A szabadkai általános iskola sportpályáján a szerb támadók hasba rúgták, majd futásra kényszerítették áldozatukat - A félelem megmérgezi gyerekeink életét
Pénteken estefelé az egyik szabadkai általános iskola sportpályáján szerb társai hasba rúgták és tíz kör lefutására kényszerítették az egyik diákot, társának pedig jó néhány guggolótámaszt kellett megcsinálnia, miközben fenyegetően körbeállták. A megaláztatás, bántalmazás oka igazán banális: 5-6 szerb srác nem találta meg a magyar fiúk egyik ismerősét, akivel valamilyen semmiség miatt le akartak számolni. Az említett oktatási intézmény és a közeli iskola szerb tagozatának diákjai voltak az agresszíven fellépők, sőt egy 20 év körüli fiatalember is akadt közöttük!
Tehát, a felajzott társaság az iskolai sportpályán az ott tartózkodó 4-5 magyar fiútól megkérdezte, ki ismeri az illetőt, akit szeretnének ,,elkapni''. Annak a srácnak, aki jelentkezett, megparancsolták, hogy mobiltelefonján hívogassa ismerősét, majd bosszúságukban, hogy az nem tudott segíteni, hasba rúgták és arra kényszerítették, hogy tízszer körbefussa a pályát. Közben a magyar srácok egy kivétellel elfutottak, nem akartak a büntetőhadjárat áldozatává válni. Az a magyar fiú is rosszul járt, aki ott maradt: guggolótámaszokat kellett csinálnia.
Amikor a magyar fiúk otthon elmesélték az esetet, a szülői faggatózásra kiderült, hogy nem egyedi esetről van szó: ez bizony az iskolaudvarokban, játszótereken igen gyakran megtörténik. Amikor a büntetőbrigád gugoló- vagy fekvőtámaszra kényszeríti áldozatát, az arra járó felnőtt csak azt látja, hogy egyikük tornamozdulatokat végez, a többiek meg körülállják, s nem veszi észre, hogy itt büntetőakció zajlik.
Az elkeseredett, felháborodott, rettegő édesanya nem akarja vállalni a nyilvánosságot, azt sem akarja, hogy ügy legyen az esetből:
- Nem akarom, hogy bosszút álljanak a gyerekemen, s esetleg egy 15 fős banda üldözze, várja meg az iskola környékén. Nem akarom fiam testi épségét veszélyeztetni, nem akarom, hogy gyerekem nap mint nap rettegve lépjen ki az utcára. Ha hallgatok, akkor is ott van a gyerekem lelkében a félelem, de kisebb az esélye, hogy durván bántalmazzák, mert esetleg meghurcolták, megbüntették azokat, akik most a sportpályán megalázták. Meg van mérgezve a magyar gyerekek fiatalsága, s mint szülő tehetetlenül nézem ezt - hallottuk az édesanyától.
Felháborodva figyeljük, hogyan próbálják az illetékesek sorra szőnyeg alá söpörni ezeket az eseteket, bűvészmutatványokat végeznek, hogy eltereljék még a gyanúját is annak, hogy esetleg nemzeti indíttatású esetekről van szó, s az áldozatok azért húzták a rövidebbet, mert magyarok. Értetlenül nézzük, hogy olyan toleranciatáborokat szerveznek, ahova Magyarországról és Belgrádból hívják a részvevők többségét, holott ezek a szörnyű esetek az itteni magyar és szerb fiatalok között történnek nap mint nap, tehát nekik kellene az ilyen műhelymunkában mind tömegesebben részt venni. Az iskolákban októberben induló toleranciaprogram tíz-húsz év múlva hozza meg gyümölcsét. Ám emellett gyors, energikus cselekvésre is szükség lenne, ha már az említett agresszív, gyűlölködő fiatalok otthon ki tudja, milyen nevelést kapnak.
Nem lesz változás mindaddig, amíg a szerb sajtó nem szentel komoly teret a magyarveréseknek, a tolerancia/intolerancia kérdésének, amíg nem ír objektívan a problémáról. Egy példa: a szabadkai polgármester a múlt héten bírálta a helyi rendőrség munkáját, megemlítve, hogy a belügyi titkárság még csak nem is értesítette a közvéleményt a gimnázium folyosóján történtekkel kapcsolatban, s beszámolt az újabb esetről, hogy a Lazar Nesics szakközépiskola udvarán magyar fiatalokat bántalmaztak szerb társaik (nem hivatalos hírek szerint meglettek az elkövetők mindkét esetben). Egyetlen szerb ajkú újságíró sem vette a fáradságot és a telefont, hogy megkérdezze, mi is történt az iskolában. Az egyik szerb napilap parádésnak tálalja ugyan a polgármestertől hallottakat, de arról, hogy mi is történt valójában, nem tájékoztatja a közvéleményt, ezt bölcsen elhallgatja. Az olvasóban csak az a megállapítás marad meg, hogy a magyarverésekkel kapcsolatos rendőrségi közlemények híján ezt megteszik azok a pártvezetők, akik - a lap szerint - ezzel politikai poénokat gyűjtenek. Amikor a szerb sajtó szerepének fontosságát hangsúlyozzuk, nem erre a gunyoros hangvételre gondolunk.
Marad az évek óta ismétlődő kérdés: meddig kell még tehetetlenül tűrnünk, hogy gyerekeink meghunyászkodjonak amikor társaikat bántalmazzák, elfutnak, s hétvégeken kizárólag a környező falvakba mernek diszkóba járni.
MIHÁLYI Katalin - délvidéki Magyar Szó
