Heinermann Péter – Sziveri János (tanulmány)
SZIVERI JÁNOS
(1954–1990)
Sziveri János, a vajdasági magyar irodalom enfant terrible-je, majd élete során „lézengő árva apostola”(Bábel), március 25-én lenne 50 éves. Költőként azt vallotta, hogy „senki sem szabhatja meg hogyan és mit írjon”. Olymértékben hiányzott belőle a kompromisszumkészség, hogy kényszerhelyzetben inkább az önrombolást választotta. Losoncz Alpár Időszerűtlen hittel c. cikkében megállapítja: „Nem ismerek senkit közülünk, aki olyannyira szemben állt volna a vajdasági magyar kultúra intézményes rendszerével, mint Sziveri János.”
A költő eképpen vall életútjáról:
„Dióhéjban: bánáti/bánsági gyerek vagyok, akárcsak Bartók, vagy mondjuk Herczeg Ferenc. Nagybecskerek, ma Zrenjanin, mellett születtem, Muzslán, 1954-ben. A századelőn Nagybecskerek komoly magyar kultúrával rendelkezett. Itt közölte első írásait Fülep Lajos! Nekem persze ebből már semmi sem jutott… S bár szüleim ma is Muzslán élnek, én viszonylag korán elszármaztam onnan. Az általános iskola elvégzése után a Csontváry képeiről ismert Neretva menti Mosztárba mentem pilótaképző katonai gimnáziumba. A katonai szigor elől menekülni kellett, és a becskereki polgári gimnáziumban folytattam tanulmányaimat. Ott sem fogott sokáig a hely, s elmentem villanyszerelő inasnak. Ezt már befejeztem, bár igen nehezen, hiszen nem érdekelt engemet a villanyszerelés. Ekkor már közölte verseimet az Új Symposion, a Híd... Egy-két évet az újvidéki bölcsészkaron is lehallgattam, ahonnan Bori Imre riasztott el, aki 1978-ban vissza akarta vetetni tőlem a Sinkó-díjat, a Magyar Szó című napilapnak adott alkalmi kijelentésem miatt. Majd Pancsovára kerültem újságírónak, később pedig Újvidékre főszerkesztőnek, az Új Symposionhoz. Politikai okokból menesztettek. Ezután egzisztenciális mélypont következett. Temerinbe költöztem, majd — Csantavéren át! — Szabadkára, a színházhoz dramaturgnak. Bekalandoztam a Délvidéket, ám nemcsak tájait, hanem a szellem — szellemtelenség? — vidékeit is. Az ottani kultúra kellős közepéből zuhantam a margóra. Irodalmat szerveztem, éltem a bohémek életét, nyomorogtam, majd jött a súlyos betegség, a mérhetetlen testi szenvedés... Tájélményem kizárólag a Bánság: szikes, agyagos sík, a Bega folyó, és gyermekkorom gyöngyszeme — Lukácsfalva, Vajdaság legnagyobb halastavával s nagyapám gyönyörű gyümölcsösével. Ha időnként visszamegyek oda, alig is találok már valamit az egykori szépből, nem maradt egyéb, csak a szikes, agyagos sík, és néhány emléktöredék a fejemben.” (Életregényem szinopszisa)
Sziveri János első verseit a múlt század 70-es éveiben jelenteti meg a Képes Ifjúságban, majd az Új Symposionban publikál. Képzőművészeti esszéket is ír. 1974-ben a becskereki Városi Könyvtár díját nyeri el, szerbre fordított verseivel pedig kiérdemli Karlóca város Aranypecsétjét. A vajdasági magyar irodalomba 1977-ben a Szabad gyakorlatok című első verseskötetének megjelentetésével vonul be, s egy évvel később munkásságát, a fiatal magyar irodalmárok legrangosabb elismeréseként számon tartott Sinkó Ervin Díjjal tüntetik ki. 1980 és 1983 között az egyetemes magyar irodalom egyik legrangosabb folyóiratának, az Új Symposionnak a főszerkesztői posztját tölti be. Íme egy részlet Kalapis Zoltán Sziveriről írt életrajzi cikkéből: a költő „lapszerkesztőként elkerülhetetlenül a politika szomszédságába került, s így közelről láthatta, hogy a korábbi, liberálisabbnak mondott áramlatokat dogmatikusabbak váltották fel, amelyekkel ő, aki csak a költészet törvényeit ismerte fel, s kizárólag az erkölcsi-etikai szempontokból indult ki, nem tudott egyetérteni, még kevésbé azonosulni velük. Költőként ugyanis azt vallotta, hogy senki sem szabhatja meg, hogyan és mit írjon. Két világ, két törvényszerűség került ezúttal is – ki tudja hányadszor – egymással szembe. Az összeütközés kimenetele nem volt kétséges: a politika kíméletlenül leszámolt azokkal, akik megszentségtelenítették, leleplezték módszereit, frazeológiájának tarthatatlanságát, s elhallgattatták, szétszórták, sárba taposták őket.”
