Kaslik Péter: MI ÚJSÁG MAGYARORSZÁGON

Kaslik Péter:

MI ÚJSÁG MAGYARORSZÁGON?

A sajtó jóvoltából Magyarországon minden napra jut valami őrület. Ez az „őrület” azonban a rendszerváltás előtti őrület egyenes folytatása. A hírek, a hírnek álcázott propaganda, a provokáció és a hazugságok tömkelegében csak egyszeri rálátással lehet eligazodni. A közölt anyag tartalma helyett, annak szerkezetét és általános tulajdonságait kell vizsgálni. A sajtó úgynevezett „szerkezeti követelményei” miatt, a hírek, valamint a különböző cikkek gyakran feldarabolva, egymástól elszigetelve, és szélesebb összefüggések nélkül jelennek meg. A jelenlegi írás, a közelmúltban két jellegzetes, és nagy vihart felkevert „hír” közös jellemvonásait és azok tágabb összefüggéseit igyekszik feltárni: Az Országos Sajtószolgálat, (OS) 2003. július 21. közétett: „ Művészek és értelmiségiek közleménye” (a továbbiakban Közlemény) valamint a Népszabadság, szeptember 15. „Teller Ede üzenete”- című írását.

Mit NEM kíván a magyar nemzet?

Harminckét magyar értelmiségi, és művész egy közleményt fogalmazott meg, amelyben a magyar közszolgálati rádió vezetőségének a lemondását követeli, mert az, úgymond alkotmányellenes nótákat sugároz. A feljelentő módban megfogalmazott Közleménynek első mondata így hangzik: „Az adófizető állampolgárok pénzén fenntartott közszolgálatinak nevezett Magyar Rádióra nem vonatkoznak a Magyarországon egyébként minden személyre és intézményre kötelező jogállami normák.” Ez az állítás, ilyen formában nem lehet igaz. A Magyar Rádióra, igenis „vonatkoznak” a kötelező jogi normák, mert különben értelmetlenség lenne az értelmiségiek és művészek” eme csoportjának a továbbiakban azok megsértésére hivatkozni. A szintén, az adófizető állampolgárok pénzén fenntartott, és a jogi normák betartására kötelezett OS pedig leközli ezt a fogalmazványt, - mert az értelmiségiek és művészek őt „felkérték” erre. A Közlemény most már az OS által szentesített hírként kel útjára, és megindul a lavina. Az újság megírta, hogy a Magyar Rádió elnöke, mondjon le. Mi a hír? Ami az újságban megjelenik.

A Közlemény hírré minősítésének több köze van a médiatulajdon monopóliumához, és ahhoz, hogy Budapesten ki kicsoda, és ki, kit ismer, mint a Közlemény hírértékéhez. A ténylegesen lesujtó hír az, hogy a márciusi ifjak hazájában, az értelmiségiek, és művészek egy csoportja ma a szólásszabadság bevezetését követeli, és felpanaszolja azokat, akik nem szeretik a Királyt és a Császárt.

Az újságírói gyakorlat első számú szabálya: Ha egy embert megharap a kutya, az nem hír, de ha egy ember megharapja a kutyát, az hír. A demokratikus Magyarországon azonban, ha harminckét szavazó polgár aláír egy darab papírt arról, hogy nem szereti a magyar közszolgálati rádió műsorait, vagy annak igazgatóját, azt az Országos Sajtószolgálat (OS) hírnek minősíti. A kutya megharapta az embert. Mi ebben a hír?

A fenti Közlemény önmagában is demokráciaellenes. Az „értelmiség”, és a „politikai elit” kiváltságai, az úri Magyarország, és a helyébe lépő sznob jellegű kommunista pártállam maradványa. A társadalomban betöltött szerepekre alapozott előjogok igénye összeférhetetlen az ország polgárainak jogaira és kötelezettségeire alapuló demokratikus állam alapelveivel. Harminckét szavazó polgár írásbeli tiltakozása igen fontos és figyelemre méltó, de harminckét polgár kinyilvánított akarata a demokráciában ugyanannyit ér, mint a következő harminckét ember tiltakozása, illetve beleegyező véleménye. Miért fontosabb a Magyar közszolgálati rádió a művészek, és az értelmiségiek számára, mint az ország bármely választópolgára számára? A közlemény aláírói azt követelik, hogy a rádió vezetősége mondjon le. Kinek a javára?

