HELLER ÁGNES

 

Húsz év múlva

 

A történet új, a mi utolsó húsz évünk, a rendszerváltás utáni történeteink története. A történet veleje azonban igen régi. Isten kiszabadította Izraelt az egyiptomi fogságból, hogy többé csak neki, azaz a törvénynek engedelmeskedjenek, hogy ne legyenek többé egy zsarnok kiszolgáltatott rabszolgái. A nép eleinte ujjongott. De mikor nem ment minden olyan simán, ahogy azt elképzelték, azonnal visszavágyódtak Egyiptom húsosfazekaihoz, s imádni kezdték az aranyborjút. Dióhéjban ez történt az utolsó húsz év alatt nálunk is.

Akik még ismerték a szolgaságot, s akik számára a szabadság a legnagyobb érték és adomány, azok máig sem szűntek meg ujjongani. Én is ezek közé tartozom. A rendszerváltozás remélt, de nem várt csoda volt számomra, s az is maradt. Bármi történt azóta, ezen az örömön semmi sem változtathat. Ahogy Vajda János írhatta volna Húsz év múlva című versében: bármit tett is ebben a húsz esztendőben az a bizonyos lány vagy asszony, mégis a költő örök szerelme marad. S remélem - hogy Vajda Jánosnál maradjak -, Harminc év múlva címen sikerül majd nekünk is egy szebb történetet írni.

Ez a remény nem csupán tartalmatlan vágy. Majdnem kezdettől fogva helyükön vannak a demokratikus intézmények vázai, s ezek folyamatosan lehetőséget kínálnak a korrekcióra. Ez idő alatt lettünk tagjai az Európai Uniónak, s ezzel majdnem egészen elfeledtettük (sajnos el is felejtettük), hogy rossz oldalon álltunk mindkét világháborúban. Mondhatnám, hogy végre egyszer a győztesek oldalára kerültünk. „Csak” a demokratikus szellem, „csak” a vállalkozó kedv, „csak” a bátorság, „csak a hazafiasság” hiánycikk. Mind felül, mind alul, mind a politikai osztályban, mind a „népben”, mind az időseknél, mind a fiataloknál. Ám ez a „csak” voltaképpen majdnem minden. Ha hiány okairól kezdenék beszélni, sosem jutnék a végére, különösen annak tudatában, hogy mások más okokat fognak felsorolni, más „politikai szereplőket” fognak hibáztatni. Célszerűbbnek tűnik tehát leírni a körülményeket és a jelenségeket.

A rendszerváltás előtt az emberek többsége leginkább az osztrák állapotok alapján ítélte meg a demokratikus államberendezkedést. Nem elsősorban a demokratikus minta, de a jólét oldalán látták a vonzerőt. Nos, ha 1956-ban, az akkori gazdasági helyzetben sikerült volna kitörnünk, ma is hasonló jólétben élnénk. De jobbak lennének az emberek életkörülményei akkor is, ha csak 1989-ben, de egyedül ugrunk ki, vagy nem omlik össze a Szovjetunió. Mivel nem így történt, Magyarország jólétéhez nem fűződött a nyugati államok egyikének sem politikai érdeke. Az ország szegény maradt A Kadárkorszak adósságait továbbra is vállalnunk kellett, a lakosság jelentős részének életszínvonala jóval a korábbi alá süllyedt. Nem volt csoda, hogy a vesztesek visszavágytak Egyiptom húsosfazekaihoz. Érthető volt, de mégiscsak rossz jel volt. Jelezte ugyanis a demokratikus szellem gyengeségét, a szabadság elértéktelenedését. Mikor négy év elmúltával az ország lakossága nem adott türelmi időt a rendszerváltó pártoknak, hanem elsöprő győzelemmel kormányra juttatta Horn Gyula pártját, ez nem a szocialista párt, hanem Kádár János hagyatéka melletti szavazásnak volt tekinthető.

Ami a pártpolitikusokat illeti, nulla tapasztalatuk volt a demokratikus politizálásban. Nem is volt módjuk megtanulni. Ezért azt folytatták, amit tudtak vagy megtanultak. Mikor ellenzékben vannak (tisztelet a kivételnek), úgy viselkednek, mintha nem egy demokratikus kormány, hanem egy pártdiktatúra ellenzéke lennének. Mintha ők viselnék egyedül a becsületmundérját a becstelenekkel szemben. Mikor kormányon vannak (s itt aligha van jelentős kivétel), folytatják a paternalista, populista politizálást, életkoruktól függetlenül.

