Itt az írás, olvassátok érett ésszel, józanon
A Varga-bizottság jelentésében benne van a lényeg - csak éppen szemérmesen, nehogy kimondásával megsértsék bajaink valódi okozóit.
Letette jelentését asztalunkra a Gazdasági Tényfeltáró Bizottság. A munkát és a testületet Varga Mihály, a Fidesz egyik legszimpatikusabb (feddhetetlen, kulturált, a harcoskodásból mindig kimaradó) vezetoje irányította.
A feladat nehéz volt. Foképpen azért, mert már a meghatározásában is tetten érheto a marxista szimplifikáció, a 20. századnak ez a rettenetes szellemi öröksége. Miért éppen "gazdasági tényfeltárás"? Egyébként maga Marx sem látta a világot afféle önjáró gazdasági folyamatok összességének, még o is leírta számtalanszor, hogy nincs "gazdaság", "gazdálkodó ember" van, és az emberek közti "gazdasági viszonyok" vannak.
Maga a jelentés szerencsére nem fullad bele a "gazdaságba". Mindjárt elso probléma gyanánt a valóban legnagyobb, sot igazából az egyetlen problémát tárgyalja: a demográfiai kérdést. Viszonylag plasztikusan le is írja a diagnózist: hazánkban a magyar nép demográfiai katasztrófában van - nem lesz, hanem már benne van.
A jelentés sajnos megijed a fenti következtetés nyílt kimondásától. Ha megtette volna, akkor ma elobbre volnánk legalább annyival, hogy kimondatott végre.
A második legnagyobb magyar bajt is érinti a jelentés, de azt sem mondja ki. Ez a szemérmesen elhallgatott második legnagyobb baj: a morális válság.
A morális válságot egyébként leírja a jelentés, nem is rosszul. Megdöbbento számokkal pontosítja, hogy a munkaképes lakosság jelentos hányada nem dolgozik, ugyanakkor a lakosság hitelbol akar jól élni (és élt jól eddig).
A jelentés azt a szellemi ujjgyakorlatot is eloadja, hogy mennyien nyomorognak minálunk - csak éppen azzal marad adós, hogy kimondja: hazánkban nem folyik olyan volumenu alkotó tevékenység, amely indokolná a nagyobb általános jólétet.
A közmorál válságának két oldalát tehát már meg is tárgyalta a tanulmány, és föntebb mi is: a munkaerkölcs és -képesség csodjét, továbbá a személyközi kapcsolatok morális csodjét (ez utóbbit neveztük demográfiai katasztrófának).
A munkamorál csodjének következo fejezete a korrupció; az emberek nem hajlandók a fizetésükért elvégezni azt a munkát, amit el kellene nekik; akarnak még egy kis (nagyobb) pénzösszeget, a munkájukért. Így okoskodik a korrupt rendortol a korrupt közhivatalnokig és orvosig a társadalom következo vastagabb szelete. Ennek a szeletnek példát mutatott ebben az évtizedben a kormányzó politikusok hada, karöltve az oket támogató sajtóval.
Mit várjunk a szegény kis közrendortol, aki az orszobán hallja a rádióban, hogy nyugodtan el lehet adni a fél országot bagóért, és megünneplik azt, aki elkótyavetyélte? Miért ne lojön a törvénytisztelo állampolgárra az a rendor, akinek (elore!) büntetlenséget ígérnek felettesei, miután hetekig heccelték? Mert ez történt 2006. szeptember 17-e és október 23-a között, csak még nem mondták ki a másik tényfeltáró bizottságban.
Igen. A közvagyont dézsmálni az elmúlt évtizedben (is) hasznos életstratégiának bizonyult; 2006-ban még újjá is választották a tolvajló politikai pártokat. Ez a közmorál igazi csodje.
Kimaradt (talán gyávaságból...) a közmorál csodjét legszemléletesebben bizonyító esemény, a 2004. december 5-ei népszavazás. Aznap számokba öntetett, mennyi is a magyarok aránya, sot abszolút mennyisége ebben az országban. Ezt a mérget már sosem közömbösíti semmilyen újabb politika.
Következtetéseit, javaslatait tíz pontba suríti a jelentés. Itt már csak a hetedik a demográfia, és aztán jönnek a morális kérdések (foglalkoztatottság, aztán oktatás - sajnos nem "nevelés" - és végül a "társadalmi egyenlotlenségek"). Összességében azt sugallja ez a fejezet, hogy demokratikus keretek között képtelenség megoldani hazánk népének valóságos bajait, azaz Magyarország nem is olyan hosszú távon pusztulásra van ítélve.
Sokat fogják idézni a jelentés függelékét, mivel abban vannak bizonyos konkrétumok, amelyek csupán személteto erovel bírnak - viszont könnyen bemutathatók a zöm számára is.
A Varga-bizottság megint, sokadszor bemutatta azt, amit évtizedek óta a magyar gondolkodók jobbjai már regisztráltak: hogy a hitványság teszi tönkre ezt a nemzetet, és hitványságában maga teszi tönkre magát.
Kerül-e vajon politikai ero, amelyik hajlandó lesz erovel föllépni az erények mellett? És lehetséges-e egyáltalán ilyesmi, pláne a torz, problémáink kezelésére teljességgel alkalmatlan mai berendezkedésünk keretei között? Ez a jövo zenéje.
Gondola
2010. szeptember 10.