Szfinx a Hortobágyon Propaganda, felejtés, és globalizáció Magyarországon

Szfinx a Hortobágyon
A magyarellenes propaganda módszereiről

„Még rejti gyáván - változik a harcmód –
   de látom én már minden fegyverét.”
                             Illyés Gyula: „Az ozorai példa”

Harmincnyolc éve élek Kanadában, de néha még mindig megkérdezik tőlem milyen nemzetiségű vagyok. Mondom, magyar. Erre legtöbbször azt mondják: „I see.” Néha, pedig azt, hogy „Ah, Puskas”, vagy „Ah, Budapest”, vagy „Ah, nineteen-fifty-six.” Az első tíz évben kézzel lábbal igyekeztem megmagyarázni, hogy én ugyan magyar vagyok, de nem Magyarországról jöttem, hanem Jugoszláviából, illetve Jugoszláviának azon részéről, ahol magyarok is élnek, mert „az a rész” azelőtt Magyarországhoz tartozott, de az első világháború után Magyarországot stb., stb., stb. A délvidéki, felvidéki, vagy az erdélyi magyarok ismerik ennek a reménytelen magyarázkodásnak a hiábavalóságát...

A jelenlegi terror elleni háború hevében, az amerikai határon a vámőrök minden egyes alkalommal a felügyelőt hívják, vagy betelefonálnak valahova, mert (kanadai) útlevelemben a születési hely rovatában „Yugoslavia” szerepel, de a határőrök listáján olzan állam, hogy „Yugoslavia” nem szerepel többé, sem az „oké”, sem a „nem oké” államok rovatában. Nem magyarázkodom többé. Magyarázkodjanak azok, akik a világ országainak listájáról lekerült „Yugoszláviát” a semmiből létrehozták.

Számomra magyarnak lenni soha sem azt jelentette, hogy Magyarországon élek e vagy sem. Jugoszláviában, és itt Kanadában is, a magyar nyelv, a magyar kultúra, különösen a magyar irodalom, és történelem határozta meg, ki vagyok. Életemben összesen három napot töltöttem Magyarországon átutazóban. Kanadához való lojalitásom jeléül nem tartok igényt, a kettős a állampolgárságra. Ennek ellenére, a közelmúltban lezajlott népszavazás elutasító eredménye lesújtóan hatott rám.

Van ebben az elutasításban valami egyedülállóan személyes, mert önmeghatározásomat, lényemet támadták meg. Kiderült, hogy a közös nyelv, a közös múlt, a közös kultúra, a határon túli magyarok külön erőfeszítése önmagában nem volt elegendő ahhoz, hogy a magyarországi választópolgárokat a magyar nemzet természetes egybetartozásáról meggyőzze. Kiderült, hogy a magyarországi választópolgárok többsége ma már nem védekezhet sikeresen a magyar nemzet mibenlétének megváltoztatására irányuló propaganda ellen. Az a Magyarország, amelytől a határon túli magyarok ihletet és erőt meríthetnének képtelen egyértelműen síkraszállni érdekükben. Az a Magyarország, amelytől a határon túli magyarok ihletet és erőt meríthetnének képtelen bármit is tenni érdekükben, mert maga is „orvosra vár.”

Mi a tét?

A népszavazás sikertelensége után az ország (Magyarország) miniszterelnöke kijelentette: „Győztünk!” Ki harcol itt ki ellen, és ki, kit győzött le?Levertük önmagunkat? A győzelem a háborúra utal, vagy legalább is, olyan társadalmi ellentétekre, amelyeknek a célja, nem a társadalmi egyensúly alapján kikristályosodott közös jó. Mi a tét? A legáltalánosabban megfogalmazva, a tét, az, hogy milyen lesz a magyar nemzet a jövőben. A nagyvállalati globalizmus számára a magyar nemzet egységes felfogása, és annak minden megnyilvánulása tehertétel.

A globalizmus számára az erkölcsi értékeitől, egyéni jegyeitől, történelmétől, kultúrájától megfosztott társadalom felel meg, úgy is mint olcsó, és a nagyvállalatok önkényének kiszolgáltatott munkaerő, és úgy is, mint gombnyomásra befolyásolható vásárlóközönség. A szétforgácsolt, és történelmi emlékezetétől megfosztott, tehát könnyen befolyásolható szavazópolgárok tömegéről most ne is beszéljünk. A háború amiatt folyik, hogy az országot azok kormányozzák e akik azt birtokolják, vagy azok, akik annak értékeit megteremtik, – a magyar nép.

Megtörténhet, hogy a magyarok a saját (csonka) hazájukban is a határon túli magyarok sorsára jutnak; a végén semmi beleszólásuk sem lesz a sorsukat meghatározó kérdésekbe. A megfelelő távlat érdekében azt is tudomásul kell venni, hogy Magyarország csupán az egyik, de roppant fontos hadszíntér a térségben.

