“Ott tartunk tehát, hogy mentegetni kell egy politikai vezetőt (Pokorni Zoltán), ha – bár rendszerváltó szakszervezetnek ugyan, de mégiscsak – szakszervezetnek volt tagja”

A miénk egy más ország

A demokrácia... kezdeném az írást egy olyan napon, július 14-én, amikor kedvelt számítógépes keresőrendszeremet amerikai gazdái a francia trikolórral díszítik, logóját a liberté, égalité, fraternité szavakkal koszorúzzák, mely kifejezéseket nem szívesen fordítanék le, megint csak azért, amiért a demokrácia szó leírtán megtorpantam: tartok tőle, elveszítem az olvasó érdeklődését. Azt a látszatot keltem, hogy a politikusok közötti játszmába szeretnék beszállni, hogy saját kevés forintjaimmal emeljem a tétet. Valójában pedig éppen az ellenkezőjét tenném. A demokrácia – nos, tehát, folytatom – fogyatkozása ugyanis nem pusztán politikai ügy. Sokkal több annál.

Mert ez egy más ország. Más, ezúttal abban az értelemben használva e minősítést, ahogyan Sólyom László, az ország alaptörvényét elevenné tevő első Alkotmánybíróság elnöke tette a Fundamentum című folyóiratnak nyilatkozva: “Egészen halkan mondom, hogy még az egységes személyi számmal is lehetne élni, csak nem ebben az országban, ahol évtizedekig természetes volt, hogy az állampolgárok átláthatóak az állam számára, ahelyett, hogy fordítva lenne.” Csak nem ebben az országban? Hogy itt tehát másként kellene a demokratikus intézményekhez viszonyulni, mint másutt? S ha igen, miként? Az első Alkotmánybíróság szerint sokkal nagyobb odaadással, mint máshol, a mai politikai gyakorlat szerint éppen fordítva. Gyakorlatiasan. Egyelőre ne foglaljunk állást arról, melyik az érvényesebb válasz, mert még mindig nem jelöltük meg a tétet. Maradjunk meg annál a Sólyom Lászlótól igazán elfogadható tételnél, hogy ez az ország más.

Ugyanúgy más, mint az a körülbelül hetven ország, amelyet szegény demokráciáknak neveznek. A tőkés világgazdaság fő árama mellett, jó esetben annak oldalvizén hajóznak, hatalmi viszonyaikban több-kevesebb teret engednek a szabad versenynek. Közöttük is sajátos helyzetben vannak a volt szocialista tömb országai. Itt ugyanis minden fordítva van. A figyelemre méltó amerikai politikai elemző, Leon Aron foglalta ezt össze. Míg a tőkés világ fő áramában évszázadnyival előbb született meg a kapitalizmus, mint a demokratikus állam, a szocializmus utáni országokban éppen megfordítva, ez az állam segít a kapitalizmus létrejöttében. Ott a piaci viszonyokban kialakult egyenlőtlenségek korrigálására szolgál a demokratikus állam, itt neki kell megteremtenie ezeket az egyenlőtlenségeket, hogy aztán – jobb esetben – kezelje is őket. Ott a középkoriasan összenőtt politika és gazdaság a demokratikus állam szerveződésének folyamatában elvált egymástól, itt... e ponton már nem állít fel szabályt, éppen csak a feladatot jelöli meg. És jelzi, hogy ez különösen kényes, lévén e posztkommunista országokban (szerinte Csehország és Észtország kivételével) nem ismert a demokrácia szoftverje. Demokraták nélkül kell demokráciát alkotni. Nyilván nem arra gondol Aron, hogy nincsenek országos és helyi politikusok, akik szívesen megmérkőznének a hatalomért, vagy hogy nincsenek szabadságszerető emberek, hanem arra, hogy az itt élők számára nem élményszerű a demokrácia. Alig vannak előzményei, civil mozgalmakban, testületekben, önkormányzatokban, gazdasági önteremtésben. Ezért óriási a feladat: a gyakorlatban, néhány év alatt felülről megteremteni mindezt. A hatalomnak a saját ellensúlyait. Kétesélyes vállalkozás.

Nálunk most különösen annak tetszik. Az összefoglalásban megadott krízispontokon a demokrácia nálunk hátrál. Az állam közreműködik a kapitalizmus megteremtésében, de nem csökkenti az egyenlőtlenségeket, hanem – programszerűen, a középosztály erősítésének koncepciójával – növeli. A gazdaság és a politika nemhogy leválna egymásról, de rég nem látott mértékben fonódik össze. A demokratikus szoftvert szelektíven alkalmazzák, az önsorsteremtés élménye helyett a közös intézmények és eszmék tiszteletreméltóságában való egyesülés mintáját kínálják fel az embereknek.

