Kaslik Péter

Mindennek ideje van
Tamás Gáspár Miklós és a magyar nép

 

     „Javában áll a vásár;
    ……………………..
    ”Ki hazudik nagyobbat?” E sivár
     Föltétel a kikiáltási ár.

                   Vajda János: Sodoma

I.

Tamás Gáspár Miklós, az Élet és Irodalom  2005. február 13. számában közel kétezer szóban mondja el hogy, miért nincs mit mondania a hetvenöt éves Csoóri Sándorról. Az írás egyik lehetséges értelmezése alapján Csoóri Sándor, és a magyar nép felett is eljárt az idő: „A magyar nép, mire visszakaphatta volna történelmét, eltűnt. Nem halt ki, megváltozott.” Eltűnhet e valami, úgy, hogy megváltozik, és ha megváltozik, akkor megvan és létezik, tehát nem tűnt el.  Kosztolányi Dezső szerint, az olvasót „tilos – csak egy másodpercig is – bizonytalanságban hagynunk.”

A fenti írás a következő mondatot is tartalmazza: „A lakosság többsége feleslegessé válik.” Ez a súlyos kijelentés úgy is értelmezhető, hogy ma már nemcsak a határon túli magyarok létjogosultságát vonják kétségbe saját szülőföldjükön, hanem az is kimondatott, hogy a „magyarországi magyarok” is feleslegessé váltak saját hazájukban. Önmagában is felháborító, hogy Magyarországon, ma vita tárgyát képezheti, hogy van e magyar nép, és, hogy az ország lakosságára szükség van e, vagy sem.

Ilyen nagy lenne a tolerancia Magyarországon? A tolerancia azonban viszonylagos fogalom. A tolerancia, azonban a válasz jogát, illetve annak felelőségét is magában foglalja. Tamás Gáspár Miklós fenti írása közel egy hónapja jelent meg, de  Magyarországon a mai napig  senki sem válaszolt a megjelent cikk állításaira. Hogyan hangzana egy ilyen kijelentés egy más nyelven, vagy egy más népre vonatkoztatva? Ennek érzékeltetésére idézzük fel az egyik  régi kommunista viccet új szereposztásban: A Romániából Magyarországra áttelepült, filozófus és kiemelkedő antikommunista disszidens dicsekszik román kollegájának:

-A liberálisoknak  köszönhetően, Magyarországon olyan nagy a tolerancia, hogy kiállhatok a Kossuth térre és torkom szakadtából kiabálhatom, hogy a magyar jobboldal újságok bódéit fel kell döntögetni. Ha ebbe belefáradtam, torkom szakadtából kiabálhatom, hogy olyan, hogy magyar nép nincs is.

- Mi ebben a különös, mondja a román kollega?  Romániában is kiállhatsz a Piata Universitatii – térre  és torkod szakadtából kiabálhatod, hogy a magyar jobboldal újságos bódéit fel kell döntögetni. Ha ebbe belefáradsz, torkod szakadtából kiabálhatod, hogy olyan, hogy magyar nép nincs is.

Nem csak a tolerancia, de az igazság is viszonylagos: A „filozófus”, és „kiemelkedő kommunista ellenes disszidens” Tamás Gáspár Miklósnak az Élet és Irodalomban megjelent írásai nyugaton a Magyarországról, és a magyarokról alkotott nemzetközi  vélemény „tiszta forrásának” számítanak.

A World Press Review egyik jelentése, (VOL. 49, No. 4)   Tamás Gáspár Miklósra hivatkozva azt írja, hogy  az Első Világháborút követően, Magyarország, Románia, és Szlovákia is elvesztette anyanyelvű lakosságának tetemes részét, azonban Magyarország az egyedüli, amely a  Státustörvény megalkotásával arra törekszik, hogy Magyarországra vonzza a romániai, és szlovákiai magyar szakértők legjavát. („brain drain”) A World Press Review beszámolója alapján Magyarország ezzel veszélyezteti a térség stabilitását és békéjét is. A fentiek bizonyításául a beszámoló Tamás Gáspár Miklósnak, az Élet és irodalomban megjelent írására hivatkozik: „Az illetékes nyugati Forumok csakhamar megegyezésre jutottak, hogy Magyarország a térség bizonytalanságának puskaporos hordója.”   (“In the offices in the West watching us, the consensus was quickly arrived at... [that] Hungary is a powder keg of regional instability.”¹) Oh, Trianon!