A háború első halálos áldozata az igazság. George Orwell szerint olyan mélyre süllyedtük, hogy az értelmes embernek az első kötelessége, hogy a magától értetődőt megkérdőjelezze. Vagyis, ha a hatolom valamelyik szócsöve azt mondja: „Esik az eső”, komolyan el kell gondolkodni azon is, hogy, azt miért mondják, és mit is mondanak valójában?

Csárli, a beágyazott zsurnaliszta

A közelmúltban, a Népszabadságban két azonos tárgyú cikk jelent meg ugyanannak a szerzőnek a tollából. Az első változat a szocialista realizmus, a pártosság, ideológiai elkötelezettség, és a néphez való leereszkedés szellemében íródott (partyijnost, idjejnosty, narodnosty)

A második változat, pedig egy, az úri közönség számára készült szabad képzettársításra épülő szürrealista szöveg, amelyben „minden megy ”, és amelyben emiatt semmit sem kell bizonyítani, és semmit sem lehet megcáfolni.

Annak ellenére, hogy egyik írásnak sincs semmi köze a valósághoz, ezek az írástípusok roppant hatékonyaknak bizonyultak, például a népszavazással kapcsolatos nemre buzdító kampányában. Nyilvánvaló, az is, hogy a baloldali propaganda nem szűnik meg a népszavazás után sem, sőt, inkább erősödni fog. Nem, ez a harc volt a végső, s az elkövetkező időszakban is ugyanezzel a propagandával kell majd megküzdeni. Ezért roppant fontos, hogy részleteiben is megismerjük a baloldali propaganda alkotó elemeit, ismertető jeleit, és annak tényleges súlyát. Balogh József, a Hungarian Quarterly egykori felelős szerkesztője írja: ”Az erősebbnek eszköze az is, hogy a gyengébbet vétekbe ejti. Így a kis nemzetnek valóságos vétkeivel, vagy olyanokkal, amelyeket ellene megkonstruál, kell megküzdenie; de, hogyan küzdhessen, ha nem tudja mit vetnek szemére – mit méltán, és mit méltatlanul.”

A Népszabadság két fenti cikkét Nagy N. Péter jegyzi. Ez a szerző olyan mélyen elkötelezett a globalizmus eszméje mellet, hogy írásai tökéletesen tükrözik azt az erőt, amellyel szemben találjuk magunkat. A jelenlegi vizsgálat számára Nagy N. Péter személye érdektelen. Ő hiszi azt, amit ír, nem része semmilyen összeesküvésnek, csak eleget tesz a rendszer követelményeinek, mert teljes mértékben magáévá tette a szolgálat által megkövetelt „szükséges illúziókat.” Nagy N. Péter írásaiban, talán önszorgalomból, a szokottnál is jobban kiütközik a határon túli magyarok elleni rideg és elutasító magatartás.

Az MSZP, és SZDSZ kormány hatalomra jutása előtt Nagy N. Péter, a Rákosi korszakból ismeretes „utcai megbízott” szerepét töltötte be. A népszavazás eredményét méltató két cikkének az itt következő elemzése, azonban nem Nagy N. Péter személyéről szól, akit barátai állítólag Csárlinak szólítanak, hanem arról, hogy pontosan mi az amivel a jövőben is nap mint nap meg kell küzdeni.

Roppant káros az a felfogás, mely szerint „az ilyenekkel” nem kell foglalkozni. Ha, Nagy. N. Péter írásai nem a napi százhatvan ezer példányban megjelenő Népszabadságban jelennének meg, valóban nem kellene velük foglalkozni, de a jelen esetben nem egyszerűen Csárli véleményéről van szó. Nem is véleményről van szó, mert Nagy N. Péter, mondanivalóját nem az igazsághoz, hanem az érdekhez szabja. Ő tökéletesem magáévá tette a Népszabadság véleményét. Úgy ír, ahogy most kell. Tehát, éppen az „ilyenekkel” kell foglalkozni, mert ők száz tíz százalékig eleget tesznek az elvárásoknak. Nagy N. Péter írásaiban az új baloldali ideológia, annak vegytiszta formájában tárul elénk.

Kell ez nekünk?
Csárli első levele a sokasághoz

A Népszabadság, 2004. december 6. „A népszavazás kudarca” c írásában, Nagy N. Péter, a globalizmus szószólója, és az Európai Unió polgáraként, egy távoli és meghatározatlan helyen levő „általunk bizony nem ismert embercsoportnak” nevezi a határon túli magyarokat. Ez a módszer az ismeretlentől való félelem felkeltésének első állomása. Megismerés, és emberközelség helyett, az olvasó elérzéktelenítése. Ezt a durva, és minden közösségi jellegtől megfosztott megsemmisítő meghatározást az   utódállamok legkíméletlenebb rendszerei sem alkalmazták a határon túli magyarokra. A határon túli magyar nemzeti közösségeknek, sorsuk legsötétebb korszakaiban is szervezeteik, vezetőik voltak, tehát nem voltak csupán „embercsoport.” Magyarok voltak, és ma is azok. Néhány héttel előbb, Kis János a Népszabadságban „magyar ajkú leszármazottakról” beszél. Mi történt? Hogyan lettek a határon túli magyarokból, magyar ajkú leszármazottak, és hogyan lett a határon túli magyar nemzeti közösségekből „ismeretlen embercsoport? Hova vezetne a további általánosítás? Mit történik, ha az egyént megfosztjuk arculatától, a nagyobb közösségbe tartozás érzésének megtartó erejétő? Az elszigetelté, mellékessé, megsemmisíthetővé válik.