Nem véletlen, hogy az új állam kevéssé tesz eleget az Aron által megfogalmazott kihívásoknak. Az ország másságára a Sólyom László nevével is fémjelezhető első alkotmányossági periódusban fő tendenciaként a demokrácia pedáns tisztelete volt a válasz. A polgári kormány idején viszont az ilyen rendszerekkel járó formák és egyeztetési kényszerek módszeres kerülése.

Ez nagyon fontos. De miként folytathatnám e cikket, ha valaki komoly arccal, és kellő felelősségérzettel, de azért a gyakorlatiasság évszázados biztonságának fedezékéből e kérdéssel fordulna hozzám: na és?

Eddig is megvoltunk így, eztán is megleszünk.

Kis türelmet kérek. Javaslom, gyűjtsük össze, mi történt azzal a politikai rendszerrel, amelynek az állam és a kapitalizmus között fordított szereposztásban játszott történetben oly különösen fontos és igényes szerepe volna. Azt találjuk, hogy a parlamenti többség a törvényeket nemhogy aggályosan végrehajtaná, ahogy az a Sólyom László szerinti másságból következne, éppen ellenkezőleg. Ezen az alapon hívja össze a törvény szelleme szerint hetente ülésező országgyűlést háromhetente, engedi létrehozni az ellenzék által kezdeményezett vizsgálóbizottságokat, hogy aztán a működésüket megakadályozza, így válik a parlamenti többség közreműködésével a közszolgálati médiumokból kormánypártok felügyelte tévé, rádió, MTI, így hagyható figyelmen kívül az egykori legfőbb ügyész ez ügyben előadott kifogása, így lehet az alkotmány szerint négyszintű bírói rendszert három szinten tartva erőfölénybe kerülni a bírói testület vezetőivel szemben, ennek jegyében veszik rendszeresen semmibe érdekvédelmi szervezetek állásfoglalásait, legyen szó filmesekről, színháziakról vagy építészekről, így lehet ellopni az önkormányzatiság lelkét a politikai hovatartozás szerinti támogatással. Röviden: a politikai főhatalom a társadalomban lévő mindenféle szuverenitást – politikai ellenzéktől a magukba forduló kis egyházakig – visszaszorít.

Kiinduló kérdésünkre figyelve ezért kijelenthetjük, hogy a társadalom a közhatalomtól nem kap elég segítséget ahhoz, hogy azon a bizonyos “demokraták nélküli demokrácia” állapoton túljusson.

Nemcsak az intézményi autonómiák rendszere gyengült a politikai centrumhoz képest, hanem a rendszerváltozás első évtizedének nagy formátumú, jellegadó autonóm személyiségei is hiányoznak. Most a demokráciát a többségi döntésekkel szemben is védeni hivatott körből a köztársasági elnök, Mádl Ferenc a Polgári Együttműködési Egyesületben éppen a mai miniszterelnök konzervatív támogatását szervezte korábban, a legfőbb ügyész a Fidesz jelöltjeként indult a korábbi választásokon, az általános ombudsman történetesen Orbán Viktor legkedveltebb egyetemi szemináriumvezetője volt, az APEH előző elnöke a vezető kormánypárt legbelső köreihez tartozik, a mostani az ő korábbi közeli munkatársa, a nyilvánosság erejét komolyan befolyásoló közszolgálati tévéelnök a Fideszből érkezett. És ha minderre válaszként még fel lehetne is hozni, hogy Göncz Árpád az SZDSZ-ből, Sólyom László pedig az MDF-ből lett azzá, akivé lett, ehhez hozzá kell tenni, hogy igen, sajnos múlóban a rendszerváltás pátosza, a kivételes pillanatok teremtette kivételes emberek ideje. De azért abban, hogy ez így van, jelentős szerepe van a Fidesznek is, amely a hatalmi viszonyokról szólván a verses eposzról kérlelhetetlen szárazságú prózára váltott.

Még mielőtt a “na és?” kérdésre is keresnénk választ...