„Szép hazámba ismerősök mennek”

A Népszabadság 2003. szeptember 15. száma félreérthetetlenül megfogalmazott, és bitonyítékokra is utaló cikke arról tudósít, hogy Teller Ede aggódik Magyarországért, mert az ellenzék antidemokratikus módszerekkel támadja kormányt, s ezáltal politikai zűrzavarba döntötte az országot.

Az üzenet szerint, a világhírű atomtudóst aggasztja az ellenzéki párton belül megnyilvánuló pluralizmus is. Felpanaszolja azt is, hogy az országban még mindig van két olyan újság, amelyben nem szeretik Amerikát, és egy olyan újságíró, aki minden vasárnap, uszító jellegű jegyzeteket olvas fel a rádióban.Az ellenzék nem örült Kertész Imre irodalmi Nobel-díjának sem, ami az antiszemitizmus „érzetét” kelti”.

Azóta bebizonyosodott, hogy a Népszabadságban közölt, Teller Edének tulajdonított szöveg, hamisítvány. Az üzenet azonban valódi. A kutya (ismét) megharapta az embert. A Népszabadságnak a cikk kapcsán való védekezése, mellébeszélése és további valótlan állításainak sorozata a nagyvállalatok társadalmi felelőtlenségének a kirívó példája.

A fenti két újságcikk, illetve a tárgyról szóló cikksorozatnak három közös tulajdonsága van:

1. Végveszély, és pánik helyzet uralkodik az országban,
2. Tekintélyelvűség.
3. Otromba hazugságok hangoztatása

1. Végveszély és pánikhelyzet

Az Amerikai Egyesült Államok háborús politikájának mintájára, a magyar neoliberális média is magáévá tette Herman Goering propaganda módszerét. Goering, a nürnbergi per egyik fő vádlottja, 1946. április 18. a tárgyalásokat megelőzően így nyilatkozott: „…az ország politikáját annak vezetői határozzák meg, és a népet nagyon könnyű bármiről meggyőzni, függetlenül attól, hogy parlamentáris demokrácia van, vagy fasiszta, illetve kommunista diktatúráról van szó. Nem számit, hogy a népnek van-e beleszólása a hatalomba, vagy sem, az embereket mindig rá lehet venni, hogy vezetőiket kövessék. Ez könnyű. El kell hitetni velük, hogy veszélyben vannak. A békepártiakat hazafiatlansággal kell vádolni, és rájuk kell bizonyítani, hogy az ország biztonságát veszélyeztetik. Ez minden országban működik.”

Magyarországon, a pánik keltés; a társadalmi viszonyok elbizonytalanítására, a politikai zűrzavarra, és a küszöbön álló végveszély világgá kiáltása, Miklós cár hadainak beinviváklása óta óta mindig az ügyeletes nagyhatalmak beavatkozásával végződött. Az egyik, vagy a másik fél „feljelenti” az országot, vagy felelőtlenül elkötelezi azt a történelem rossz oldalán - ez idáig mindig tragikus következményekkel. A pánikkeltésnek a sajátságos magyarországi megnyilvánulásai közé sorolható az antiszemitizmus súlyos vádjának a könnyelmű, és sokszor alaptalan világgá panaszolása is. A válság helyzet természetéhez tartozik, hogy azt az emberek azt egy bizonyos idő után megszokják, és emiatt az elbizonytalanítás szintjét további, még kirívóbb hazugságokkal kell fokozni. A hatalom közkapcsolati osztálya és reklámfiókjaként működő sajtó, most elhunyt nagyságok síron túli üzenetének álcázott röpiratokkal és élő nagy valakik hűségnyilatkozataival járul hozzá a közélet zürzavarához. Herman Goering a pokolban mosolyog. Mások arról álmodnak, hogy az orroszok kimententek, és nem jött be senki.