A Népszabadság fenti cikkének álláspontja alapján, a baloldali sajtónak, a kormánnyal karöltve azért kellett ezt a kíméletlen harcot megvívnia a népszavazás sikeressége ellen , nehogy ez az „ismeretlen embercsoport feljöjjön Budapestre és felborítsa az „itteni politikai egyensúlyt.” Ezt Nagy N. Péter (a népszavazzás után!!) nyiltan kimondja: „A kormányoldal olvasatában éppen az a kérdés, hogy ott maradnak-e. Ha jönnek, ha tovább mennek, az kezelhetetlen helyzeteket okozhat, de talán mégsem, nem tudjuk biztosan, mint ahogy semmit sem, azonkívül, hogy a határon túli magyarok a könnyen felvehető hazai szavazólapokkal jobbra boríthatják az itteni politikai egyensúlyt.”

Ha, azonban egy „ismeretlen embercsoportról” van szó, akkor honnan tudja a szerző, hogy azok a jövőben kire szavaznak? A „politikai egyensúly” helyett a „politikai hatalom birtoklása” talán jobban tükrözi a valóságot egy olyan országban, ahol egy párt öt százalékkal kormányt alkot, és a kormányfő tisztségét egy olyan egyén gyakorolja, akire senki sem szavazott.

Nagy N. Péter, egy korábbi cikkében, szintén megtagadja a határon túli magyarok nemzeti identitását, illetve azt a tényt, hogy magyarokról van szó, és azt állítja, hogy a Státustörvény megszavazása azt jelentené, hogy bárki, bárhol éljen is, aki egyszerűen magyarnak vallja magát, és két gyermekét magyar iskolába járatja, az magyar igazolványt és a magyar állami kasszából húszezer forintos támogatásra jogosult.

„Válaszként képzeljük el annak a (képzeletbeli) javaslatnak a fogadtatását, mely szerint a státustörvény bevezetésének lendületével kaphasson nálunk minden cigány magyarigazolványt, értelemszerűen tehát csak az, aki cigánynak vallja magát, s egyben húszezer forintos támogatást tanévenként, ha legalább két gyerekét magyar iskolába járatja.” (Nagy. N. Péter: „A mienk egy másik ország”, Népszabadság, 2001. július 28.)
Nyelvileg is zavaros, hogy Nagy N. Péter szerint mit jelent a „minden cigány”? A spanyol cigányokat is, akik egyszerűen magyarnak vallanák magukat?

Érthetetlen az is, hogy Nagy N. Péter, miért éppen a cigányokat veszi példának, amikor érvelése alapján hatásosabb lett volna, ha a grúzokra, a hollandokra, írekre, vagy bármely más Trianon által nem érintett ország lakosaira hivatkozik. Természetes, hogy a határon túli magyarok között magyar cigányok is vannak, akik jogosan, és minden ellenvetés nélkül megkaphatták volna a magyar igazolványt. Ez ellen azonban, úgy tűnik, hogy csak a Népszabadság olvasótáborának volt kifogása.

„Az én babám egy fekete nő”

A „Népszavazás kudarca” c. írás másik fő érve alapján, a határon túli magyaroknak azért sem kell megadni a kettős állampolgárságot, mert Nagy N. Péter, a népszavazást megelőző napon szemtanúja volt annak, hogy „két mélybarna bőrű lány”, a Miss. Afro Hungary szépségversenyre készülve „választékos magyarsággal” beszélgetnek egymással az Angyalföldön. A szerző szerint ennek a „két mélybarna bőrű” lánynak a jelenléte , és az a tény, hogy magyarul beszéltek, azt bizonyítja, hogy a trianoni határokon kívül élő magyarok kettős állampolgárságának a kérdése „enyhén szólva bonyolult.” A kérdés „bonyolult voltára való hivatkozás a zavartkeltést szolgálja, és az író fensőrendűségre, és az olvasó lebecsülésére épül. „Ti” ezt képtelenek vagytok megérteni. A megoldást hagyjátok ránk. Ha valaki az mondja, hogy „ez bonyolult dolog” azonnal ébredjünk fel, mert az író szándékával valami nincs rendben, hiszen a szerző maga vállalkozott a tárgykör tolmácsolására. A cikk szerint a magyarországi választó polgároknak emiatt a két „mélybarna bőrű lány” miatt kell nemmel szavazniuk határon túli nemzettestvéreink kérelmére.

