A zászlóégetők perének másodrendű vádlottja a tárgyaláson elismerte tettét, melynek elkövetésével – mint mondta – pusztán a nemzeti oldal elveit merte tevőlegesen felvállalni. B. Miklós azzal védekezett, hogy felháborítja „a cionizmus világuralomra való törekvése”, márpedig szerinte biztos, hogy a Tilos Rádió mögött is cionisták állnak. Mielőtt bárki félreértené a helyzetet: B. anticionizmusa természetesen csak ürügy, ő a zsidó világuralom nagy múltra visszatekintő demagógiáját hirdeti – csak az egy tárgyalóteremben nem lenne szalonképes.

Amerikai keresztények egy jeruzsálemi szolidaritási meneten. Hisznek Izrael jövőjében Fotó: Reuters

„Azt állítod, barátom, hogy nem gyűlölöd a zsidókat, te pusztán »anticionista« vagy” – írta Martin Luther King „egy anticionista barátjához” 1967-ben, egy évvel a meggyilkolása előtt. „Én viszont azt mondom, szóljon az igazság a magas hegycsúcsokról, és visszhangozzék a völgyeken át Isten földjén: mikor az emberek a cionizmust bírálják, a zsidókat értik rajta… Az antiszemita minden lehetőségnek örvend, mikor gonoszságát kibocsáthatja. Az idők során illetlen dologgá vált a zsidók iránti gyűlöletről nyíltan szónokolni. Eképp az antiszemita örökösen új formákat és fórumokat kénytelen mérgének keresni. Micsoda öröm hát számára az új maskara! Ő nem gyűlöli a zsidókat, csupáncsak anticionista...” Mivel a cionizmus elleni támadás a zsidók népként való önmeghatározásának elutasítását jelenti, a neves emberi jogi aktivista szerint az anticionisták a minden népnek kijáró önrendelkezési jogot tagadják meg a zsidó néptől. „Miért van ez?” – teszi fel a kérdést. „Tudod, hogy a cionizmus nem egyéb, mint a zsidó nép álma és ideálja, hogy visszatérjen szülőföldjére, és ott éljen.”
A politikai cionizmus eszméje azért sem lehet indoka a zsidógyűlöletnek, mert maga a cionizmus éppen a zsidógyűlöletre adott önvédelmi válaszként fogalmazódott meg a 19. század második felében. A zsidó nemzetállam létrehozását célul kitűző eszme a cári Oroszország határain belül, a század legnagyobb – és legtöbbet háborgatott – zsidó közösségeiben vert először gyökeret. A népességet egységes és kezelhető társadalommá alakítani kívánó cári önkényuralom részéről ugyanis rendkívüli nyomás nehezedett a nagyszabású birodalmi célkitűzés útjában álló orosz zsidóságra, hogy adja fel a hagyományait. Miután a mindennapjaikat szabályozó, megalázó törvényeket fizikai erőszak és teljes országrészekből való kiűzetés követte, az elviselhetetlenné vált helyzet zsidó fiatalok tömegeit mozgósította. Önvédelmi reakcióik közül a Hovevé Cion (Cion szerelmesei) elnevezésű mozgalom adta a legradikálisabb választ: a zsidóság Palesztina földjén való tömeges letelepedésének szükségességét. 
A cionista program négy szorosan összefüggő tételen alapult. Először is, az üldöztetésekkel és megalázásokkal szembeni kiszolgáltatott helyzet drasztikus és a teljes zsidóságra kiterjedő megoldást követel. Másodszor, emancipációjukat maguknak a zsidóknak kell megteremteniük. Harmadszor, csak egy területi alapon álló megoldás lehet hatékony, vagyis helyzetüket csak akkor lesznek képesek maradandóan normalizálni, ha egy adott földrajzi területen többségi népcsoporttá válnak. Negyedszer, csak a saját tulajdonukban lévő területen lesznek képesek az elképzeléseik szerint alapvetően szekuláris zsidó nemzeti kultúrát és a héber nyelvet újjáéleszteni. 