A demokratikus politikusnak diplomáciai képességre is szüksége van. Rugalmas kapcsolatra mindazokkal a pártokkal és politikusokkal, akik a demokratikus konszenzus alapján állnak. Nálunk igen kevés politikus sajátította el ezt a képességet. Továbbá elvárható nem csupán minden politikustól, hanem a demokráciában gyakorlott lakosságtól is, hogy tisztelje a köztársaság méltóságait, akárki töltse is be e posztokat. Ez a képesség - mi több, - ez a készség - nemcsak hogy nincs kialakulóban, de az utóbbi 15 év alatt veszendőbe ment.

Nő a baj a szélsőségesen antidemokratikus, rasszista erők és politikai szervezetek kezelésében is. A jobboldal gyakran elfogadja szavazataikat, még gyakrabban a maga számára hasznosítja a demokratikus normák semmibevételét. A baloldal gyakran biztonságosabbnak érzi a törvénykezést, mint a közvélemény mozgósítását, például amikor a parlamenti politizálást (ami persze döntő) mereven szembeállítja az utcai politizálással.

Elterjedt frázis, hogy minden, elsősorban a sikeres politizálás, a píáron múlik. A közvéleményt befolyásoló médiumok lekoppintnak egy szlogent a tömegdemokráciák szótárából, s papagájként ismétlik azt, gondolván, hogy ezzel nyugati, mi több, korszerű amerikai demokraták lesznek. Pedig a demokratikus szellem csak demokratikus aktivitásban alakul ki, a kommunikáció sikeressége pedig a felvevők készségén múlik.

Baj van az eszmékkel is. A baloldal hagyományos eszmetöredékekkel operál. Ezek némelyike más körülmények között termékeny is lehetne. Így például a jóléti állam szociáldemokrata eszméje. De a jóléti állam programja politika sikerességének feltétele a jólét egy már elért foka. Nálunk ez most csak üresjárat. A jobboldal is régi eszmerendszereket mozgósít, anélkül hogy ezeket újraértelmezné. A legrosszabbal ezek közül talán a hazafiság eszméje jár. Már lassan azt kezdik elhitetni az emberekkel, hogy egy Wass Albert nevű író szeretete vagy az állandó kokárdaviselés a hazafiság kitüntető jele. Pedig a hazafiságban a szimbolikus politizálás igen kis szerepet játszik. Attól lesz az ember jó hazafi, hogy jó honpolgár is. De a legnagyobb baj az, hogy sem az idős, sem a fiatal nemzedék nem sokra becsüli a személyes szabadságot.

  A fiatal nemzedékkel nemcsak nálunk vannak súlyos problémák, hanem az unió majdnem minden tagállamában. Mintha a modem európai demokráciák – szemben az amerikaival –nem tudnák a fiatalságot a szabadság megbecsülésére, illetve a demokrácia gyakorlására szocializálni. Nálunk az idősebb nemzedék emlékezete is kerékkötője a demokrácia „normális” gyakorlásának. Egyesek elfelejtették az államvédelmi rendőrséget, a besúgókat, a képmutatás, sunyítás vagy egyenes hazugság már-már rutinszerű gyakorlását, s növekvő nosztalgiával csak a háztájira és a munkakötelezettségre emlékeznek. Mások az általuk már nem is tapasztalt Horthy-korszak ideológiájával táplálkoznak, s másokat is ezzel táplálnak, kiteregetve Nagy-Magyarország térképét, szidva minden szomszédunkat. A fiatalok, akik sosem éltek más rendszerben, mint a jelenlegiben, csak a kapitalizmus árnyoldalait képesek meglátni és a liberalizmust szidalmazni. Be kell látni, hogy mindez a rendszerváltást végrehajtó mozgalmak és pártok hibája is. Annyira természetesnek vettük, hogy a szabadság - a személyes szabadság, a gyülekezési szabadság, a vallásszabadság és a szólásszabadság - vitathatatlan érték, hogy észre sem vettük: másnak nem okvetlenül az. Be kell látnunk, hogy a demokratikus magyar értelmiség is felelős mindazért, ami történt, s ami most is történik.