Mind, a határon túli, mind a nyugati magyarok roppant örülnek, hogy Magyarországon már van Miss. Afro Hungary szépségverseny. Választott hazámban Kanadában is van Miss. Budapest , Miss. Trinidad, és van Miss. Black and Decker is. A trianoni határokon kívül élő magyarok kérésének, a demokratikus keretek között, és a kormány, és a hatalmas túlsúllyal rendelkező baloldali média kíméletlen, és hazug propaganda hadjáratának össztüze nélkül való eldöntése nem multikulturális, és még nem is a globalizáció kérdése, hanem egyszerűen elsőbbség kérdése. Más szóval; kinek a szégyene, hogy amíg Újvidéken felpofozzák a magyar lányokat, mert magyarul beszélnek, addig Budapesten a Népszabadság tudósítója a Miss. Afro Hungary szépségversennyel érvel a kettős állampolgárság ellen?

A cikknek a „kármentésre” vonatkozó kitételei sértőek és hazugok, hiszen Nagy N. Péter legalább öt éve kíméletlenül, és külön személyes hévvel harcol a határon túli magyarok integrálási kísérletei ellen, és s most leereszkedően odaáll kármentőnek. Lovagiasságról, és az ellenfél tiszteletben tarásáról , demokratikus megmérettetésről szó sem volt. Ne hivatkozzanak leereszkedően, és cinikusan a magyar Himnusznak, sem az első, sem a második sorára, mert ilyen „kármentők” mellett, kinek van szüksége ellenségre?

A népszavazás különben sem a himnusz szellemét idézte, inkább a Szózatét. Azt, hogy a nagyvilágon e kívül van e minden magyar számára hely? Van, mert volt - csak egyelőre nem adatott meg. Kós Károly nyomán mondjuk: Ne sajnáljon minket senki. Tudomásul vettük ami történt. A tudomásul vétel, azonban nem azonos a belenyugvással.

Szürrealista vigasz és káröröm
Csárli második levele az írástudókhoz és főpapokhoz

„ A népszavazás kudarca” c. írást követően, a Népszabadság, 2004. december 24. számában ismét megjelent Nagy N. Péternek, egy, a népszavazással kapcsolatos „kármentő” írása, melynek címe: „Magyar szfinx otthon.” A karácsony értelmét elferdítő írás, egy szabad képzettársításon alapuló szöveg, ahol minden mozgásban van, minden mindennel összefügg, és mindennek az ellenkezője is feltételezhető. Az ilyen szövegekben semmi sem azt jelenti, ami le van írva. A szavak levetkőzik tényleges jelentésüket. A szöveg nem a valóságot igyekszik rögzíteni, nem a „külső” eseményeket igyekszik tolmácsolni az olvasó számára, hanem pusztán a szavak erejével igyekszik egy másik valóságot teremteni. A szavak, és mondatok nem a valóság szövetéből kelnek életre, hanem más szavakból és mondatokból zörejéből tevődnek össze , és ismét a szavak és mondatok zörejébe hullnak vissza.

A modern szövegek állításai nem bizonyíthatóak, de nem is cáfolhatóak, mert az „ihletett próza” mondanivalója, maga a szöveg. Az ilyen szövegek „tartalmuk alapján” nem bírálhatóak, mert nincs tartalmuk. Nincs esemény, és nincs gondolati vezérvonal. Nincsenek logikusan követhető érvek, és nincs kibontakozás, illetve egyértelműen kifejezett, és megokolt álláspont. Minden állítás, a saját antitézisét is tartalmazza. A kitapintható, vagy, mint a jelen esetben politikai elemeket tartalmazó szöveg egy több vészkijárattal ellátott csapda. A szerző mindig hivatkozhat arra, hogy ő ugyan ezt, és ezt mondja, de nem ezt gondolta, és az „utalások”, a „szövegkörnyezet” , és a „összhatás” nem ezt sugallja.

Mi az ami egy ilyen szövegről mégis megállapítható? Értékelhető e például a nyelvtan, a hang, vagy a stílus? A következőkben Nagy N. Péter szövegének előzményeit, külső elemeit, és annak építőelemeit vizsgáljuk.

1. A Népszabadság, a kormánnyal karöltve egy kíméletlen harcot vívott a népszavazás „nem” táborának az oldalán. Azt is mondhatnánk, hogy a Népszabadság volt a nem táborának az idegközpontja, és a főhadiszállása. A Népszabadságban több mint negyven cikk jelent meg a népszavazásról, s túlnyomó többségük egyértelműen a nemre buzdított. A népszavazás előtt a népszavazással kapcsolatban egyetlen „kreatív”, vagy „megértő” írás sem jelent meg a népszavazásról, a „győzelem” után pedig „lazításul” megjelenik ez a „modern irodalmi szöveg.” Mi az értelme ennek a nehezen érthető szövegnek, egy brutálisan anyagelvű újságban?

2. Az újságíró feladata, hogy lehetővé tegye a társadalom tagjainak számára, hogy azok érthető, teljes, és önállóan ellenőrizhető ismeretek alapján döntsenek. Nem ez történt. A népszavazás előtt, Nagy N. Péter kíméletlenül kampányolt a népszavazás ellen, az előző években pedig következetesen harcol a határon túli magyarok mindenfajta integrálási kísérete ellen. „A magyar szfinx otthon” c. írásában a szerző a népszavazás után is tovább kampányol.