Nemzetközi politikai színtérre Herzl Tivadar, a budapesti születésű fiatal bécsi újságíró és divatos színpadi szerző vitte a cionizmust, bár kezdetben – miután szembesült az osztrák politikai antiszemitizmus térnyerésével – meggyőződése volt, hogy csak a katolikus hitre való általános áttérés hozhat megoldást a zsidók számára. A párizsi Dreyfus-per józanította ki a tárgyaláson tudósítóként jelen lévő bécsi újságírót, akinek értelmezése szerint a zsidó emancipáció és liberális jogegyenlőség éppen szülőföldjén, Franciaországban vallott látványosan kudarcot. Ekkor vált Herzl felismerésévé, hogy bár kívánatos lenne a nyugati szekuláris kultúrához való zsidó asszimiláció, az antiszemitizmus miatt ez megvalósíthatatlan, megoldást pedig egyedül a zsidók államának létrehozása hozhat. Felismerésének a politikai cionizmus 1896-os programadó röpirata, a „Der Judenstaat” (A Zsidó Állam) adott hangot. A rákövetkező évben Herzl összehívta az Első Cionista Kongresszust, amely „közjogilag biztosított otthont” kért a zsidó nép számára Palesztinában. „Bázelben megalapítottam a zsidók országát, és ha most még nevet is ezen valaki, várjatok öt vagy legfeljebb ötven évig, és meglátjátok” – jegyezte fel a naplójába Herzl a kongresszust követően. Politikai és területi célkitűzéseikből adódóan követőinek egyrészt a nemzetközi elismerésért kellett megküzdeniük, másrészt eszmei síkon kellett véget nem érő harcokat vívniuk a velük érdekellentétben álló csoportokkal, különösen a beolvadást szorgalmazókkal, valamint a vallási ortodoxiával, melynek hagyományaival szemben a cionizmus világi alternatívát kínált. Herzl jóslata végül mégis beteljesedett: 1947-ben, a naplóbejegyzés után ötven évvel Palesztinát zsidók és arabok között osztották fel.
B. másodrendű vádlott hitvallásából nagyobbrészt a Cion bölcseinek jegyzőkönyve című antiszemita hamisítvány köszön vissza, kisebb részben pedig az a vád, mely szerint a cionisták a nyugati imperializmus gyarmati katonái. „A mi telepeseink nem úgy érkeznek ide, ahogy gyarmatosítók tennék, akik a bennszülötteket szokták dolgoztatni maguk helyett. Ellenkezőleg: ők maguk markolják meg az ekeszarvat, és feszítik meg az erejüket, hogy termővé tegyék a földet” – válaszolta a rágalomra Martin Buber. Ezenfelül – jegyezte meg Paul Johnson brit történész egy 1983-as munkájában – a nyugati világ összes külügy- és védelmi minisztériumában ellenszenvet tanúsítottak a cionisták ügye iránt.
A cionista rákfenével riogatók visszatérő hivatkozási alapja emellett az 1975. évi ENSZ-határozat, amely a cionizmust rasszizmussal azonosította. Nem minden esetben utalnak viszont arra, hogy amikor 1991-ben az ENSZ közgyűlése a hidegháborús szovjet–arab Izrael-ellenes kampány részeként meghozott határozat visszavonása mellett döntött, muszlim országokat leszámítva csak Kuba, Észak-Korea és Vietnam helyezkedett szembe a többséggel. A több mint száz különböző országból származó izraeli polgárok bizonyára értetlenül állnak az őket „lerasszistázó” nyilatkozatok előtt. Annál is inkább, mert alapítása óta az ország fekete – jemeni, indiai, többségükben pedig a légi akciókkal beutaztatott etiópiai születésű – lakosok tízezreivel is gyarapodott. „A történelem során először nem láncra verve, hanem méltósággal, nem rabszolgákként, hanem polgárokként szállítják feketék ezreit egy másik országba” – írta 1985-ben a „Mózes-hadművelet” kapcsán a New York Times.

Az eredeti minta

„Az eredményesen működő zsidó lobbicsoportokkal összefogva szeptember 11-e óta egy új és erőteljes jelenség ütötte fel a fejét – a keresztény cionizmus” – állapította meg a BBC 2002. május 7-én közzétett elemzése. A BBC szerint a mintegy 40 milliós amerikai keresztény konzervatív tábor „példátlan befolyással” rendelkezhet arra, hogy támogatást toborozzon Izrael számára. De valóban új mozgalmat képviselnének a keresztény cionisták, amint azt a BBC jelentése állítja? Ellenkezőleg: a Szentírás által inspirált keresztény cionizmus már a politikai-nemzeti alapon álló cionista mozgalom előtt hirdette a zsidók visszatérését az ősi földre.
A korai keresztények az első-második századból fennmaradt dokumentumok szerint nem tekintették véglegesnek a zsidó állam megszűnését és a zsidóság szétszóratását, és az Ószövetségben szereplő próféciák alapján várták Izrael helyreállítását. Amikor ennek a történelmi lehetősége megszűnni látszott, a keresztény szerzők többsége kezdte úgy tekinteni a zsidó diaszpórát, mint akik „isteni büntetésként” szenvedik el az üldözést. Bár a hivatalos egyház hamar elveszítette szolidaritását a zsidóság sorsa iránt, a reformáció után többen, elsősorban Angliában, felelevenítették a zsidók visszatérésének szükségességét az Ígéret földjére. 1587-ben egy Francis Kett nevű férfit máglyán égettek el e hite miatt. Húsz évvel később, 1607-ben azonban Thomas Brightman a Kijelentések a Jelenésekről című könyvében így írt: „Hogy vissza fognak térni Jeruzsálembe? Mi sem biztosabb ennél, hiszen a próféták mindenütt ezt erősítik meg.”
