Kaslik Péter

HÍD a semmibe…

Holdfényes májusok, muskátlis ablakok

Az ötvenes évek elején Nagybecskereken vasárnap délelőtt a magyarok nyitott ablaknál hallgatták a budapesti Kossuth rádió, Jó ebédhez szól a nóta című műsorát. Este a Szívküldi műsorában, a „Szép esténk lesz, ha majd egyszer megöregszünk”, és a „Túl az Óperencián” zengett. Szombat este mindenki a Vidámestet hallgatta, amelyben  Rátonyi Róbert szerepelt.  Éjfélkor, pedig a belső szobában, Wolf bácsi, a házigazdám Amerika hangját hallgatta a sötétben. 

Az újvidéki rádió magyar adásában Boros István, Boros Mirjana, vagy Sánta Puszta Lajos énekelt (hosszú) éveken át. Mindenki tudta, hogy a budapesti, és az újvidéki rádió is hazudik, és a zene is csak „ópium a népnek” de mindez magyarul nyelven szólt. A rádióban, az éteren át és a rádió hangszóróján keresztül magyarul beszéltek, magyarul énekelnek. Elmúlt a nyár, s amíg  mi önfeledten Rátonyi Róbertet  az Egy rózsa, rózsa szál-t, hallgattuk, addig, titokban, rólunk, és nélkülünk (ismét)  mások döntöttek: 1954–ben Nagybecskereken, minden előzetes bejelentés, nélkül „összevonták”, illetve minden felismerhető csoportosítási szempont nélkül ketté szakították, és az egymástól elválasztották a magyar tagoyatokat, s azokat  az aránytalanul nagyobb szerb tagozatok mellé egy épületbe telepítették.  

A hatvanas években szűkebb hazámban dél Bánátban, a legszórványabb magyar szórványban, (Bóka, Kanak, Nagynezsény, Óléc) az emberek a meghatározott napon korábban hazajöttek a kapálásból, krumpli szedésből, hogy a Szabó családod meghallgassák. Parasztoknál ennek előtte olyasmi, hogy a „dologból” előbb hazajöjjenek nem fordult elő.  Ezen a környéken a magyarok kitűnően beszélnek szerbül, és ugyanúgy hallgathatták volna a belgrádi rádió valamelyik népszerű műsorát is, de nyilvánvaló, hogy nem, csak a történet vonzotta az embereket. A rádióból hangzó magyar szavak, a párbeszéd, a szereplők nevei – bizonyosságot jelentetett a vajdasági magyarok számára. Magyarságuknak „hivatalos”, a modern technika varázslata által való, valamiféle beigazolását élték meg hetente. A már jórészt második generációs dél bánáti magyarok számára, akkor a Szabó család  volt a messze Magyarország létezésének egyetlen jelképes bizonyítéka.

Elment a rózsám Ámerikába

A Titó-i  Jugoszlávia kirakat kisebbségeinek korszakában a magyarországi magyarok szerint a vajdasági magyaroknak jól ment. Később már olyan jól ment a dolguk, hogy nyugodtan otthon is maradhattak és hallgathatták a Szabó családot, vagy Sánta Puszta Lajost, mert nem volt érdemes kimenni sem kapálni, sem a krumpli földre, más munka pedig nem volt.  Kimentek tehát, „ideiglenesen” Németországba, vagy véglegesen Ausztráliába, vagy Kanadába. Voltak olyan vajdasági magyar falvak ahonnan a lakosság fele kivándorolt, az otthonmaradtak pedig, látván, hogy „szerb vonalon” jobban lehet érvényesülni, szerb iskolába íratták gyermekeiket, hogy azoknak később „lenne ennünk kevés kenyerük.”