3. Nagy N. Péternek a népszavazással kapcsolatos minden írásában azzal érvel, hogy a kérdés igen bonyolult. Bonyolult, és ellentmondásos kérdésekben pedig az írónak arra kellene törekednie, hogy világosan és érthetően fogalmazzon. Kosztolányi Dezső szerint, az írónak mindig arra kell törekednie, hogy világosan és érthetően fogalmazzon „Tanuljuk meg, hogy az olvasót tilos – csak egy másodpercig is – bizonytalanságban hagynunk.”- írja Kosztolányi. Jonathan Fanzen, kiváló amerikai esszéíró is ezt vallja. (Szerinte tiszteletlenség olyan házat építeni más számára, amelyben magunk sem laknánk szívesen) Arról, pedig ne is beszéljünk, hogy, ha a határon túli magyarok kérdése olyan „roppant bonyolult”, akkor miért írunk róla, és, ha már írunk, akkor miért nem írunk róla érthetően és világosan?   „A magyar szfinx otthon” c. írás részleteiben, és egészében is roppant nehezen követhető, és esetleg csak a modern próza ismerői és kedvelői számára érthető. Kinek íródott ez a szöveg, és ki érti meg?

4. „A magyar szfinx otthon” nyelvtani jelentése önmagában rögzíthetetlen. Magyar Szfinx, mint magyar vizsla, vagy Magyar szfinx otthon, mint Magyar szfinx odahaza, vagy Magyar szfinxotthon, mint Magyar kultúrotthon, gyermekotthon?

5. Az Észak Afrikában levő szfinx, mint hasonlat, sem jelentésében, sem vizuálisan, sem hangulatilag nem utal a határon túli magyarok kényszerhelyzetére. Ha, a szfinx, a talányt jelképezi, akkor viszont teljes a képzavar, mert a trianoni békediktátum egy pontosan keltezett, nevekkel, címekkel ellátott jogi dokumentum, amelynek minden kitétele értelmezhető, és mindenki számára elérhető. Hol itt a talány? Kinek a számára talány az, hogy a határon túli magyarok azért kérik az anyaországtól a kettős állampolgárságot, hogy ha felpofozzák őket, mert magyarul beszélnek, akkor ne kelljen arra várni, hogy az Európai Unió eljövendő kivizsgáló bizottsága eldöntse, hogy az újvidéki magyar egyetemista lány arcán elcsattant pofon etnikai jellegű volt e vagy sem?

A délvidéki magyarok, mindenekfelett azért kérik a kettős állampolgárságot, hogy a magyar állampolgárság némi védelmet nyújtson a számukra, ott ahol élnek. Szerbiában szerb lányokat nem igen pofoznak fel, vagy legfeljebb egyszer, mert a szerb lányoknak a legtöbb esetben szerb férfi testvéreiké és unokatestvéreik vannak, és mindazoknak fegyvereik is vannak. A magyar lányokat, tehát Szerbiában csak azért pofozhatják fel, mert nem szerb lányok.

6. „A magyar szfinx otthon”c. írás így kezdődik: „Max Picardról nem voltam képes többet kideríteni, mint hogy filozófus, legtöbbet idézett műve 1952-ből való, és a csendről szól. Viszont tőle származik egy gondolat, amellyel remélem, jól el lehet kezdeni ezt a cikket.” Nem lehet igaz Nagy N. Péternek az, az állítása, hogy semmit sem tud Max Picardról, ha írásában tíz sort idéz szó szerint Max Picard egyik könyvéből, amelynek a címét sem tudja, és az idézet eredetét sem ismeri. Honnan tudhatja, hogy egy könyv éppen 1952. – ben jelent meg, ha a címét sem tudja? Nagy N. Péter cikke ennek az ismeretlen című, 1952 (?) - ben megjelent könyvnek az egyik   állítólag szószerinti idézetére épül. Maga az idézet, a cikk alapján önállóan ellenőrizhetetlen. Az állítólagos Max Picard idézet az „otthon” szót nem tartalmazza, Nagy N. Péter cikke, ennek ellenére teljes egészében az „otthonnak” a képtelenségig kitágított, és egymással szembehelyezett lehető legbizarrabb értelmezéseire épül.

Nagy N. Péter az „otthont” minden nyomon követhető logikai értelmezés nélkül összemossa a karácsonnyal, s mindezt a népszavazással. A karácsony nem egyértelműen az otthonról, és a családról szól, nem is a fenyőfáról, hanem Jézus születéséről, aki nem is „otthon”, és nem is „otthonban” született, hanem istállóban. A Szent család csupán, a család legelemibb megfogalmazása alapján nevezhető családnak. Jézus születésekor Mária és József jegyesek voltak. Az istálló, a jászol, valamint a József és Mária közötti kapcsolat természete éppen azért vázlatos, hogy Jézus, a kisded, minden embernek, a születés pillanatában való tisztaságát, és isteni természetét kidomborítsa. Jézus, az isten- ember.