2. Tekintélyelvűség - Elit és Űberelit

A Népszabadság, Teller Ede üzeneteként közölt írását többen a világhírű atomtudós politikai testamentumának nevezték. Teller Ede azonban nem írt politikai testamentumot. A Közlemény aláíróinak az elődjei, a szocialista realista Benjámin László azonban írt ilyet.A ”Tavasz Magyarországon” c. versében ezt írja:

"Aznap született fiam.
Még csak egy fél nap óta élt,
de ki élt alant, mindannyian
roppant munkába fogtak érte.
Övé a szén, övé a len,
neki fonnak, érte aratnak
s övé a vers – a versenyen
nem lehet, hogy hátul maradjak. "

A socialista realista előd írásba adta kié a szén, kiért fonnak, kiért aratnak – nehogy az utódok a versenyben „hátul maradjanak.” A hatalmon levők, a saját vulgár marxista magyarázata alapján ma is szó szerint értelmezi Benjámin László testamentumát.

Magyarországon ma, a megbukott kommunista rendszer haszonélvezői és utódai a születési elit jogán igénylik a vezető szerepet, csak mások a játékszabályok. Most a „demokrácia megy.. A közvetlen állami erőszak hiányában azonban, a társadalom már nem ismeri el, azt az értékelési módot, amelynek alapján az „elit” ezt a vezető szerepet továbbra is igényli.

Bíbó István: „Elit és szociális érzék”(1942) című írása alapján az elit szerepe több és szélesebb, mint a társadalom vállalkozásainak és akcióinak a vezetése”, vagy a vezető helyek formális betöltése: „Az elit legfőbb szerepe az, hogy az élet élésére, az emberi helyzetekben való erkölcsi viselkedésre, s az emberi szükségletek mélyítésére, finomítására és gazdagítására mintákat, példákat adjon, azaz kultúrát csináljon.”

Az elit szerepkörének megvalósítása csak egy meglevő értékrend tükrében mérhető le. Ehhez azonban nem elég, hogy az elit egyszerűen hatalmi pozíciókban van, annak ugyanakkor a társadalom tényleges értékeit is képviselnie kell. Bíbó István szerint, a tényleges elit meghatározásához mindkét feltétel megvalósulása szükséges. A jelenleg hatalmon levő réteg tehát nem elitje a magyar társadalomnak, mert a társadalom egészével szemben, most is csak a saját osztályának érdekeit képviseli. A hűbéri rendszer nemességéhez hasonlóan, a magyar társadalom felső rétege most is saját osztályához, nem pedig a társadalom egészéhez lojális.

Ma már általánosan elfogadott, hogy a politikai pártokat megjelölő „jobboldali”, és „baloldali” jelzők értelmüket vesztették. Magyarországon ma egy neokonzervatív kormány van hatalmon. A hatalom lévő vezető réteg réteg, most a nagyvállalati kizsákmányolók helytartóiként igyekszik a saját előnyeit konzerválni. Igazuk van azoknak, akik azt állítják, hogy Magyarországon nem volt rendszerváltás. Mindössze a hatalom súlypontjának az újraértékeléséről van szó. Az előző rendszer kiszolgálóinak a külső hatalomhoz való viszonya maradt ugyanaz. Igaza van Kondor Katalinnak is, a Magyar Rádió elnökének, amikor megállapítja, hogy az ellene folyó harc az értékrendszerek közötti harc vetülete.

Bíbó István, az elit meghatározásával kapcsolatban kiemeli azt is, hogy a tényleges elit nem részrehajló. Az elitre a társadalom egésze iránti kötelezettségtudat jellemző. A tényleges elit, meghatározásánál fogva nem lehet részrehajló: „A rang kötelez.” Beszélhetünk - e elfogulatlanságról a Népszabadság célratörő és kegyelet sértő hazugságai nyomán, vagy a Közlemény aláíróinak önzésen alapuló indítékai alapján?

