhoz tömegesen futottak be a jelentések, és ezek alapján megkezdődtek a letartóztatások. A fogva tartott embereket legtöbb helyen súlyosan bántalmazták. Bár helységenként ezen a téren is voltak eltérések. Néhol engedélyezték a hozzátartozók látogatását, élelem- és ruhanemű beadását. Az eddig összegyűjtött adataink alapján a későbbi véres események kronológiájában Mohol község jelentett kivételt, ahol az egyik legszörnyűbb mészárlást rendezték meg.. Itt már az impériumváltás első napján, október 8-án jó néhány embert kivégeztek, illetve agyonvertek. Ezt bizonyítják a háború utáni, a zentai járási bíróság által történt első holttá nyilvánításokra vonatkozó adatok is. Persze az akkor eltűnt, illetve kivégzett személyek halálának okát minden bírósági határozatban a következő mondattal tüntették fel: "Eltűnt a község felszabadításáért vívott harcokban."

Ismeretes azonban, hogy a község egyetlen puskalövés nélkül került az új hatalom harcosainak kezébe. A terror és a vérengzés ezután ebben a községben 1944 november végéig tartott.

Josip Broz Tito, miután visszatért a Szovjetunióból, ahova 1944. szeptember 19-én érkezett látogatóba, október 16-24 között a bánsági Versec városában rendezte be főhadiszállását, egy elmenekült német család házában. Itt tartózkodott a Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács, továbbá. a Legfelsőbb Parancsnokság tagjainak egy része is. Meg kell említenünk, hogy a letűnt egypártrendszer időszakában a katonai közigazgatásról igen keveset írtak. Azonban már akkoriban kitűnt az óvatos értékelésekből, hogy teljesen téves intézkedés volt, s mivel a határozatot a karizmatikus Josip Broz hozta meg, nem volt ildomos a kérdést túlságosan feszegetni: Arról sem esett szó, kik vettek részt az 1944. évi október 17-i verseci ülésen, amikor megszületett a határozat, hogy Bánátban, Bácskában és Baranyában bevezetik a katonai közigazgatást; amelynek időtartamát akkor a háború befejezéséig tervezték. Az ülésen részt vett Nikola Petrovic is, aki Josip Broz kíséretében volt, amikor elindult a Szovjetunióba, de Krajova román városban maradt, ahol Josip Broz Moszkvából visszatérőben szintén két napot töltött, s közben találkozott a bolgár Otecsesztveni Front képviselőivel. Az ülésen részt vett még Ivan Rukavina vezérezredes, aki elkísérte Josip Brozt moszkvai útjára, továbbá Ivan Milutinovic, a JKP politikai irodájának és az AVNOJ-nak a tagja, Jovan Veselinov, a vajdasági Tartományi Pártvezetőség politikai titkára, Isa Jovanovic, a Tartományi Pártvezetőség szervező titkára.

Jovan Veselinov Zarko  akinek emlékiratai magyar nyelven is megjelentek, megemlíti, hogy ezekben a napokban Versecen tartózkodott még Jovan Popovic költő, a vajdasági népfelszabadító főbizottság titkára, Nikola Drulovic, a bizottság tagja, Dmitar Vlahov Macedóniából és mások. Ő sem említi azonban, hogy pontosan kik vettek részt a fontos döntés meghozatalában.

Isa Jovanovic a háború utáni emlékirataiban rövid értékelést adott a katonai közigazgatás bevezetéséről azzal a határozott megállapítással, hogy ez a lépés súlyos hiba volt, és egyben teljesen szükségtelen. Az ő visszaemlékezései szerint az ülésen elsőként Nikola Petrovic követelte a katonai közigazgatás bevezetését, véleményéhez csatlakozott Ivan Milutinovic, majd az ülés többi résztvevői is. Ezután Josip Broz elfogadta a javaslatot és így megszületett a döntés. Egyben elhatározták, hogy a katonai közigazgatás élére Ivan Rukavina vezérezredest nevezik ki.

Október 17-i keltezéssel nyilvánosságra is hozták Josip Broz főparancsnok rendeletét a katonai közigazgatás bevezetéséről.

A rendelet hangsúlyozta, hogy a katonai közigazgatás ideiglenes jellegű, s Jugoszlávia teljes felszabadulásáig fog tartani. A katonai közigazgatás területileg a bánáti és a Bácska-baranyai katonai körzetre oszlott, további katonai térségparancsnokságokra, városi parancsnokságokra és falusi katonai állomásokra. Az egész végrehajtó és bírósági hatalmat ez a szerv gyakorolta, a népfelszabadító bizottságoknak csak tanácsadói szerepük volt. Így gyakorlatilag ebben az időben a Vajdasági Népfelszabadító Főbizottság hatalma csak Szerémségre korlátozódott.