Ezt a felfogást különösen a keresztény egzisztencializmus képviseli, és ennek a felfogásnak a mindennapi életre való kivetítése, azt jelenti, hogy mindenki felelős a saját tetteiért. A buddhizmus szerint pedig minden ember Buddha. Jézus születése, nem az „Atya házába” való visszatérést jelenti, hanem az Ó Testamentum merev monoteizmusának, a távoli, egyeduralmi Isten humanizálásának a csíráját hordozza magában. Józsefnek, a saját nemzettségének városában Betlehemben sem volt otthona. A Szent család nem is a „hazatérés” miatt tartózkodott Betlehemben, hanem a római hatalom parancsára. Jézus, maga, tanításaiban kifejezetten elutasította az „otthon” melegének lehetőségét: A rókának barlangja van, az égi madaraknak fészke, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.” Máté 8:20.
A keresztény egzisztencializmus egyik kiemelkedő képviselője, nem más mint Max Picard. Ide vonatkozó művének eredeti címe: „Die Flüchte vor Gott” 1934. (angol nyelven: „The Flight from God.”

7. Max Picard szerinte az Istennek a modern világból való kiiktatása (Istentől való tudatos menekülés) roppant veszélyes, és az a nyugati civilizációnak a fennmaradását veszélyezteti. A modern embernek tudatos erőfeszítést kell tennie, hogy a modern világ csapdáit elkerülje, és ismét megtalálja az istenhez vezető utat. Más szóval, Max Picard, világhírű filozófus tanítása mindannak az antitézise, amit ma Magyarországon az SZDSZ, és Népszabadság az ember és az isten közötti kapcsolatának kérdésében képvisel.

A Max Picard idézet, amelyre Nagy N. Péter írását építi nem a karácsonyról szól, és nem is az otthonról, hanem a modern világ betegségéről: az embernek Istentől való tudatos elrugaszkodásról, és a nyereség mindenek fölé helyezésének a veszélyét tárja elénk. Ennek orvoslására, Max Picard az élet legalapvetőbb értékeihez való visszatérést javasolja. Mindez szöges ellentéte a Népszabadság, és Nagy N. Péter hitvallásának.

Míg Max Picard az Istenhez való visszatérést sürgeti a modern világ számára, addig a Népszabadság, a nácizmus erkölcsi korlátok nélküli „Isten halott” ideológiájával azonosul. (Lásd, Gyurcsány Ferenc: „Lehet, hogy valaki azt gondolja, ez Mária országa, de ahogy látom, Mária a kezét mindenképpen levette róla, és csak mi vagyunk itt, mi tudjuk formálni") Max Picard tanítása alapján, azonban, ha Isten halott, akkor az ember, mint erkölcsi lény is halott. Thomas Mann szerint, aki nem tud semmit az ember és az Isten szövetségéről az buta mint a sötét éjszaka, és jobb ha meg sem született volna. Nagy N. Péter jobban járt volna, ha a karácsony jelentésének kérdésében nem idézi, a számára ismeretlen, különben világhírű Max Picard filozófust.

Max Picard neve világszerte ismert, és művei könnyűszerrel, és széles körben elérhetőek, német, francia, angol, és japán nyelven is.

Max Picard vázlatos élettörténete olyan egyszerű, mint amilyen mélyrehatóak gondolatai. 1888 – ban született svájci zsidó családban. Orvosi diplomát szerzett. 1918 – ig Németországban, Berlinben, majd Münchenben volt orvos. Áttért a katolikus vallásra, elvégezte a filozófiát, és élete végéig Svájcban élt, tanított, és írt. Fő művei: „Die Flüchte vor Gott” 1934, "Hitler in uns selbst" (1945) és a "Die Welt des Schweigens" (A csend birodalma) (1948).

Max Picardod azok közé a világhírű zsidó filozófusok közé sorolják, akik meglelték Jézust: Ide tartoznak: Henri Bergson, Edmund Husserl, Adolf Reinach, Max Scheler, Paul Landsberg, Max Picard, valamint Edith Stein, és Simone Weil.

8. Érthetetlen, hogy a globalizmus mély elkötelezettje Nagy N. Péter miért nem volt képes „többet kideríteni, (Max Picardról) mint hogy filozófus, legtöbbet idézett műve 1952-bõl való, és a csendről szól.” Ez az információ is hamis, vagy téves. Max Picard: „Die Welt des Schweigens" című könyve először 1948–ban jelent meg, és nem 1952 –ben, amint azt Nagy N. Péter a Népszabadságban állítja.