3. „Hazudtunk reggel, hazudtunk, délben stb…”

A független és demokratikus sajtó egyik fő feladata, a polgárok pontos tájékoztatása, hogy azok a sorsukat érintő kérdésekben pontos értesülések alapján alkothassák meg véleményüket. A demokratikus sajtó tehát nem, csak a saját olvasótáborának ír, hanem feltételesen az egész társadalom pontos értesítéséért, és politikai oktatásáért is felelős. Az ellenőrizhető értesülések egyik gyakorlati módja, (a hely, időpont, a pontos forrás megjelölése mellet), az újságban megjelenő anyagnak egy másik sajtótermék anyagával való összehasonlítása, illetve összehasonlítási lehetősége. Ha az egyik újság egyszerűen tagadja a másik újság állítását, vagy hasznavehetetlen hazugságokat közöl, akkor nem az arany középút elve érvényesül, nem mondhatjuk, hogy az igazság valahol a közepén van, mert az sehol sincs.

Noam Chomsky és Edward S. Herman, a „közvélemény kialakítása (Manufacturing Consent) című munkájukban meggyőzően bizonyítják, hogy a nagyvállalati globalizmus korszakában a sajtó, a saját tulajdonjogi helyzete, valamint a sajtónak, a hirdetők iránti elsődleges felelősége alkalmatlanná teszi azt a sajtót demokratikus feladatának teljesítésére. A sajtó cégek maguk is nagyvállalatok, és tudvalevő, hogy a nagy vállalatok a világ diktatórikusabb intézményei közé tartoznak. Az egypólusú, úgynevezett „kockázat nélküli demokráciákban” a sajtó tényleges terméke nem a hír, vagy a tudósítás, hanem a feltételes vásárlóközönség biztosítása. A Westinghouse igazgatója nyilvános kijelentése alapján: „Mi azért vagyunk itt, hogy a hirdetőinket szolgáljuk.”E mitta egyetlen újság sem foglalkozhat olyan tárgykörrel, amely elriasztaná a hirdetőket, vagy netán a hirdetők érdekeit sértené.

A hirdetők „költekező hangulatú” hiszékeny, és derűlátó vásárló közönséget igényelnek. Az újságok nem a repülőszerencsétlenségekről szóló beszámolók, és netán fényképek mellett közlik a légitársaságok, és az utazási irodák hirdetéseit. A magyarországi közéletnek, a sajtó általi felforgatása nyilvánvalóan sérti a hirdetők érdekeit is. A „minden napra jut valami őrület” állapota, nem igen alkalmas a „vásárlási kedv” megteremtésére. Tehát, a hirdetők érdeke is megkövetelné, hogy az újságban megjelenő anyag, ha nem is fontos, de legalább, igaz legyen. Továbbá, ha valamely újság rendszeres hazugságairól válik ismeretessé, akkor az olvasók a hirdetők kínálatait, és állításait sem veszik komolyan. A legújabb adatok alapján, a nagyvállalati sajtó jövedelmének hetvenöt százalékát a hirdetések szolgáltatják. Ha, a személyeskedő, felforgató, romboló, támadó, és negatív közérzetet teremtő sajtó nem felel meg a hirdető érdekeinek, akkor azoknak csak egy szavába kerülne, hogy ezt a folyamatot leállítsák.

Mi az oka annak, hogy a hirdetők az előrelátható vesztességek ellenére sem lépnek közbe? A nagyvállalati sajtót támogató hirdetők (nagyvállalatok) hosszú távú érdeke a „kockázat nélküli demokrácia” megteremtése. Ennek alapján a sajtónak a hirdetések általi támogatása egyelőre nem az árucikkek könnyebb, vagy nagyobb mennyiségű eladását szolgálja, hanem hosszú távú politikai befektetésnek számít. A nagyvállalatok elsősorban nem szabad piacot igényelnek, hanem előjogokat. Ma már bebizonyított tény, hogy a világon egy gombostűt sem adnak el a „szabad piacon.” A nagyvállalatok tényleges jövedelmét a kormány által szavatolt adókedvezmények, az erőforrásoknak a kihasználása, a munkások jogainak a leépítése, a minimál bér csökkentése, a környezetvédelmi szabályok mellőzése biztosítja.