Tamás Gáspár Miklós a jelenlegi magyar közélet rendellenességének egyik kóros tünete. Maga az a tény, hogy írásai folyamatosan jelen vannak a magyar médiában, többet mond a jelenlegi magyar publikálási lehetőségekről,  médiatulajdon természetéről, s az olvasók szerepéről és  felkészültségéről, mint amit érdemlegeset maga Tamás Gáspár Miklós valaha is mondott a magyar valóságról. Roppant veszélyes azonban, ha  mindezt azzal intézzük el, hogy csupán egy tudálékos pojáca infantilis szereplési vágyáról van szó. Ez önmagában lehet igaz, de a tényleges kérdés az, hogy miért vannak jelen Tamás Gáspár Miklós írásai éveken keresztül a magyar sajtóban, és a nyugati hírügynökségek, s a nyugati sajtó is miért éppen Tamás Gáspár Miklós írásai alapján írja Magyarországról szóló politikai értékeléseit.  

A tényleges társadalom bírálat lehetőségének a kisajátítása

Olyan világban élünk, amelyben a józan ész helyett a szélsőséges nézetek, és felháborító megállapítások kerülnek előtérbe. A hatalom a szélsőséges nézetek logikája alapján indokolja meg káros határozatainak ésszerűségét.  Tamás Gáspár Miklós írásai a  teológiának és az ideológiának a kibogozhatatlan keveréke. A teológia olyan állításokra épül, amelyek nem szorulnak bizonyításra, az ideológia, pedig olyan igazságot hirdet, amely ellenkezik a mindennapok valóságával. Tamás Gáspár Miklós írásaiban megtalálható mind a kettő.  „Csoóri Sándor 75 éves" c. írásnak állításait nem lehetséges érdemben bírálni, mert legtöbb esetben az sem bizonyos, hogy az író mit állít.

Mi az, ami Tamás Gáspár Miklósról írásairól mégis megállapítható?

-Tamás Gáspár Miklós minden egyes írása az író személyes státusára épül  és ezért fölényeskedő,  és antidemokratikus.

-Az írások állításait nem lehetséges önállóan ellenőrizni.  Maga az  írás tekintélyelvű és  kinyilatkoztatásszerű. A forrás maga az író. Ez a fensőrendűség jele. Az írások  nem az olvasóval való kapcsolatra, hanem annak megalázására és folytonos kizökkentésére épülnek.

- Tamás Gáspár Miklós írásainak célja, az olvasónak, a saját „roppant tudásával” való elkápráztassa. „Miért olvasom én ezt, kérdezi jogosan a jóhiszemű olvasó? Hogyan lehetséges, hogy ugyanabban a tárgykörben korunk legkiválóbb tanulmány íróinak műveit megértjük, és mondanivalójuk súlya ellenére élvezzük is írásaikat, de Tamás Gáspár Miklós írásait arról, ami a szemünk előtt történik „nem értjük”? 

- Az írásokban az ok és okozati összefüggések egyáltalán nem, vagy csak hangulati áthidalások árán követhetőek. Az olvasó arra kényszerül, hogy az érthetőség kedvéért azt olvassa bele az írásba, ami nincs leírva.

- Az  írások állításai  és következtetései ugrásszerűek, indokolatlanok és önkényesek. Utalásai, és forrásai ismeretlenek, különlegesek, és ellenőrizhetetlenek. Rendszerint ismeretlen és magyar nyelven elérhetetlen szerzők meg nem nevezett, és ellenőrizhetetlen írásaira hivatkozik.

- Tamás Gáspár Miklós írásait nem lehetséges egyértelműen összegezni, vagy a fő mondanivalót kiragadni. Minden mozgásban van, az írásból nem lehet semmit kiragadni, vagy a önállóan idézni.

- Az írások erőltetett összefüggések, ötletszerű, és a tárgyhoz nem tartozó kitérők és  kizökkentő megállapításokra épülnek. Nincs, vagy nehezen található egy olyan kiindulópont, vagy alapfeltevés, amelyet az olvasó minden további nélkül elfogadhat, és amelyhez igazodásul bármikor  visszatérhet.