A könyv különben megkapható magyarul: „A csönd birodalma” címen, ISBN szám: 9639406864. Ára 2200 Ft. Kairosz kiadó. Nehezen hihető, hogy Nagy N. Péter, ne tudna Max Picard könyvének erről az első magyar nyelvű kiadásáról. Ha, pedig Nagy N. Péter csak azért nem említi a Kairosz kiadót, mert a Népszabadság nincs jóban a Kairosz kiadó főnökével, akkor ez ugyanolyan tiszteletlenség az olvasók iránt, mint a világszerte megbecsült Max Picard emléke iránt. Úgy tűnik, hogy ettől mélyebbre újságíró nem süllyedhet. Nagy N. Péter akkor is elhallgatja, és elferdíti a tényeket, ha arra nincs szüksége, és a folyamatban meghurcolja azoknak a műveit, akiknek a gondolatait a saját írásának ékesítésére használja. Úgy tűnik, hogy Nagy N. Péter csak Budapesten világpolgár. Ami az Angyalföldön túl van, az Terra Incognita a számára, ahol már csak „ismeretlen embercsoportok”, idegen nyelvek, és felderíthetetlen filozófusok vannak. Nagy Péter írásában a Max Picard által hetven évvel ezelőtt megállapított modern barbárság minden tünete kimutatható.

9. „A magyar szfinx otthon” egy találomra meghatározott kiindulópontból centripetálisan halad az általánosítások felé, mígnem az egész tárgykör feloldódik a viszonylagosságok világába. A tényeket, és a világosan követhető érveket a puszta állítások helyettesítik. Ha ezeket az olvasó nem fogadja el, a szöveg egyszerűen önmagába omlik. A szövegből nem lehet semmit kiragadni, vagy idézni, mert minden mindennel összefügg, és ugyanakkor minden, mindennek az ellentéte is. Jellemző a szöveg felépítésére, hogy abban minden szó, minden szín, és kellék a magyar valóságtól idegen elemekből tevődik össze.

Az írás a karácsonyról szól, Nagy N. Péter írásának a központi metaforája, pedig a szfinx, amely azt hivatott jelképezni, hogy határon túli nemzettestvéreink kérelmének megszívlelése megoldhatatlan rejtély. A görög mitológiában azonban a szfinx rejtélye végül is megoldódik: Mi az, ami reggel négy lábon jár, délben kettőn, és este három lábon jár? A válasz, maga az ember. Nagy N. Péter írásának, íme egyetlen metaforája sem állja meg a helyét.

10. A népszavazás maga sem az otthonnal kapcsolatos, hanem a hazával. Ezt a szót azonban a szerző nem ejti ki. Max Picard filozófiája, és stílusa is roppant hasonlít Hamvas Béla írásaira. Nagy N. Péter, Max Picard szavai helyett minden nehézség nélkül találhatott volna egy megfelelően megjelölt Hamvas Béla gondolatot is, amely ugyanazt a meditatív hangulatot idézi, mint az állítólagos Max Pcard idézet. Hamvas Béláról azonban az olvasónak „Az öt géniusz” jut eszébe, amely Magyarország, és a magyar nemzet szerves egészének az összetartozásáról szól. A szóban forgó Max Picard idézet, ahogy azt Nagy N. Péter értelmezi ugyanazt jelenti, mint, Tamási Áron gyakran idézett szavai: „Azért élünk a földön, hogy valahol otthon legyünk benne.” Tamási Áronról azonban mindenkinek Erdély jut eszébe. Nagy N. Péternek pedig éppen az a feladata, hogy Erdély minél távolabbra kerüljön a magyar választópolgárok gondolataitól.

Ha egy ártalmatlannak tűnő karácsonyi publicisztikában ennyi felületes tévedés, otromba hazugság, harag, és gyűlölet húzódik meg, akkor mi a valóságtartalma azoknak a „híreknek”, amelyek tényleg „számítanak,” Mi az amit valóban megtudhatunk a sorsunkat érintő kérdésekben a külpolitikában, a gazdaságban, az egészségügyben, vagy az oktatáspolitikában?

A stílus maga az ember. Az író jellemét, és az írás tényleges célját az úgynevezett modern próza sem tudja elpalástolni, még akkor sem, ha a szóban forgó szövegnek különben semmi értelme nincs. Nagy N. Péter írása, annak „modern” formájától eltekintve egy üres és lapos, kispolgári tudálékosság köntösébe öltöztetett kemény, és hathatós propaganda. Tehát, egyáltalán nem ártalmatlan.

II.

Még egyszer elmondom
Néhány egyszerű igazság

Noam Chomsky, a „Hegemony Or Survival” („Hegemónia, vagy túlélés”) c. könyvében, Hamish Hamilton, 2003, 187 o.) „néhány egyszerű igazság” alkalmazása alapján igyekszik értékelni a közéleti tevékenységeket , beleértve a tömegtájékoztató eszközök kétségtelen közvélemény-formáló szerepét is. Chomsky szerint, az ellentmondásokat tartalmazó kérdésekben való állásfoglalást, annak előrelátható következményi alapján kell mérlegelni. A közelmúltban lezajlott magyarországi népszavazást követően, az ország (az egész ország, a magát tizenötmillió magyar miniszterelnökének valló ) miniszterelnöke „Győztünk!” üdvrivalgással üdvözli a határon túli magyarok kérelmének elutasítását, a baloldali sajtó, pedig leereszkedően és cinikus kárörömmel nyugtázza az eseményeket. Ki győzött, és ki ellen?