Azóta már beigazolódott, hogy csak a szerb iskola sem volt elegendő a szülőföldön való boldoguláshoz, mert az ideológiához való elkötelezettség nem csak megfelelő viselkedést kíván, hanem teljes odaadást. Az újvidéken székelő „jugoszláviai magyar irodalom” az ideológiát szolgálta elejétől fogva, mégpedig teljes odaadással.  Ez azt is jelentette, hogy Vajdaságban csak az lehetett magyar író, vagy költő, aki azt írta, amit kellet, nem azt ami van.

A vajdasági magyar kirakat kultúra számára George Orwell: „1984” c.  regényének szürrealista látomása 1983-ban vált valóra.

Bori Imre, a Magyar Szó, 1983. február 20. számában egy vonalat húzott a porba, amikor  „Még Illyés Gyulától sem!” című írásában meghatározta a vajdasági magyar elit „hivatalos”, illetve megkövetelt világnézetét. Bori Imre meghatározása alapján, a vajdasági magyarok egyik napról a másikra  arra ébredtek, hogy ők többé nem magyarok, hanem, önálló irodalommal rendelkező magyarul beszélő Jugoszlávok. Bori Imre, Lukács György nyomán megállapítja, hogy Illyés Gyula fordítva látják a világot: „Kétségtelenül olyan ember beszélhet csak így , akinek nincsenek alapvető ismeretei a nemzetek és nemzetiségek egyenjogúságának és együttélésének jugoszláviai gyakorlatáról, mert másképpen nyilván nem szüntelen konfrontációban képzelné az életet, …(Illyés Gyula) kiszabadítja az irredentizmus szellemét a múlt palackjából és európai körútra  indítja, amikor kijelenti, hogy a trianoni határok „igazságtalanok…”

Édesapáink emlékére 1944-1945

Bori Imre elhallgatta, hogy a „nemzetek és nemzetiségek egyenjogúságának és együttélésének” jugoszláviai gyakorlata,  úgy kezdődött, hogy Bácskában, és Bánátban Tito partizánjai, a helybeli szerb lakosság egy részének segítségével 1944. és 1945-ben meggyilkoltak negyvenezer magyart, közöttük majdnem minden háború előtti magyar vezetőt. Olyanokat is, akinek az egyetlen bűne az volt, hogy a német megszállás idején magyar műkedvelő csoportot szerveztek a faluban, és a előadták a „Ludas Matyit.”

Bori szerint a vajdasági magyar kultúrának nem a saját gyökereihez, hanem az „itteni”  nemzetek és nemzetiségek együttélésének gyakorlatához kell igazodnia. Ezt jelenti a Bori Imre által, a végsőkig hangoztatott külön „jugoszláviai magyar irodalom” mondvacsinált fogalma is..

Bori Imre ezeket 1983-ban írja, Tito halála után három évre, amikor a „Jugoszláv nemzetek és nemzetiségek” már a saját önállóságuk esélyeit egyengetik. Bori Imre, az újvidéki Magyar Szó hasábjain, tehát az akkori vajdasági magyar elit nevében , tüntetőleg elutasítja Illyés Gyula  megállapításait, és a nemzetek és nemzetiségek együttélésének jugoszláviai gyakorlatára esküszik, s ezzel  meghazudtolja  a vajdasági magyar kisebbségi lét lényedét, vagyis azt, hogy a magyar nemzeti közösségek nem önszántukból élnek Jugoszláviában, Rommániában, (Cseh)Szlovákiában. Miért, és főleg kinek volt szüksége erre az új hűségesküre?

Albérletben a saját hazánkban

Azzal, hogy a szerbek „kézhez vették őket”, a vajdasági magyarok albérletbe szorultak a saját házukban. 1980. május  4-én, azonban meghalt a háziúr. Tito halálával a szerződés lejárt és az új tulajdonosokkal, új szerződést kellett kötni. Bori Imre, Illyés Gyula, nagyon is helytálló megállapításainak az elutasításával, az új,  most már szerb nacionalista hatalom birokosaival  kötött ismét egy alárendeltségen alapuló s szövetséget. És itt tartunk mind a mai napig.