- Az olvasó megszokta, hogy a társadalomtudományi, vagy politikai tárgyú írásokban  az aránylag szakszerűen hangzó szöveg logikusan követhető gondolatokat tartalmaz, míg Tamás Gáspár Miklós ilyen típusú írásai, az írónak a  privát gondolatvilágát tárja az olvasó elé.

- A fő mondanivaló, és a részletek összefonódása: Az olvasó legtöbbször csak részleteiben érti a szöveget és elveszik a nasszens gondolatok útvesztőjében. Az  olvasó nem érti amit olvas, s  ezt a  „nehézséget” a gondolatok mélységének, tulajdonítja. A magyarok még mindig szeretnek olvasni, de az olvasó jó szándékával sem lehet a végtelenségig visszaélni.

Tamás Gáspár Miklós írásai társadalomtudományi elemzéseknek álcázott modern irodalmi szövegek. Azok nem részleteiben, állításaiban, vagy következtetéseiben tévesek, hanem teljes egészében alkalmatlanok arra, hogy a magyar társadalomról bármit is megállapítsanak. Tamás Gáspár Miklós írásai Tamás Gáspár Miklósról szólnak. Azok  nem a racionális gondolkodáson alapuló fogalmazás szabályait követik, hanem a hatvanas évek úgynevezett „új francia regény” alapján kialakult modern próza módszere alapján íródnak: a szemlélet, illetve a látószög hirtelen, és indokolatlan megváltoztatása, a fogalmak önkényes felbontása, vagy az össze nem tarozó fogalmak minden követhető ok nélküli társítása, hangulati áthidalások, és az egyszerű csúztatások is.

Tamás Gáspár Miklós a hatvanas évek inkoherens, és  öncélú modern próza nyelvén ír a magyar társadalom legfontosabb, és gyakran legfájóbb kérdéseiről; a nemzet egységéről, kulturális értékeiről, a magyar történelem meghatározó korszakairól, és egyéniségeiről, a jelenlegi magyar politikai törekvésekről, és társadalmi bajairól. Ez a legjobb esetben paródia, a legrosszabb esetben pedig társadalom rombolás. Ezek az írások  úgy viszonyulnak a magyar társadalom tényleges problémáihoz, mint a valóság show „spontán” eseményei a valósághoz.

A „művészet” nem alkalmas a meglevő valóság ábrázolására, mert a művészet egy másik valóságot teremt, amely a meglevő világgal rezonál. „Art prizes originality better than fidelity”(A művészet többre becsüli az eredetiséget, mint a valósághoz való hűséget.) írja Annie Dillard.²

A modern próza  ma már a szépirodalomban is túlhaladott, mert  azt olvasók makacsul visszautasítják . Bizonyíték rá többek között  Umberto Ecco: „A rózsa neve” c. nagysikerű regénye. Az irodalomkritikusok azt gyanítják, hogy az emberi agy az egyenes vonalú meseszövést, és logikus érvekkel alátámasztott gondolatmenetet részesíti előnybe.

A fenti kérdések az író integritására utalnak. Annie Dillard, a világszerte ismert „Living by Fiction” c. könyv szerzője szerint, a szabatosság és az író integritása összetartozó fogalmak. Lásd: Kosztolányi Dezső: „Az írás egyetlen ékessége a világosság” 62. Tamás Gáspár Miklós írásaiban maga a stílus arra szolgál, hogy a mondanivaló másodlagos céljait elleplezze, vagy a mondanivaló hiányát pótolja.

Az író és olvasó között kétféle viszony lehetséges: alárendelt, és mellérendelt. Az alárendelt viszony az író státusán, kivételességén és felsőrendűségén alapszik. A státuson alapuló viszonyban az olvasó igényei, elvárásai mellékesek. A mellérendeltségen alapuló, vagy szerződéses viszony a szellemi kommunikáció elsőbbségére, tehát az író és az olvasó igényeinek egyenrangúságára utal. A cél maga az író és az olvasó közötti szellemi kapcsolat megteremtése, és annak elmélyítése. Az érhető és hatásos írás, egy szellemi híd kiépítése az író és az olvasó között, amely az  előrelátott eredményhez vezet. Ehhez az írónak tekintetbe kell vennie a feltételes olvasó alapvető szellemi igényeit, és elvárásait.  Az olvasó felelősége pedig abban nyilvánul meg, hogy az író erőfeszítéseit nyitottsággal viszonyozza. (Rendszeres olvasói szokások kialakítása, figyelmes és kritikus olvasás, önképzés stb.)