Nem tudtuk átadni saját képünket, tudásunkat arról a világról, amelybe beléptünk. Talán már nem is gondolkoztunk a világ összefüggésein, annyira elvesztünk a napi politika ügyeiben. Értik-e az emberek, ha csak a kisebbségük is, hogy melyek annak a világnak a szabályai és lehetőségei, melyben most élünk? Ha azt mondjuk, kapitalizmus, azt úgy értik, privatizálás, állásvesztés, külföldi, magyartalan tőke. Mit tudnak az emberek a piacról? Tudják-e vajon, hogy mi az önszabályozó piac, az állami szabályozás, az állami beavatkozás? Mit tudnak a demokráciáról? Többnyire azt, hogy van egy felesleges parlament, egymással kötekedő pártok, korrupt politikusok, hazug, hataloméhes, igen jól kereső léhűtők. Ez a leírás még a most létező magyar pártokról és politikusokról szólva is igazságtalan. S ha felteszik a kérdést, mit lehet tenni, a válasz többnyire az, hogy semmit. Csak hőbörögni lehet, s még a hőbörgők sem hiszik, hogy ezzel valami pozitív célt meg tudnak valósítani, legfeljebb hogy mások céljainak az elérését meg tudják hiúsítani. Hogy az emberek a fától nem látják az erdőt, az mégiscsak a mi hibánk. Amit minden amerikai középiskolás ismer ugyanis - a demokrácia intézményeit, működését és szabályait -, arról nálunk az egyetemistáknak sincs fogalmuk, s nem is igen érdekli őket.

A magyar Iakosság semmiben sem használja ki saját lehetőségeit. A rendszerváltozás utániakat sem, ez Európai Unióhoz való csatlakozásból adódó lehetőségeket sem. Lengyelországból, Romániából, Szlovákiából, a nálunk még szegényebb országokból csak úgy áramlanak ki az emberek Nyugatra szerencsét próbálni, az északi Izlandtól a déli Olaszországig. Akármilyen munkát inkább elvállalnak, semhogy reménytelenségben otthon ragadjanak, pénzt gyűjtenek, hazamennek, vállalkoznak. Tőlünk csak az megy, aki biztosra megy, s a ki itthon is találna munkát, kisebb fizetéssel. Még Magyarország nem is olyan távoli részébe sem mennek az emberek szerencsét próbálni, inkább munkanélküli-segélyen tengődnek. De miért? Ilyen lenne a magyar karakter?

Dehogy. 1956-ban tőlünk is százezren mentek el szerencsét próbálni. Akkor semmit sem vittek magukkal, sem pénzt, sem ruhát, sem nyelvtudást. S mégis mentek. Mi történt a magyar karakterrel? Ilyen rövid idő alatt bizonyára semmi. Két magyarázat van erre a látszólagos karakterváltozásra. Az egyik, hogy a demokráciának mégiscsak van hatása. Az emberek tudják, hogy ha ma nem mennek, holnap még mehetnek: bármikor mehetnek. De mire várnak? Segélyre? Arra, hogy életük saját hozzájárulásuk, rizikóvállalásuk nélkül, majd valahogy, az „állam mama” jóvoltából, jobbra fordul?

Ott van mobilitás, ahol nem volt szocialista paternalizmus. Rá kellene jönnünk arra, hogy az utolsó Kádár-évek nyomták rá bélyegüket a magyar karakterre. A csábításnak nehezebb ellenállni, mint az erőszaknak. A „legjobb barakk” a rendszerváltás után a „legrosszabb barakknak” bizonyult. Hogy tudunk végre megszabadulni a kádári örökségtől?

„Harminc év után” akkor fogunk vidám beszámolókat írni, ha sikerül ledobnunk ezt a koloncot. A politikusok nem tudnak más népet választani, s ez a nép választja meg a neki megfelelő politikusokat. Nem az a kérdés, hogy ki kezdte, nem vagyunk gyermekek, hogy ezt a vitát a végelgyengülésig folytassuk. A politika összes szereplői, választók és a választottak, együtt képesek csak megszabadulni ettől a bizonyos kolonctól. Új lapot kellene nyitni: mindenkinek egyszerre. Ez korántsem lehetetlen. S nem is kell ehhez, legalábbis így remélem, egy új Mohács.

 

Heti Világgazdaság, 2009. január 3. nyomtatott kiadás

http://hvg.hu/itthon/20081230_ajanlo_hvg_heller_magyar_karakter.aspx