A katonai közigazgatás bevezetésére vonatkozó rendelet megindoklásában a rendkívül összetett okokat sorolták fel, hiszen az általános helyzet minél előbbi normalizálása a legfőbb célkitűzés, és hogy megteremtsék az előfeltételeket "a népi demokratikus államhatalom működéséhez". Utaltak továbbá a rendkívüli körülményekre, amelyek ezeken a területeken a megszállás időszakában fennállottak, hangsúlyozták, hogy minél előbb fel kell számolni azokat a bajokat, amelyeket a megszállók és "az idetelepített idegen elemek okoztak". Idetelepített idegen elemek alatt az egész magyarságot és németséget értették, nemcsak azokat, akik a háború éveiben települtek Bácskába és Bánátba. Ez a fogalmazás a legbizonytalanabb jövőt jelentette a németség és a magyarság számára. Hangsúlyozták még, hogy minden gazdasági kapacitást, az egész termelést a népfelszabadító harc szolgálatába kell állítani.

A rendelet szövegéből tehát világosan látható, hogy az "idetelepített idegen elemek" jelentették a legfőbb okát a katonai közigazgatás bevezetésének. Erre utal Isa Jovanovic is a már említett emlékiratában: "A katonai közigazgatás bevezetését elsősorban a JKP-nek a németek, magyarok és románok irányában tanúsított helytelen nemzetiségi politikája okozta.".

A németek sorsa ekkorra azonban már lényegében eldőlt, összhangban a háború korábbi időszakában tető alá hozott, elsősorban az 1943. évi novemberi teheráni nagyhatalmi tanácskozások határozataival, ahol döntés született, hogy a háború után Közép-Kelet-Európából a német lakosságot kitelepítik. Nyilvánvaló azonban, hogy a jugoszláviai magyarságnak is hasonló sorsot szántak, annak ellenére, hogy a nagyhatalmi tanácskozásokon ilyesmiről nem volt szó. Ezt bizonyítja, hogy 1944 november végéig a megtorlások embertelensége egyformán sújtott le mindkét népre, s lényegében a magyarságot és a németséget törvényen kívül helyezték. Ezt közvetve elismeri a Tito-korszak időszakának vajdasági történelemírása is, amikor megállapítja, hogy a katonai közigazgatás 1944 december elejéig meghatározott adminisztratív intézkedéseket hozott az itt élő nem délszláv nemzetiségek ellen. Ez főleg a magyarokra vonatkozott, akiket a németekkel egyenlő bánásmódban részesítettek. A katonai hatóságok megtiltották a magyar és a német nyelv, mint idegen nyelvek használatát; munkaegységeket szerveztek az elhagyott birtokok megművelésére, gyűjtőtáborokat létesítettek stb.

A bánáti katonai körzet parancsnokának (Lala Beljanski), második számú rendelete értelmében minden német lakosságú községben közvetlen katonai hatalmat vezettek be. A német polgároknak megtiltották, hogy a helyi parancsnok külön engedélye nélkül elhagyják lakhelyüket, tilos volt németül beszélni nyilvános helyeken, a német nyelvű feliratokat el kellett távolítani. A németek tulajdonában lévő gyárak, ipari és a kereskedelmi vállalatok a népfelszabadító bizottságok ellenőrzése alá kerültek. Mindezek, némi enyhítéssel a magyar lakosságra is vonatkoztak. Minden községben, ahol a németek, magyarok és románok voltak többségben "ha erre szükség volt", katonai parancsnokot neveztek ki külön partizánőrséggel.

A jugoszláv történelemírásban olyan adatokra is rábukkantunk, hogy Josip Broz Tito, miután 1944. október 15-én a romániai Krajova városából Versecre érkezett, intézkezdett, hogy a németeket és a magyarokat a népfelszabadító hadsereg részéről ne érje megtorlás. Erre, úgymond, azért volt szükség, mert Versec, Fehértemplom és a többi környező községben és faluban a nemzetek közötti viszonyok ekkor a pattanásig feszültek. Versecen ugyanis október elején az ottani német lakosok megöltek két szovjet katonát, mire a helyi szerb lakosság ezt a gyilkosságot engedély nélkül véresen megtorolta. A további hasonló esetek elkerülése miatt vezették be a katonai közigazgatást 1944. október 17-én.