Tamás Gáspár Miklós írásai, azonban sokak számára megbotránkoztatóak és felháborítóak. Ennek az az oka, hogy  az író megszegi az írásnak, és a becsületes emberi magatartásnak is azt az áthághatatlan szabályát, hogy ellentmondásos, vagy érzékeny kérdésekben pontosan, és érthetően kell fogalmazni. Ide tartozik az is, hogy az író időben felismerje írásának veszélyes (meredek) fordulópontjait, érzékeny pontjait, vagy nehezen érthető pontjait, és azokat különleges gonddal, jó előre tisztázza az olvasó számára. 

A fenti szempontokat  egy szakszerűen megfogalmazott bírósági vádirat sem mellőzheti. A jól megírt vádirat, vagy akár kereslet sem  mellőzheti az „olvasó” alapvető elvárásait; a tömörséget, érthetőséget, és a célra összpontosított vonalvezetést, amely abban nyilvánul meg, hogy az olvasóval tudatjuk, hogy az írás hova, illetve merre tart. Tamás Gáspár Miklós írásainak olvasásakor, fogalomkör, a tér és idő nyomon követhetetlen lóugrásai, az általános műveltségű olvasó számára ismeretlen nevekkel való hivalkodás a végén felháborodást és elutasítást eredményez.

Jonathan Franzen, a „How to be Alone” (Hogyan legyünk egyedül) c. nagysikerű tanulmánykötet szerzője szerint: „Miért kínálnánk meg valakit olyan süteménnyel, amelyet magunk sem ennénk meg, vagy miért építenénk az olvasó számára egy olyan kényelmetlen házat, amelyben magunk sem laknánk szívesen – ez az író és olvasó közötti kapcsolat kategorikus imperatívimának egyenes tagadása.”³ Úgy tűnik, hogy Tamás Gáspár Miklós írásainak legérzékenyebb kitételei tudatosan homályosak és kétértelműek.

Tamás Gáspár Miklós az ideológiák embere. A szeszélyes, és „ihletett” írás forma  az ideológiai elkötelezettség  elpalástolását szolgálja. Tamás Gáspár Miklós jelenleg a „poszt fasiszta” államrend terjeszkedésének ideológiáját hirdeti.

A „post fasiszta” kifejezés a Magyarországon az unalomig hangoztatott „terjed a fasizmus” Európai Unióra kiterjesztett változata -  egy minden áfium elleni orvosság. A fogalom maga nagy vonalakban a nyitott társadalom ideológiájához hasonlatos. A George W. Bush által meghirdetett „A gonosz tengelyének” szellemében Tamás Gáspár Miklós a maga számára meghirdette a „Jó tengelyét”, vagyis, ha nem „megfelelő” párt van hatalmon, akkor „poszt fasiszta rendszerről” beszélünk.

Az olvasót azonban nem érdekli másnak, az ideológiák képére formált felismerhetetlen világa, vagy annak a látványa, hogy valaki a saját pecsenyéjét süti az olvasó kárára.
Az olvasó érteni, és követni akarja amit olvas. Aki még olvas. 

II. Széljegyzetek Tamás Gáspár Miklós: „Csoóri Sándor 75 éves” c írásához

Egy magára valamit adó, képzeletbeli  szerkesztő feltételezhető „szakmai” kérdései és megjegyzései:

Az írás arra épül, hogy  Csoóri Sándor egész munkássága hiábavaló, mert a magyar nép eltűnt, s ezáltal  Csoóri versei és tanulmányai ma már jelentéktelenek.
1. Miért van szükség arra, hogy Csoóri Sándor születésnapjára ilyen hosszú cikket közöljünk? (1,932 szó) Ha  Csoóri Sándor tényleg egy jelentéktelen személy, aki felett eljárt az idő, vajon nem lenne e hatásosabb egész röviden írni róla, eldugottan az újság valamelyik jelentéktelen rovatában?