Nem volna ennek a helyzetnek a politikán – ami persze az előző és brutálisan véres évszázad után önmagában is alig túlbecsülhető – túlmutató tétje, ha pusztán a hatalmi erőtér egyetlen energiacsomóvá sűrűsödéséből adódó kényszerek jelennének meg benne. Ha úgy festene nálunk is a világ, mint Berlusconi Olaszországában, ahol a politika évtizedek óta a legkevésbé megbízható és prudens szféra, miközben a társadalom és a gazdaság az északolasz gyáripartól a középolasz családi és középvállalkozások tömegéig, évszázados kultúrára épülve zavartalanul virágzik.

De a miénk más ország.

Képletesen szólva: nincs (még) meg a közepe. Nem politikailag, hanem életforma szerint. Belakottságát, az emberek birtokon belüliségét tekintve.

És ilyen körülmények között kérdés csak igazán, hogy alul a víznek árja rendelkezik-e már elegendő felhajtóerővel ahhoz, hogy megtartsa a gályát, akármit is művelnek a matrózok és kapitányaik?

A kimondatlanul is axiómaként kezelt tétel szerint nem lehet probléma. A tömegek valóban katartikus hatású rendszerváltó józansága lenne a biztosíték arra, hogy az ország – történjék a hatalmi szférában bármi – termékenyen alkalmazkodik az új helyzetekhez. Észnél marad. Sőt, kiteljesedik.

A politikusok is mintha babonásan bíznának a nép csodatévő erejében. Szinte szuggerálják. Mintha minden menne magától. Pedig arra, hogy ez nem biztos, hogy így van, bár példaként szolgálhat csak, de szembetűnő a MIÉP esete. Ahogy mások e párt szavazóiról beszélnek. A párttól ki szívvel, ki a nélkül távolságot tart, de híveitől alig. Kövér László még Fidesz-elnökként nyilatkozta, hogy egy dolog, ha a MIÉP-ről van szó, másik, ha a párt szavazóiról. Medgyessy Péter, az MSZP miniszterelnök-jelöltje így fogalmazott: “Lehet, hogy egyeseknek meglepőt mondok, de a MIÉP-ben is sok a tisztességes ember.” Abban nem is lehet kételkedni, hogy legtöbbjük, ahogy általában az emberek, rendesen bánik a családjával, elvégzi munkáját, de a politikai tisztesség tekintetében aggályosabb lehet a megítélésük. Ha ez szóba kerülhetne. Ha nem kapaszkodna mindenki abba, hogy legalább a nép nem hibázhat. Pedig nehéz elképzelni, hogy a tipikus MIÉP-elkötelezett ne észlelné pártja vezetőinek erős antiszemitizmusát, amivel csak az egyik baj, hogy érzéketlennek mutatkozik a történelem egyik leggyalázatosabb korszakával, hanem az, hogy olyan közösség tagjának ajánlkozik, amely meghatározóan mások ellenében találja meg önmagát. Amely lényege szerint ellenségre mutat, ahelyett, hogy társat keresne. A világot forgatná ki sarkaiból, ahelyett, hogy alternatívát mutatna. Mert Csurka ajánlatára, miszerint menjen ki innen az összes multi, termeljünk szerényen magyar árut, kinek-kinek csak végig kellene gondolnia, hogy milyen gyógyszereket szed, milyen gépeket használ, és honnan van az energia, amely működteti őket, s beláthatná, hogy a közös politikai vállalkozás e tekintetben nem komoly. Csakis az ellenségkeresés az. E ponton pedig – különös tekintettel arra, hogy e cikket július 14-én írom –, Adynak egy 101 évvel ezelőtt éppen ezen a napon megjelent cikkét idézem:

“Ne tessék hinni, hogy a néppárt hivatalos orgánuma antiszemita. Dehogy! E néppárti papiros olyan türelmes, mint egy szamár. Nem izgat, nem gyanúsít: egyszerűen objektív módon tárgyalja a nagyvilág szenzációit.

Állítja talán ő, hogy Konitzban talmudista zsidók keresztény vért ontottak?... Dehogyis állítja! Az Alkotmány derék, becsületes lap. Főelve: a keresztényi szeretet...

Mit csinál hát az Alkotmány?

Az Alkotmány hűségesen regisztrálja a Deutsche Tageszeitung cikkeit a konitzi gyilkosságról.

Mi se vádolunk. Csak regisztrálunk. Regisztrálunk pedig két igazságot.

Az egyik: aki tudatosan hazudik, az galád...

A másik: aki ismert hazugságokat elhisz, az hülye...

Szeretettel engedjük, hogy ő maga válasszon!...”