 Bori Imre érvei, melyek szerint Illyés Gyula, beleavatkozik Jugoszlávia belügyeibe, és annak rossz hírét terjeszti, már nem a Titó-i Jugoszlávia szóhasználatára utal. Tito már 1948 óta  élvezte Nyugat bizalmát. Jugoszlávia jó híre biztosítva volt. Tito diktatúrája nem a külső ellenségkép üldözésében nyilvánult meg, hanem éppen a belső „nacionalista” veszély ellen folyt a harc. A nyolcvanas években, az igen tevékeny szerbiai belügyi szervek, azonban már nem a belső ellenséget keresik, hanem  azzal igyekeztek megzsarolni a külföldről hazalátogatókat, hogy gyűjtsenek adatokat azokról az egyénekről és csoportokról, akik külföldön Jugoszlávia rossz hírét terjesztik. Bori Imre, tehát közvetve már a szerb nacionalista érdekeket védi, amikor Illyés Gyulát támadja.

1983. április 15-én Illyés Gyula elhunyt.  Az akkor Londonban élő Cs. Szabó László, a költő halálára írt búcsúztatójában ezt írja: ”Ha volt valaki a 20. század magyar költészetében, akik egy ősi történelmi közösséggel azonosult, abban lélegzett és fogta fel elektronikus érzékenységgel a környező, vagy távoli népek, birodalmak sorvasztó vagy pezsdítő kisugárzását a magyarságra, Illyés Gyula volt az.”

A kommunista Romániában élő Sütő András is szerét ejtette, hogy az akkori körülmények között kötelező, de éppen csak „vonalas” írásában, talán nem minden személyes kockázat nélkül ezeket írja: „A valót, a nemzet csontjáig-velejéig ható lényeget mi tudjuk igazán…„Ne sirassuk őt – mondja – az életmű, amit nehéz lesz bárkinek is meghaladni a jövő században, de magunknak is siratnunk kell a fogyatkozásban.”

1983. május 9-én az újvidéki Forum  vezetősége elbocsájtotta az Új Symposion vezetőségét, többek között amiatt is, mert az leközölte Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról” c. versét.  ”…bennünk erénnyé magasztosul a gyalázat…” írja Sziveri János: Állampolgárok c. versében, akit a szerb hatalom fiatalon halálba kergetett.

Ki fizeti a szerb nacionalizmus tisztára mosatási költségeit?

Bori Imre, Illyés Gyula kijelentéseit elutasító levelét nem lehet azzal elintézni, hogy az “régen volt” , mert a vajdasági magyar elit ma is Bori Imre szellemében egyengeti a vajdasági magyarok sorsát. Jugoszlávia felbomlása után, a vajdasági megélhetési magyarok a HÍD hasábjain ismét a szerbek jó hírének visszaállításán, és a szerb kultúra terjesztésén tevékenykednek.  Napjainkban a HÍD rendszeresen ismerteti, és fordításokban közli az egyik napról a másikra  „megújhodott” szerb írók műveit. (Versek, elbeszélések, regényrészletek, tanulmányok) A szerb kultúra népszerűsítésének, tehát a vajdasági magyarok elszerbesítésének  költségeit, azonban most maga a magyar állam, illetve a magyarországi adófizetők pénzelik.  A HÍD megjelenését többek között az Illyés Alapítvány támogatja, amelynek eredeti célja a határon túli  magyar közösségek önazonosságának megőrzése, nem pedig a szerb kultúra magyar nyelven való terjesztése.

Nem a szerb kultúra megítéléséről van szó, hanem arról, hogy a szerb irodalomnak a vajdasági magyar kisebbségi  folyóiratban való népszerűsítése nem a magyar önazonosságát erősítését, és megőrzését szolgálja.  Felmerül a kölcsönösség kérdése is: Vajon a magyarországi, vagy az erdélyi, esetleg a vajdasági magyar nyelvű alkotásokat ismertetik e a belgrádi irodalmi lapok?