3. Az írás mondanivalója (Csoóri felett eljárt az idő) azonos Perecz Lászlónak, a Népszabadságban négy évvel ezelőtti cikkével.⁴ Mi a jelenlegi cikk időszerűsége, és hírértéke?
a. Miért nincs utalás  cikkben a Népszabadság előbbi cikkére? Ennek az elhallgatásáról  a Népszabadság egész biztosan tudomást szerez, és a tárgykörben járatosabb olvasó is észreveszi.  

5. Miért nem említi a majdnem kétezer szót tartalmazó cikk Csoóri Sándor egyetlen könyvének, írásának, vagy versének címét sem, amikor a cikk olyan távoli hivatkozásokat tartalmaz mint Otto Bauer, Franz Fanon, Tvardovszkij, vagy Zaharia Stancu?
a. Kik ezek a szerzők, és mi közük Csoóri Sándor hetven ötödik születésnapjához?
b. Nagy baj e, ha egy magyar újságolvasó ma nem tudja ki volt Tvardovszkij, vagy Zaharia Stancu?
 6. Milyen hitelességgel bír egy olyan írás, amely egyetlen adatot sem tartalmaz a költőről? Egy irodalmi hetilap olvasóit érdekelhetik a következő adatok is:
a. Hány önálló kötete jelent meg Csoóri Sándornak?  41! (negyvenegy)
b. Hány önálló kötete jelent meg Csoóri Sándornak idegen nyelven? 16! (tizenhat)
c. Csoóri többi írásai? Hét filmforgatókönyv, Tizenegy film.
d. Miért nem jelzi a cikk, hogy az olvasó hol talál további forrásokat Csoóri Sándorról? (A Csoóri Sándor művészetéről megjelent legalább hat könyv, és negyvenkilenc tanulmány közül néhányat meg kellett volna említeni)

e. Hol említi Csoóri Sándor, hogy a parasztság a „magyar nép” stílusának őrzője? Ezt meg kell határozni, tekintettel arra, hogy Görömbei András irodalomtörténész szerint Csoóri Sándor  tisztában van azzal, hogy a parasztság a mai körülmények között képtelen a népi hagyományok autentikus megőrzésére.⁵

7. Nem világos, hogyan viszonyul Mikszáth Kálmánnak, Jókairól írott életrajza, és Otliknak az a megállapítása, hogy Jókai a legnagyobb magyar író Csoóri Sándor költészetéhez.
8. „…Csoóri Sándor az 1945-ös földosztással került a magyar történelembe…”
a. Mi ennek a megállapításnak a jelentősége?
b. Vajon, Csoóri ezek szerint azért nem lett nagy költő, mert szegénynek született, s jogtalanul került olyan helyzetbe, ahova nem tartozik?
c. A cikk szerint „a „népies” költészetet a Szovjetunió Kommunista Pártja rendelte el, az ezerkilencszázötvenes években.”  Hogyan egyeztethető össze ez az állítás azzal a ténnyel, hogy 1946 decemberétől 1947 végéig Rajk László irányítása alatt Magyarországon már sorozatosan tartóztatják le, és börtönzik be a népi mozgalom tagjait? Mi történt a két világháború közötti magyarországi népi mozgalom tagjaival? (Csicseri Rónai István, Gombos Gyula, Hám Tibor, Horváth János, Kiss Sándor, Kovács Béla…)

9. Az írás bevezetője arra épül, hogy a „nagy” emberek sorsát a történelem, és a kortársak róluk alkotott véleménye irányítja. Ez ellentmond annak a  későbbi kijelentésnek, mely szerint: „Az akkori „diadalmas világnézet azt füllentette”, hogy az ember ne csak a történelem tárgya, hanem alanya is legyen.” Ha a történelem azt „füllentette”, hogy az ember nem csak a történelem tárgya, hanem annak alanya is, akkor az „igazság” az, hogy az ember a történelemnek csak a tárgya. Ez ellentmond az írás bevezetőjének teljes egészével, amely arra épül, hogy az ember (Csooóri Sándor) a történelem alanya.

10. Mi köze Csoóri Sándor költészetének ahhoz, hogy „egy másik” népi író elment Horthy Miklós újratemetésére? 

11. Mit jelent az a negatív tartalmú mondat, mely szerint: „Nem lehet mindenki a legnagyobb, s nem mindenkit írhat meg figyelmes és tiszteletteljes lángelme?