A feladvány ma sem bonyolultabb. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy egy nemrég készített adatfelvétel úgy találta, hogy a MIÉP szavazói a legvagyonosabbak, továbbá a Magyar Nemzet olvasói közül pedig majd minden harmadik e pártot kedveli, tehát tájékozott emberekről van szó, akik nem is szegények, leszögezhetjük, választásuk bizonyára szabad, és értéktartalmával tisztában vannak. (Ahogy a polgári szavazóké is, akik a felmérések szerint egyre kevésbé elutasítóak a MIÉP-pel szemben.)

Miért nem lehet tehát azt a kérdést feltenni, amit Ady feltett? Szabad és bátor a közbeszéd nálunk, vagy görcsös és bizonytalan? Bízhatunk-e abban, hogy még mindig megvannak a valóságos kérdések, és rendelkezünk a válaszokhoz szükséges szavakkal, terekkel?

Válaszként képzeljük el annak a (képzeletbeli) javaslatnak a fogadtatását, mely szerint a státustörvény bevezetésének lendületével kaphasson nálunk minden cigány magyarigazolványt, értelemszerűen tehát csak az, aki cigánynak vallja magát, s egyben húszezer forintos támogatást tanévenként, ha legalább két gyerekét magyar iskolába járatja. Félő, ma blaszfémia és gúny érződne ki egy ilyen felvetésből, amely jobb, szabadabb és kreatívabb időkben (amelyekre emlékezhetünk úgy 10-12 évre visszamerengve) legalább vitaalapként szolgálhatott volna.

Ebből is látszik, hogy nem a MIÉP-ről van itt szó, hanem arról, hogy e párt erősödő, de szemérmesen kezelt befolyása tekinthető-e tünetnek, amely arra vall, hogy nemcsak a demokrácia külső keretei lazulnak, de belső tartalmai is fogyatkoznak. Az élet, az elevenség, az alkotóerő.

És még mindig nem feleltem a “na és?”-re.

Mielőtt megteszem, megpróbálom összefoglalni, meddig jutottunk el. Tételszerűen fogalmazva addig, hogy az arisztokratizmust (amelynek értékelésénél gondoljunk Antall József sohasem megkérdőjelezett alkotmányos elkötelezettségére, vagy éppen az első alkotmánybíróságnak a parlament felett gyakorolt erős kontrolljára) fokozatosan az elitizmus váltja, miközben a demokratizmus populizmusba oltódik. Egymás köreit nem zavarva. Mint egyébként máshol sem, csak itt más a tét. A két jelenség találkozik abban a közös tulajdonságban, hogy nem visel el közvetítő szférát (jelzőket, határozószókat) ige és állítmány, vezető és vezetettek között. Egyik fölülről, másik alulról rögzíti a két véglet között kiürített rendszert.

Na és?

E példánál maradva: a Magyar Televízió alig segít abban, hogy a társadalom szétszórt, egymástól elszigetelt részei felismerjék, hogy összetartoznak, és ahhoz, hogy közös dolgaik legyenek, meg kell ismerniük ezeket. Éppen ellenkezőleg. Ami fórum lehetne, inkább a társadalom atomizálásának eszköze. Ezt a világot a Fidesz tömegkommunikációs felelőse, Sasvári Szilárd zavara jellemzi, aki a Demokratában nyilatkozva így mentegette akkor frissen kinevezett pártelnökét: attól, hogy Pokorni Zoltán vezető volt a rendszerváltás után alakult szakszervezetben, még nem feltétlenül posztkommunista.

Ott tartunk tehát, hogy mentegetni kell egy politikai vezetőt, ha – bár rendszerváltó szakszervezetnek ugyan, de mégiscsak – szakszervezetnek volt tagja. Ki kell magyarázni, hogy középre is kapcsolódott, civil érdekvédő volt. És ha így van, talán könnyebben érthető, miként fordulhat elő, hogy egy országban, mint nálunk, nem elég, hogy minden lehetséges összehasonlítás szerint indokolatlanul alacsonyak a bérek, de erről még csak nem is igen tudunk. Ahogy arról sem, hogy miért élünk sok évvel rövidebb ideig, viszont sokkal betegebben, mint bármely összehasonlítás alapjául vehető országban. Nem is beszélünk róla. Nincs hol, nincs kivel, nincs miért. Itt középen rég volt ekkora csend.

Na és?

Nagy N. Péter

Népszabadság, 2001. július 28.