Minderről azonban nincs dokumentum, csak egy másik, 1944. október 17-ei keltezésű okmányhoz fűzött magyarázó szövegben találtuk az említett kommentárt. A dokumentumban ugyanakkor az áll, hogy Tito kérte Peko Dapcevicet, az első hadseregcsoport főparancsnokát, hogy sürgősen küldje Versecre az egyik legjobb brigádját (dandárját), lehetőleg egy krajinait, hogy a várost megtisztítsa a sváb lakosságtól.

Nem tartjuk valószínűnek, hogy Josip Broz tett valamit a vérengzések megakadályozására, mert az ő szava már akkor is úgymond törvényerejű volt, tehát mindenki megjárhatta volna, aki neki ellenszegül.

A katonai közigazgatás bevezetésének okai a háború utáni találkozások és pártköri beszélgetések témáját képezték. Farkas Nándor nyugalmazott pártpolitikai munkás visszaemlékezéseiben megemlíti, hogy erről a témáról többször elbeszélgetett Jovan Veselinov Zarkóval, Vajdaság akkori párttitkárával, aki beismerte, hogy súlyos hiba volt a katonai közigazgatás bevezetése, amiről egyébként Tito hozzájárulása után döntöttek. Farkas Nándor véleménye szerint azért döntöttek így, s ez szűrődött ki Veselinov szavaiból is, mert Tito félt a magyarok esetleges ellenállásától, és a megtorló eljárásokat nemcsak a bosszúvágy diktálta, hanem ez a bizalmatlanság is.

De feltehetjük másképpen is a kérdést: Adott-e szabad utat Josip Broz személyesen a megtorlások megkezdésére, vagy pedig egyenesen elrendelte a tömeges atrocitásokat? Hiszen a vérengzések Vajdaság-szerte éppen a katonai közigazgatás bevezetése után kezdődtek meg. Ez utóbbit nem tartjuk valószínűnek, mert a tartományi pártbizottság 1944. évi október 2-i körlevele az ötödik hadoszloppal való kíméletlen leszámolásra buzdított, de a katonai közigazgatás bevezetéséről szóló hadparancs szövege is elég lehetőséget nyújtott az atrocitások megkezdésére. Igaz, vannak adatok, amelyek amellett szólnak, hogy maga Josip Broz engedélyezte a bosszúállást. Az újvidéki Magyar Szó 1990 nyarán közös íróasztalunk című rovatában megjelentette dr. Juhász Géza főiskolai tanár és író levelét, amelyben közli, hogy egy alkalommal magyarországi antifasiszta harcosok küldöttsége járt nálunk, s ő a tolmács szerepét töltötte be a megfelelő jugoszláv és magyar küldöttség között. Ekkor a jugoszláv küldöttség egyik tagja elmesélte a magyar küldöttség tagjainak, hogy az 1944. évi őszi véres napokat megelőzően, egy küldöttség kereste fel Josip Broz Titot azokból a községekből, ahol a Horthy-hadsereg 1942 januárjában megtorlást hajtott végre. A küldöttség szabad kezet kért Titotól a bosszú végrehajtására, és ezt ő állítólag meg is adta. Dr. Juhász Géza a tolmácskodás közben hallottakat későbbi nyilatkozataiban is megerősítette.

Csak ezzel az egyetlen adattal rendelkezünk arra vonatkozólag, hogy Josip Broz valóban közvetlen beleegyezését adta volna a véres megtorlás megkezdéséhez. Juhász szavainak őszinteségében nem kételkedhetünk. Kérdés azonban, hogy annak idején a jugoszláv küldöttség tagja a valóságnak megfelelően adhatta-e elő a dolgokat. Ezt nem tartjuk kizártnak, ugyanis közvetlenül a háború befejezése után ilyen parancsot Josip Broz valóban kiadott a Szlovéniában foglyul ejtett és a vesztesek oldalán harcolt katonák további sorsát illetően. Egy nemrégiben Belgrádban kiadott publikációban olvashatjuk, hogy Josip Broz rejtjeles táviratot küldött Slobodan Penezic Krcunnak, a hírhedt OZNA szerbiai főnökének; akit előzőleg Szlovéniába küldött: "A nemzeti erők foglyul ejtett katonáit likvidálni kell."

Ha mindezeket tekintetbe vesszük, nagy a valószínűsége annak is, hogy a jugoszláv küldöttség tagja igazat beszélt, amikor Tito hozzájárulásáról szólt a készülő megtorlás ügyében.

A katonai közigazgatás bevezetése után egy héttel a szovjet és a partizán csapatok elfoglalták Bácska középső, déli és nyugati részét is, tehát a katonai közigazgatás ezekre a területekre is kiterjeszthette a hatalmát. Megkezdődtek a véres megtorlás napjai.