12. A cikk egyetlen adata alapján az ország lakosságának 2% él földművelésből.  A CIA Magyarországról közétett adatai alapján, és több más nyugati forrás alapján ez a szám, azonban 8% százalék. (Az Európai Uniós átlag  4.3%) 

a. „Lassan a lakosság többsége feleslegessé válik” nem világos, hogy ez a kijelentés csak a magyar lakosság többségére vonatkozik e, vagy azt általánosan kell értelmezni. A szövegkörnyezet arra utal, hogy csak a magyar lakosság többsége válik feleslegessé, de az „utalás” ilyen súlyos kijelentések esetén nem elegendő.

b. Magyarország lakosságának  2% összesen  200, 000 „felesleges” embert jelent, a CIA, és más gazdasági intézmények adataiban szereplő  8%, pedig 800,000 „felesleges” embert jelent Magyarországon.
c. Ki mondja meg, hogy kire, illetve kikre van szükség és ki a „felesleges”? Hogyan lehet emberek egy csoportja felesleges? Mihez viszonyítva felesleges egy ország lakossága, és ki mondja meg? A Magyarországról közzétett adatok alapján, az ország területének több mint 50% megművelhető. 
d. Mi történik ezzel a földdel, ha a földművelők „eltűnnek”, illetve „megváltoznak” ? Hova tűnik el, illetve mivé változik át 200,000, vagy 800, 000 ember, és ki, vagy kik foglalják el a helyüket? Ha, az írónak erre erre nincs válasza, akkor a „felesleges” kifejezésnek sincs értelme. Az emberek maradnak ott ahol vannak. Ha, az írónak van válasza arra, de elhallgatja, akkor az írás hazug és értelmetlen.
A fenti adatbázisok alapján Csehország lakosságának az 5% él földművelésből. A cseh földművesek is feleslegesek? Az Amerikai Egyesült Államokban, és Kanadában a lakosság 1.8%, illetve 2% él földművelésből.⁶ Vajon az Egyesült Államokban, vagy Kanadában is megválaszolatlan maradna egy olyan cikk, amely azt állítja, hogy az amerikai, illetve a kanadai farmer felesleges? Azt pedig, hogy „There is no such thing as American people” („amerikai nép nincs”) eddig még Amerikában le nem merte írni senki.
13. Mire utal az a megjegyzés, hogy Csoóri Sándornak jól áll a fehér ing?
 14. Mit bizonyít, hogy Csoóri Sándor magányos lett?
a. Ha valaki „magányos” és sebezhető, vajon becsületes dolog annak hetvenötödik születésnapjára egy közel kétezer szavas ledorongoló cikket írni?
 b. Mi a bizonyíték arra, hogy Csoóri Sándor magányos lett? Miért nem említi a cikk, hogy Csoóri Sándort Magyarországon méltóan megünnepelték, és többek között a Népszabadság, és a Kossuth Rádió is illő módon köszöntötte a költőt?
A magyar irodalomtörténetben íróink, és költőink magányos sorsa  szomorú közhely, és talán a művészi sors velejárója is, de ugyanúgy lehet a nagyság jele is. Berzsenyi Dániel negyven éves korában magányos volt Niklán, Hamvas Béla magányos volt Tiszapalkonyán.

Vajda János, a másik „rendszerváltás” túlélője is „feleslegessé vált” és magányában mégis ezt írja:
 „De hát nem volna itt már semmi ép?
Az nem lehet! Van, igenis, a nép.”

 III.  Összegezés

 „Régóta ostrom állapot van, de akik ellen az ostrom irányul, azok azt egyáltalán nem veszik komolyan” – írja Paula Fox , a  „Desperate Characters” („A kétségbeesettek”) c. könyvében. Tamás Gáspár Miklós írása a magyar kultúra létezését, és létjogosultságát támadja. Ostromállapotot van, és Csoóri Sándor csak az első, jelenleg a legsebezhetőbb akadály. Tamás Gáspár Miklós cikke, mint írás minősíthetetlen fércmunka, de roppant veszélyes, mert  először mondja ki írásban, hogy Magyarországon sem a magyar nép sem annak kultúrája nem létezik.