A keresztény cionizmus a 19. századra teológiailag megalapozott irányzattá vált. Napóleon egyiptomi és palesztinai hadjárata megnyitotta az utat a Közel-Keletre. A zömében protestáns európai és amerikai zarándokok megdöbbenve tapasztalták, hogy a Szentírásból ismert tejjel és mézzel folyó föld helyén mindenütt csak a pusztulás nyomait látják. A világhírű amerikai író, Mark Twain 1867-ben így számolt be tapasztalatairól: „Még az olajfák és a kaktuszok is szinte teljesen eltűntek az országból, pedig ezek az értéktelen talaj legkitartóbb barátainak számítanak… Palesztina hamuban és zsákruhában ül évszázadok óta.” 
Az ottomán birodalom elfeledett tartományában azonban soha nem szűnt meg a zsidó jelenlét: a judaizmus négy szent városa közül Jeruzsálemben, Hebronban és Szafedben a római kor óta folyamatosan éltek zsidók. Ez a tény is bátorítást jelentett a helyreállítási mozgalomnak – ahogyan a keresztény cionisták magukat nevezték. A 19. század közepén-végén ugyanis nem mindenki ragaszkodott ahhoz, hogy a zsidó nemzeti otthont a hajdani ország területén kell létrehozni. Az észak-amerikai Ontariótól Ugandáig több mint egy tucat alternatív helyszínt javasoltak az újjáalapítandó ország számára. A protestáns cionisták azonban azt a nézetet képviselték, hogy a Messiás eljövetele előtt a zsidóságnak ismét ősi földjén kell élnie. Mivel Ezékiel próféta szavait úgy értelmezték, hogy a zsidóság szellemi újjászületésének a már ismét benépesült Erecen kell megtörténnie, ezért támogatták a Herzl Tivadar nevével fémjelzett szekuláris mozgalmat, amely szintén a Palesztinába való visszatérést tűzte ki célul.
Előbb az 1917-ben kiadott Balfour-nyilatkozat, amely politikai realitást adott a visszatéréssel kapcsolatos teológiai várakozásoknak, majd a holokauszt tragédiája után a huszadik század második felének eseményei egyre nagyobb érdeklődést támasztottak az Izrael helyreállításával kapcsolatos bibliai próféciák iránt. Az államalapítás, de különösen a hatnapos háború nyomán 1967-ben újra izraeli fennhatóság alatt egyesített Jeruzsálem a keresztények milliói számára a többezer éves ígéret fokozatos beteljesedését jelző történelmi igazolást jelentette.
Egyre nagyobb létszámban érkeztek Izraelbe evangéliumi és protestáns keresztény zarándokok, különösen az őszi zsidó ünnepek idején. Az 1980-as évektől kezdve a sátorok ünnepén rendszeresen több ezer keresztény vonult fel Jeruzsálemben, hogy így fejezze ki szolidaritását Izrael iránt. Egy Izrael-barát szervezet, a Nemzetközi Keresztény Nagykövetség 1982-ben keresztény cionista kongresszust szervezett a svájci Bázelben, ugyanabban a teremben, ahol annak idején Herzl Tivadar vezetésével az első cionista kongresszust tartották.
Az Izrael iránti támogatás nem csak spirituális természetű volt: a kilencvenes évek elején a Szovjetunióból megindult bevándorlók ezreinek utazását segítették, finanszírozták különböző keresztény szervezetek, még külön repülőgépek bérlésével is. 1996-ban Jeruzsálem megalapításának 3000. évfordulóját több nagyszabású konferenciával ünnepelték az evangéliumi keresztények. 
Az ezredfordulón – II. János Pál pápa történelmi útját követően – egy időre úgy tűnt, hogy a keresztény egyházak szélesebb körében támad érdeklődés a modern Izrael iránt. 2000-ben három-négy millió keresztény zarándokot vártak Izraelbe, azonban az év közben kirobbant palesztin intifáda miatt ennek csak töredéke érkezett meg. Az elmúlt három évben pedig ortodox zsidó csoportokon kívül szinte csak az Izrael-barát keresztények vállalták az Izraelbe történő szervezett utazást. Ezt a szolidaritást és az evangéliumi keresztény szervezeteknek a Bush-kormányzat idején megnövekedett politikai jelentőségét látva a konzervatívokat korábban gyanakvással szemlélő amerikai és izraeli zsidó körökben egyre többen kezdték el szorgalmazni az összefogást. Egy neves baloldali újságíró, Norman Podhoretz, a Commentary című folyóirat nyugalmazott szerkesztője nemrég így nyilatkozott erről: „Számos liberális zsidó idegenkedik a fundamentalista keresztényektől, ha barátságról van szó, de ez abszurd magatartás. Izraelnek minden szövetségesre szüksége van.” (Barátaink, a konzervatív keresztények. Az interjú teljes szövege a Szombat 2004. januári számában olvasható.)