A  HÍD 2004 –ben megjelent tíz száma közül csak a május-júniusi számban nem található  szerb szerző műve, vagy megfelelő ismertetés. (Ez a Bori Imre emlékszám)  Bori Imre: “Még Illyés Gyulától sem!” című írásának ismeretében felfoghatatlan, hogy az Illyés Gyula emlékét méltóan megőrizni hivatott  Illyés közalapítvány miért támogatja a HÍD, Bori Imre emlékszámát. Ez a szám azt is bizonyítja, hogy a HÍD ma is Bori Imre szellemében, tehát a magyar kisebbségi lét hamis felfogása alapján fejti ki tevékenységét. 

A HÍD 2005-ben megjelent számainak mindegyikében jelen vannak a szerb írók műveiről szóló kimerítő ismertetések, és műveikből való fordítások. Azt is mondhatnánk, hogy a HÍD számára Szerbia a nagyvilág, mert a szerb fordításokon kívül más nyelvről való fordítás a folyóiratban nem található.

A HÍD a 2005. márciusi számában megtalálható Petri György magyarországi költő, magyarul írt versének szerb fordítása. Mi az értelme ennek? Ismét felmerül a magyar állam pénzén való elszerbesítés kérdése, és az is, hogy ez a fordítás talán nem volt elég jó ahhoz, hogy egy szerb irodalmi lapban megjelenjen? Az Illyés közalapítvány fizet azért, hogy Petri György versét a szerbek is olvashassák. (Egy vajdasági magyar folyóiratban??)

A HÍD története, vagy, ahogy akarjátok…

A HÍD nemcsak a vajdasági magyarok történelmét helyezi hamis alapokra, hanem a saját  történetét is átírta. Az egyik, (hivatalos) változat szerint a folyóirat a munkásosztály lapja volt, s elejétől fogva kommunista, és antifasiszta eszméket hirdetett. „Éles antifasiszta hangja s a haladásért vívott harca miatt a megszállók 1941-ben betiltották, szerkesztőit, munkatársait és terjesztőit kivégezték, bebörtönözték, táborokba hurcolták, alig egypáran kerülték el ezt a sorsot.”

A másik változat szerint a HÍD a Magyarországon kibontakozó népi mozgalom hatásaként jött létre. Célja az általános népművelés, a magyar nép kulturális felemelkedése volt. Első szerkesztője Lévay Endre, aki:

“tevékenyen kivette részét például a Népkörnek abból az akciójából, amelynek során a harmincas években könyveket kölcsönöztek a falvakban, tanyákon élőknek. 1934-ben a népi törekvések jegyében született meg a Híd folyóirat. A magyarországi népi írók tudták, hogy a korviszonyokból, a valóságból kell kiindulni, hogy felpezsdüljön a szellemi élet, s ezt vallotta Vajdaságban Lévay Endre is. Ezt bizonyítja például a csókai dohánytermelőkről, dohányszedőkről írott szociográfiája. Nemzetieskedés nélkül írt a magyarságról, mégis a II. világháborút követően nacionalistának minősült. Sok mindent felróttak neki, holott õ mindig is keresztényi, keresztyéni szellemben vizsgálta az itt élő népeket. Megzsarolták, kényszerpályára került.”  http://www.htmh.hu/civilregiok/20021.htm , vagy itt

Hidegpróba
A vajdasági magyarok helyzete, ma ismét ugyanolyan sivár mint a harmincas években volt.  Jó lenne, tehát ha a HÍD is visszatérne eredeti célkitűzéseihez, és a népi mozgalom szellemében ismét szembesülne a vajdasági magyarok valódi problémáival.   Dél Bánátban, (a szórványok szórványában), a magyarok ma is magyar rádiót szeretnének hallgatni. Nem a Szabó családot, hanem a saját rádiójuk heti egy órás adását szeretnék hallani. Kecskés István I. írja a  Magyar Szóban:

“Szécsány község területén  február 20-a óta nincs magyar műsora a Szécsányi Rádiónak. Az adást az új igazgató rendeletére szüntették meg, a megindoklás pedig nem túl egyértelmű…, egyesek azt is kifogásolták, hogy a magyar adás tartalmát nem fordították le szerbre… (a szécsányi községben a 16 377 lakos közül 2068-an vallják magukat magyarnak), a nezsényi általános iskola alsós, összevont, tagozatán kívül - évtizedek óta - nincsenek magyar osztályok. A magyar gyerekek többsége (már az említett faluban is) szerb tagozatba jár. Hagyományápolás, művelődési élet szinte nem létezik…A Szécsányi Rádió magyar szerkesztősége tájékoztatta az esetről a Tartományi Kisebbségügyi Titkárságot.”

A magyar adást nem fordították le szerbre? Ez úgy hangzik, mint a megszállás alatt levő területekre vonatkozó biztonsági rendelkezések.  Jó lenne, ha a  Tartományi Kisebbségügyi Titkárság, amely az Illyés Alapítvány mellett a HÍD egyik támogatója megkérné a HÍD fordítóit, hogy a támogatás fejében,  - addig is amíg Szerbiában azt az előírások megkövetelik, fordítanák le a szécsányi hatóságok számára a helyi magyar rádió, heti egy órás  műsorát szerb nyelvre.

“Kisbecskerek, Nagybecskerek…”

Nagybecskereken kitiltják a latin betűs írásmódot, és hamarosan felszentelik a szerb király lovas szobrát… írja az újvidéki Magyar Szó:

”A szerbiai Alkotmánybíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy Nagybecskerek statútuma, pontosabban 9-es szakaszának második bekezdése alkotmányellenes. Ebben ugyanis azt írja, hogy a cirill betűs írásmód mellett a községben hivatalos használatban van a latin írás is…. Az Alkotmánybíróság döntéséhez elsőként az eljárás megindításának a kezdeményezője, a Petrovgradska cirilica nagybecskereki egyesület fűzött kommentárt. A SZDP-hoz közel álló szervezet szerint a három éve tartó eljárás végkimenetele elsősorban azért jelentős, mert példaképül szolgál más vajdasági és szerbiai községek számára…
A cirill írásmód védelmezőinek azonban vannak keményebb megfogalmazásai is. Szerintük a cirill betűs írásmód a legrégibb vajdasági brend (sajátosság, különlegesség). Vajdaság különlegességét, pedig nem holmiféle magyarok, szlovákok vagy ruszinok képezik, hiszen (kisebbségként) belőlük van innen keletre és nyugatra is, de azokat a területeket mégsem nevezik Vajdaságnak. Vajdaság sajátossága kizárólag a szerb kultúra. Szerintük Vajdaság határait 1918-ban ott húzták meg ameddig Vuk tyirilicája elért.

A latin betűs írásmód  betiltása esetében nem csak a magyar kultúra méltányossága, és a vajdasági magyar sajtó, és rádió létjogosultsága kerül veszélybe, hanem a magyar kultúrának, és a vajdasági magyaroknak a történelmi gyökerei is kérdésessé válnak. Mit keresnek a magyarok Vajdaságban, amely mindig is szerb volt? Külön jogokról, és engedményekről, pedig ne is beszéljünk, örüljenek, hogy megtűrik őket. A HÍD, a szerb írók, és a szerb kultúra állandó jellegű propagálásával, szinte átsegíti a vajdasági magyarokat a másik partra.  Illyés Gyulának azonban ehhez, a kultúrák elsőbbségén, vagy fensőrendűségen alapuló ideológiához semmi köze. Az Illyés Alapítványnak sem lehet az a célja, hogy a szerb kultúrának a térségben való elsőbbségének rögeszméjét támogassa.