A cikk arra épül, hogy Csoóri Sándor életpályája azért sikertelen, mert Csoóri művészetének forrása, a magyar nép. A magyar nép, azonban Tamás Gáspár Miklós szerint nincs többé, „eltűnt”, és ennek következtében Csoóri Sándor költészete, sőt egész munkássága értékét vesztette. Más szóval. Csoóri Sándor életműve, és minden olyan ihletésű művészet, amelynek forrása a magyar nép életérzésére épül, vagy annak lelkületével kapcsolatos, idejétmúlt, és értéktelen. Távoli összefüggéseiben az úgynevezett „népies” és „urbánus” szembeállítás globalizációs változatáról van szó.

Tamás Gáspár Miklós nem Csoóri művészi elkötelezettségének őszinteségét bírálja, és nem is célkitűzéseihez mért eredményeit értékeli, hanem azt állítja, hogy tekintettel, arra, hogy a magyar nép többé nem lehet a kultúra kútfeje, Csoóri Sándor erőfeszítései hiábavalóak voltak, esetleges eredményei pedig értelmetlenek.

Tamás Gáspár Miklós nem kevesebbet állít, mint, hogy minden, a magyar nép belső értékeire alapozott  művészi erőfeszítés is céltalan, és ezáltal Illyés Gyula költészete és egész munkássága is értelmetlenné válik, mert Tamás Gáspár Miklós nem azt állítja, hogy Csoóri Sándor sikertelen volt, vagy csak részben volt sikeres abban amit ami iránt elkötelezte magát,  hanem azt, hogy minden, a néppel a legtávolabbi kapcsolatban levő  művészi elkötelezettség önmagában értelmetlen és hiábavaló. Vagyis, Csoóri Sándor, és minden magyar író és költő, akinek bármi köze van a magyar néphez rossz úton jár.

Ez az „út” azonban maga a magyar kultúra, amelynek fő állomásai, Illyés Gyula, József Attila, Juhász Ferenc, Nagy László, Móricz Zsigmond, Ady Endre, Bartók Béla, visszamenőleg pedig, Csokonai, és Petőfitől, a egész a magyar népköltészetig, a magyar népballadákig, nyelvemlékeinkig…

Görömbei András, irodalomtörténész szerint Csoóri Sándor, az úgynevezett bartóki modell követelményeinek igyekezett megfelelni, és azt lehetőleg tovább fejleszteni -  a Bartók által a zenében megvalósított szintézist igyekezett önismereti kultúrává fejleszteni.⁶ Az úgynevezett bartóki modell a népi kultúra ősi gyökereit kutatva, az úgynevezett naiv népiességen  keresztül igyekszik eljutni az egyetemességig.

A bartóki modell szerint a népi kultúrában (népi rigmusokban, népdalokban, balladákban, népszokásokban,  sokkal több egyetemes érték rejlik, mint előtte gondolták. „A népi kultúrának ezt a mély rétegeit éppen a modern művészek legnagyobbjai  - Picasso, Chagall, Henry Moore, Lorca, Bartók, József Attila,  - hasznosították legteljesebben ősit és újat egységbe fogó művészetükben.”⁷ Az egyetemességre törekvő művész ma is ihlető tiszta forrást találhat a népi kultúra archaikus anyagában. A magyar költészetben erre, a további kitűnő példaként szolgálhat Juhász Ferenc és Nagy László művészete.⁸

 A „tiszta forrás” Bartók értelmezésében az egyetemes emberi természet mélyen rejlő meghatározó elemei: a mindenség egyszeri rálátásszerű érzékelése, a dolgok neveiben rejlő misztérium, az elemi és meghamisíthatatlan érzések elemi ereje. „A mindenkiben közös, de elfojtott értékek neve.”⁹ A fenti szemlélet alapján a művészet célja, hogy az embert összekösse eredetének, történelmének értékeivel, „hogy a népi kultúrában felgyülemlett érzékenységet és tudást a modern kor kihívásai közepette  erőforrásul birtokolhassa”

A bartóki modell ereje abban, van, hogy a folytonosság felismerésével lehetőség nyílik a számunkra, hogy az eszmék, és mesék hazug ígéretei helyett önismeretünket  a megélt valóságra alapozzuk, és ezáltal vállalni tudjuk a „a létnek a maga zord igazát.”