IV. Voltak-e mércék a tragikus 1944-es őszi megtorlások végrehajtása során?

A vajdasági magyarság 1944. évi őszi tragédiájának ismertetésével eddig főleg publicisták és írók foglalkoztak, akik értékes előmunkát végeztek: Magától értetődő a feladat, hogy ezek után a történelemírásé a szó, s lehetőleg a rendelkezésükre álló dokumentumok alapján kell megállapítani a megtorlás hátterét, okait, méreteit. Erre a feladatra vállalkozva meg kell állapítanunk, hogy a megvalósítás nehézségei több mint szembeötlőek. Nagy nehézséget okoz az is, hogy a szerb nemzetiségű történészek segítségére nemigen számíthatunk; annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedek számos kevésbé vitatott feladatának elvégzésében sikeresen együttműködtünk.

A megtorlásoknak Vajdaságban kétségtelenül nemzeti jellege volt, és az áldozatok túlnyomó többségükben németek, magyarok és horvátok voltak. Ugyanígy volt azonban ideológiai jellege is, amelynek szerb áldozatai is voltak. Kutatásaink során ezt a tényt kétségtelenül megállapíthattuk. A szerbek soraiban a tehetősebb anyagi helyzetben levők "főleg kapitalisták" voltak. Ezekre könnyű volt rásütni a megszállókkal való együttműködés vádját. Ezáltal vagyonuk már az első hullámban a "nép tulajdonába" mehetett át. Nem egy újvidéki magyar túlélő polgár vallotta, hogy amikor a táborokba hurcolták őket, voltak közöttük szerbek is, akiknek legtöbbje soha sem szabadult.

Az 1944. évi őszi megtorlás már kezdettől fogva az elszabadult bosszút idézte elő, nem pedig az abbéli törekvést ösztönözte, hogy a valódi bűnösöket felelősségre vonják. Már az eddig elmondottakból is láthatjuk, hogy az ún. felszabadult területeken létre jött népfelszabadító bizottságok a feljelentések alapján megkezdték a letartóztatásokat. A moholi esetet kivéve azonban a letartóztatattak kivégzésétől egy ideig még tartózkodtak. Téves lenne azonban azt gondolnunk; hogy a katonai közigazgatást azért vezették be, hogy a megtorlásnak valamilyen szervezeti keretet adjanak. Szerémségben pl. ugyanilyen intenzitással folyt a véres felelősségrevonás a németekkel és a horvátokkal szemben, bár itt polgári közigazgatás funkcionált, a Vajdasági Népfelszabadító Főbizottság égisze alatt, ugyanígy Szerbiában, de az ország más területén sem volt katonai közigazgatás, noha az ismertetett tragikus események itt is ugyanabban az időben játszódtak le, mint Bácskában, Bánátban és Baranyában a katonai közigazgatás idején. Sőt, az utóbbi térségben a nagy vérengzéseket 1944. december elején már leállították, Szerbiában azonban még ezután is hetekig. folyt a tisztogatás. Egyébként Kosovón is bevezették a katonai közigazgatást 1944 decemberében, miután főleg az albánokból megalakított kosovói brigádok (dandárok) fellázadtak, s elutasították, hogy a szerémségi frontra vigyék őket. Ezután a kosovói albán felkelést csak nagynehezen tudták felszámolni 1945 februárjában, miután két albániai hadosztályt is ide irányítottak. A háborús bűnöket kivizsgáló bizottság anyagának tüzetes áttanulmányozása után mint, egy 1.200 bácskai magyar nemzetiségű polgár nevét találtuk meg, akik nem bírósági eljárás alapján, hanem a háborús bűnöket kivizsgáló bizottság minősítése szerint háborús bűnöket követtek el. A Bánság területéről 51 magyar nemzetiségű polgár nevét jegyezték fel a háborús bűnösök listájára. A bűnösségre vonatkozó indoklások a legtöbb esetben rögtönzöttek, gyakori a refrénszerű ismételgetés, hogy az illető együttműködött a megszálló hatóságokkal, de hogy milyen módon, az nincs feltüntetve. Azért hozzávetőleg pontosabb a számukat 800-900 közöttire becsülni. A tényleges bűntetteket elkövetők többsége - ezek száma az összesen feltüntetett háborús bűnösök számának kb. egyharmada lehetett - azonban még idejében elmenekült, és jórészüket soha sem vonták felelősségre. Ugyanígy alaposan áttanulmányoztuk a pártszervezetek megőrzött dokumentumait is, azt remélve, hátha találunk adatokat, utasításokat a háborús bűnösök kérdőre vonásának módjáról, mércéiről. Csak egy okmány tartalmaz erre vonatkozó adatokat: A JKP Észak-bánáti Kerületi Bizottságának 1944. október 29-i keltezésű körirata a községi pártbizottságoknak és pártsejteknek utasításokat adott, hogy kiket kell tekinteni az ötödik hadoszlophoz tartozóknak és árulóknak: a szerbek közül Draza Mihajlovic és Dimitrije Ljotic híveit; a bánáti segédrendőrség tagjait; a Délvidéki Magyar Közrnűvelődési Szövetség vezetőségi tagjait, a Kulturbund vezetőségi tagjait, a Prinz Eugén SS hadosztály katonáit és a román Vasgárda tagjait. Ugyanez vonatkozott a községi közigazgatási szervek tagjaira; a szakszervezetekre, továbbá más szervezetekre és intézményekre, amennyiben az ide tartozók a megszállás éveiben külön kitűntek "áruló tevékenységükkel".