Zalán Tibor, író a Szomorkás visszatekintő – és nem értem, hogy miért címet viselő tanulmányában megállapítja: „Ha Sziveri – vagy az akkori új symposionisták nagy része – csak bátor lett volna, akkor talán nem áll elő a válsághelyzet. De ezek az urak és hölgyek, akkor még fiúk és lányok, nemcsak bátrak voltak, de merészek is, s ebben a kategóriában benne van az önsorsrontás, a felelőtlenség, sőt a túlvállalt felelősség; elsősorban benne van pedig a kiszámíthatatlanság…”
A politikai kiátkozás olyan méretű volt, hogy Sziveri, a kiebrudalt főszerkesztő még egy művelődési egyesület titkári állását sem tölthette be. A menesztett szerkesztőség többi tagjára – közöttük heten Sinkó-díjasok – szintén a számkivetettek sorsa várt. Figyelemreméltó, hogy a Magyar Írók Szövetsége is védelmébe vette a fiatal, rebellis vajdasági írókat, de hiábavaló volt minden tiltakozás.
A hosszadalmas vita öt-hat év múltán ismét felízott, de most már a Sziveriék ellen szólók lepleződtek le. A kényes ügy kapcsán országszerte mintegy ötven cikk jelent meg. 1989-ben, hat évvel a szerkesztőség feloszlatását követően az Új Symposion alapítója, a Vajdasági Szocialista Ifjúsági Szervezet epilógus gyanánt kimondotta: Sziveri János főszerkesztőt s vele együtt a szerkesztőség tagjait erkölcsi valamint politikai szempontból alaptalanul meghurcolták. Sajnos, a jóvátétel túl későn érkezett, mivel költőnk a jelzett évben – már nagybetegen – gyógykezelésre Budapestre költözött. A gyilkos kór leküzdhetetlennek bizonyult. A bánsági származású poéta 1990. február 1-én elhunyt.
Itt és most nem az Új Symposion-ügy górcső alá vétele a célunk, hanem inkább a Sziveri életét, egészségét és művészetét perdöntően befolyásoló lelki-szellemi mozzanatokat szeretnénk előtérbe helyezni. (A Symposion-mozgalom részletes és a korabeli dokumentumok hasonmásával gazdagon illusztrált krónikáját A kultúrtanti visszavág címmel Csorba Béla és Vékás János állította össze s jelentette meg előbb 1993-ban szamizdatként, majd 1994-ben az Illyés Alapítvány támogatásával.)
Görömbei András Napjaink kisebbségi magyar irodalma című művében a következőképpen méltatja a lázadó költőt: „Sziveri Jánost gyakran emlegeti a magyarországi kritikai irodalom együtt Petri Györggyel és Szőcs Gézával, mint annak az új költői iránynak egyéni hangú képviselőit, amelyik a költészetet annak esztétikai vesztesége nélkül tudta politikai eszmék nyílt kifejezésének terepévé is avatni. Versei tele vannak ironikus fordulatokkal, szarkasztikus elemekkel, kihívóan nyers, depoetizáló, naturalista jellegű kifejezésekkel. Szemléletére a heroikus irónia jellemző: a költői személyiség kétségbeesik a világ tényei és önmaga kiszolgáltatottsága láttán, illúziótlanul számba veszi ezeket a tényeket, megrendül, de összeomlását nyersen ironikus kacagással, bohóckodással akadályozza meg. Kétségbeesését iróniával avatja erőforrássá. Költészetének egyik alapkérdése mindvégig az ön-meghatározás: személyiségének és költészetének mibenléte, értelme gyötri leginkább. Erősen szenved a kicsinyes és leszorított létezéstől, a szűk perspektíváktól, az értelmetlenség, reménytelenség tudatától, s kiépíti az önvédelmi esztétikai övezetet, a „lebegés iróniáját”. Ennek a különös esztétikai minőségnek változatos, bár költészetében meglehetősen gyakran ismétlődő eszközeit alakította ki: a kihívóan nyers, feleselő rímelést, a naturalista szókincset, a posztmodern ironikus idézést, klasszikus szövegek travesztálását, a távoli képzetkapcsolásokat, szótöréseket, a villonos hetykeséget, a többértelmű szavak ironikus játékát, elméleti tételek ironikus idézését, lírai műfajok parafrázisait stb. Előbb gazdagon alkalmazta a szürrealisztikus látomáselemeket, majd a klasszikus fegyelmet, erőteljes gondolatiságot választotta. A jellegzetesebbnek minősülő Sziveri-hang kiformálása, a nyers politikai és önelemző „lebegő irónia” a nyolcvanas években válik meghatározóvá költészetében, szoros kapcsolatban politikai meghurcoltatásával, leváltásával az Új Symposion főszerkesztői posztjáról.”