Görömbei András, Csoóri Sándor írásaira hivatkozva megállapítja, hogy a saját kultúránkra alapuló kiindulópont  egyik másik előnye, hogy az lehetővé teszi a számunkra, hogy szellemi értelemben végleg kiemelje az egész kelet európai kultúrát, beleértve természetesen a magyar kultúrát is – a másik Európa, a Nyugat „másodhegedűsi szerepéből.”     

A népi írók „feleslegessé nyilvánítása”  Lukács Györgyhöz vezet vissza: „Hogy a mi népi íróink egy része olvasta  és tisztelte Gionót (és Spenglert és Ortega y Gassse-t  stb) ebben nyilvánul meg a paraszti elmaradottság összeházasodása a dzsentri rothadásból leszivárgó morális nihilizmussal …átmentésről a magyar demokráciában szó sem lehet, - vagyis nem lehet az, hogy mi elismerjünk embereket számbajövő íróknak, számbajövő ideológusoknak, akik mint írók és ideológusok reakciós, dekadens, dzsentroid világgal, a nyugati dekadenciával összefüggő elveket igyekeznek megvalósítani.”¹⁰

Lukács György fő céltáblája is Illyés Gyula volt. Lukács, annakidején azért támadta Illyés Gyulát, mert nem csak népies, hanem „nyugatias” is  volt, ma pedig Tamás Gáspár Miklós, azért támadja, (egyelőre Csoóri Sándort) mert az nem csak nyugatos, hanem népies is. Maga az a tény, hogy valaki eleve eldönti, hogy a művészetben melyik út az elfogadható, egy fajta kulturális egyeduralomra való törekvésnek minősíthető. 

Lukács György írja Illyés Gyuláról: „ És itt válik érthetővé, hol szivárog be a reakciós ideológia piszkos vize Illyés szabadság felé vezető szép elegáns yachtjába. A kapitalista kultúra, és rajta keresztül a kapitalizmus bírálata nem alkalmas arra, hogy játékot csináljunk belőle…Eltorzított feje tetejére állított fél – (negyed, tized-) igazságok ezek, a hazugság, az elnyomás szolgálatában.

Illyés Gyula: a „Haza a magasban” c. versének következő soraival válaszol Lukács György vádjaira:

„Mert ha sehol is: otthon állok,
mert az a való, mit én látok,
akkor is, ha mint délibábot,
fordítva látom a világot.” 

 

Jó lenne azt hinni, hogy a történelem véglegesen Illyés Gyulának, és nem Lukács Györgynek ad majd igazat.  Ebben a kiújuló vitában nem csak Csoóri Sándor születésnapjáról van szó van szó. Őrizzük, tehát belső kincsinket, mert igazunkért napjában meg kell harcolni. A jelenlegi írás ennek a felismerésnek a jegyében született.

---

     Lábjegyzetek és Források

1. Status Symbols David Koch, World Press Review (VOL. 49, No. 4) Hungary David Koch írása nem nevezi meg Tamás Gáspár Miklós írásának címét, csak megjelenési időpontját (január 11.) http://www.worldpress.org/Europe/443.cfm

2. Annie Dillard: Living by Fiction, Harper & Row   Publishers, 1982,
   ISBN 0-06-091044-5, 149 o.

3. Jonathan Franzen: How to be Alone”,Harper Collins Publishers, 2003, 
   ISBN:  0-00-639433-7, 263. o.

4. Perecz László: Válságdokumentum. Népszabadság. 2001.szeptember 8. 31.

5. Görömbei András: Csoóri Sándor, Kaligram Könyvkiadó 2003.
    ISBN 80-7149-513-1. 91.o.

6. CIA The World Fctbook –Hungary
     http://www.cia.gov/cia/publications/factbook/geos/hu.html 

P2 STATS.com http://www.ip2stats.com/Hungary_fact.html

7. Görömbei András: Ibid 88.o

8. Nagy László:„A népköltészet ösztönző ereje”  (1965), „Adok nektek aranyvesszőt” Magvető, Budapest, 1979. 90. (Görömbei András: „Csoori  
        Sándor” c. könyvének idézete alapján 91. o.

9. Görömbei András: Ibid 90, 92. o.

10. Dr. Nagy Károly idézete alapján: "Emlékettünk erre a Lukácsra is!" Nyugati Magyarság, 
Montreal, 1985 július-augusztus