A nagyvállalatok elsődleges érdeke tehát egy olyan tartós politikai állapot megteremtése, ahol a formális demokrácia játékszabályai szerint váltakozó kormányok nem érintik a nagyvállalatok előnyeit, és kiváltságait. A nagyvállalatok kockázat nélküli demokráciát kívánnak. A társadalmi vita átfogóságának a leszűkítésére törekszenek. Olyan demokráciát igényelnek, ahol a megengedett, és a vitatható kérdéseken belül pezsgő vita folyik, de ezek a viták a fontos kérdésekre nem terjednek ki. A nyugati demokráciákban már nem titok, hogy a pártok között nincs tényleges különbség. A szavazók gyakran, a jelöltek pártállásától függetlenül már csak személyekre szavaznak, azt remélve, hogy a pártokon belüli egyéni különbségek számítanak.. Ez nem azt jelenti, hogy a nyugati társadalom érdekei egyöntetűbbek, hanem egyszerűen azt, hogy a társadalom jelentős rétegeinek nyugaton többé nincs politikai képviselete.

Magyarországon még nem valósult meg ez a Kánaán. A magyar társadalom értékrendszerét, és jövőképét illetőleg, a magyarországi pártok között még mindig meghatározó, és összeegyeztethetetlen különbségek vannak. Még érdemes, és van is kire, vagy mire szavazni. A nagyvállalati sajtó propaganda végső célja a politikai pártok közötti minőségi különbségek megszüntetése, illetve azoknak a politikai pártoknak a megsemmisítése, amelyeket nem képesek a saját érdekük szolgálatába állítani.

Ebben a folyamatban az új hatalom zsoldosaként, a nagyvállalati sajtó aláássa a nyilvános értekezés integritását, és megalázzák az újságírói hivatást, a választópolgárok pedig elvesztik érdeklődésüket a közügyek iránt, vagy egyszerűen képtelenekké válnak a sorsukat, és jövőjüket érintő kérdésekben felvilágosult és értelmes határozatokat hozni. Noam Chomsky szerint, ez önmagában is roppant győzelmet jelent a rendszer számára.

A neoliberalizmus ideológusai azt kívánják elhitetni az emberekkel, hogy a szabad piac „láthatatlan keze” ellen semmit sem tehetünk (TINA –There Is No Alternative). A magyar társadalom annakidején önmaga erejére támaszkodva nemet mondott a Habsburg Birodalom örökkévalónak vélt uralmára, és nemet mondott a Marx által kijelölt „társadalmi szükségszerűség” ember ellenes eszmeiségére is.

A médiatulajdon aránytalanságainak állapotában, a közszolgálati rádió, a szabad sajtó és a szólásszabadság az egyéni, és a közösségi érdekek nyilvános kifejezésének utolsó nyilvános lehetősége a nagyvállalatok politikai tirannizmusa ellen. Ha ezeket a csatornákat rövidre zárják, ismét beáll a némaság, és leereszkedik a sötétség.

Hazugságra, és hazudozásokra nem lehet sem személyes viszonyokat, sem demokratikus társadalmat építeni. Vannak-e ma a magyar társadalomnak közös értékei, és ki képviseli azokat? Vannak- e olyan vitán felüli szervező elvek, amelyek nem sorolhatóak be sem a „jobboldali”, sem a „baloldali” kategóriákba? A demokrácia alapelvei, az igazság, egyenlőség, és az emberi méltóság tiszteletben tartása. Ezért kell, és érdemes küzdeni.

Kaslik Péter

Branchton, Ontario, 2003. október 14.