Bácskára vonatkozólag nem találtunk ilyen utasításokat, de ebben a térségben is halálos bűnnek számíthatott, ha valaki tagja volt valamelyik község közigazgatási szervének, még ha nem is töltött be vezetőségi posztot. Ez vonatkozik a Délvidéki Magyar Közművelődési Szövetség szervezetének vezetőségi tagjaira, de ugyanígy minden akkori pártra és szervezetre is. Hálál fia volt az, akiről a megtorlás napjaiban kiderült, hogy tagja volt a Nyilaskeresztes Pártnak függetlenül attól, bűnös, vagy sem. A bűntettek elkövetői egyes községekben találtak lajstromokat a párt helyi szervezetének tagjairól, noha ezek a lajstromok nem voltak teljesek. A tragédia napjaiban nem találták meg a párt újvidéki vármegyei központjának levéltárát, amelyet a menekülés fejetlenségében egyszerűen a pártházban hagytak. Itt ugyanis minden községi szervezet tagságáról teljes kimutatás volt. Később; amikor ezt a levéltárat megtalálták, a vérengzéseket már leállították. Elkészítettek azonban községenként a párt életben maradt tagjairól egy névsort, továbbá azokról is, akik más szervezeteknek voltak tagjai, de ők valamilyen oknál fogva elkerülték a kivégzést.

A nagy tragédia napjaiban a helyi ítéletvégrehajtók, ha kevesellték azok számát, akiket az ismertetett eljárások alapján a halálba akartak küldeni, akkor a tervezett létszámot feltöltötték azokkal, akik a magyar hadseregben szolgáltak. Csupán azokat nem vették számításba, akik legfeljebb 3 hónapot töltöttek a hadseregben. Sokan megmenekültek azáltal, hogy egyszerűen elhallgatták, hogy szolgáltak a magyar hadseregben, és csak igen ritkán történt meg; hogy valakit a polgártársai beárultak.

Persze számos példa akadt arra is, főleg a kisebb helységekben, ahol az emberek jól ismerték egymást, hogy egyesek áldozatul estek szerb polgártársaik személyes bosszújának. A vádak ilyen esetekben legtöbbször koholmányok voltak. Nem egy szerb polgár ilyen módón vett elégtételt azért, mert 1941-ben vagy 1942-ben valamelyik hozzátartozóját elveszítette. Persze akadtak ellenkező példák is szép számmal.

A vérengzések részben azokon a településeken mentek végbe, ahol 1941-ben és 1942-ben is megtorlások történtek. Kivételek azonban jócskán akadnak, amelyek ékesszólóan bizonyítják, hogy kezdettől fogva a féktelen bosszúvágy kerekedett felül, párosulva a céltudatossággal, amely nemcsak a bűnösök megbüntetésére törekedett. Ennek igazolására a bezdáni tragédiát említenénk meg, ahol a háborús bűnöket kivizsgáló vajdasági bizottság egyetlen bűnöst sem talált. Adorjánról ugyanakkor egyetlen helybéli magyar polgár nevét tüntették fel a háborús bűnösök lajstromán, az indoklásból azonban látható, hogy az illető bűnössége erősen megkérdőjelezhető. Nagyfényen egy helybeli magyar polgár, Kiss Antal 1941 áprilisában megakadályozta a vérengzést, mégis, 1944 őszén egy csoport helybeli magyar polgárt a halálba küldtek. Hasonló példákat sorolhatnánk fel Bánát; Baranya és Horvátország területeire vonatkozóan is.

 

*Mészáros Sándor: "Halottá nyilvánítva"
Délvidéki magyar fátum 1944 - 1945.
Hatodik Síp Alapítvány
budapest 1995
ISBN 964 8294 18 3