A kormánynak, és a baloldali sajtónak, a határon túli magyarok kérelmének elutasítására buzdító kampánya, és a „győzteseknek” a népszavazás sikertelensége utáni magatartása olyan lesújtóan érintette, mind a határon túli magyarokat, mind az igenre szavazó magyarországi magyarokat, hogy azt a kormány, és a baloldali sajtó is csak további hazugságokkal leplezheti. „A magyar szfinx otthon” ennek a feledtetésnek, és az önámításnak az egyik bizarr, és az erősebb cinikus fölényét fitogtató példája.

Chomsky második, egyszerű, és magától értetődő igazsága az egyetemesség, amely abban nyilvánul meg, hogy magunkra is ugyanazokat, vagy még szigorúbb szabályokat alkalmazzuk, mint másokra. Ez nem más, mint a krisztusi „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.”, vagy a Buddhai tanítás szerinti: „Ha, én és a másik ember is egyek és azonosak vagyunk, akkor miért lenne egyik ember boldogsága fontosabb mint a másiké?”

A demokrácia fogalma egyetemesség elvére épül, tehát az egyetemesség elve a közélet minden megnyilvánulására kötelező, beleértve a tömegtájékoztató eszközök működését is. A tömegtájékoztató eszközök szerepe, pedig az, hogy lehetővé tegye a társadalom tagjai számára, hogy azok, a tárgyhoz tartozó szükséges értesülések, és érthető, és elfogadható érvek alapján dönthessenek a sorsukat érintő kérdésekben. Magától értetődő igazság az is, hogy egyik ember boldogulása sem fontosabb, mint a másiké.

Az egyetemesség elve a tömegtájékoztatás terén is a következetességére, és az egyensúlyra utal. A magyarországi baloldali média túlsúlya olyan aránytalan, hogy, az önmagában ellentmond az egyetemesség elvének. Az ellentétes nézetek, és megoldási lehetőségek helyet sem kapnak a baloldali sajtóban. Noam Chomsky szerint, az, hogy egy kérdés elemzésének a „másik oldala” a sajtóban, „valahol” megtalálható, és a különösen érdeklődő, és figyelmes olvasó ahhoz hozzáférhet, nem jelenti azt, hogy a baloldali média ellátja a kötelességét.

Mindezt betetőzi az a tény, hogy napjainkban maga a média is a nagytőke tulajdonában van., illetve egy, egy újság, vagy TV. állomás önmaga is nagyvállalat. Végső fokon, tehát, mind a baloldali, mind a jobboldali média a médiatulajdonosok érdekeit szolgálja. Senki sem alapít, vagy tart fenn egy újságot, vagy TV állomást a saját kiváltságainak, és hatalmának a megdöntése céljából. A fenti megállapítás határozza meg a jobboldali média végső korlátait is. Ez, azonban nem jelenti azt, hogy a jobboldali média operatív vezetősége, és annak munkatársai, a megengedett határokon belül nem őszinte elkötelezettjei annak az ügynek amelyet szolgálnak.

Baj a szavakkal: A „baloldali”, vagy „jobboldali” megjelölések a magyarországi médiában régen elvesztették eredeti jelentésüket. A magyarországi „baloldali média” a nagytőke globális uralmának, az érdekeit szolgálja, tehát egy kis számú, de aránytalan hatalommal rendelkező csoport érdekeinek és kiváltságainak a biztosítását szolgálja. A kiváltságos rétegek érdekeit hagyományosan a jobboldali média képviseli, A Magyarországon „baloldalinak” nevezett média” ma egyértelműen szélső jobboldali érdekeket szolgál. A „baloldali”, vagy „jobboldali” média egymással való szembehelyezése értelmetlen, mert hatalmas túlsúlyánál fogva Magyarországon ma a baloldalinak nevezett, de célkitűzései alapján szélsőjobboldali média, a média.

„Az akarat diadala”

Magyarországon a kommunista ideológiát egyik napról a másikra a globalizáció, és a piac láthatatlan kezének az ideológiája váltotta fel. Változás, ha volt, akkor csak az előjelek, és a szóhasználatban észlelhető. A kommunista ideológia elkötelezettjeinek kiváltságos rétegei kiváltságaikkal együtt „átlényegültek.” Változás tehát nem is volt, csak a tényleges hatalom forrásának az újbóli megítéléséről van szó. Most Amerika, és a globalizáció „megy.”

A magyarországi baloldali média túlsúlyának árnyékában, a jobboldali média nem képez valóságos ellenpontot az ország ügyeinek eldöntésében. A jobboldali média szerepe legtöbb esetben, csupán a már eldöntött kérdések utólagos tudomásvételére, vagy a tehetetlenség, és a tehetetlenség hangulatának a levezetésére szolgál. A közelmúltban megtartott népszavazás tökéletesen igazolja Noam Chomsky megállapítását, mely szerint a tömegtájékoztató eszközök támogatásának hiányában minden jó ügy tragédiába, vagy bohózatba fullad.

Ron Werber, az MSZP kampányának tanácsadója Magyarországon nyíltan kijelentheti, hogy a kampány időszak nem arra való, hogy az embereket oktassák, hanem arra, hogy meggyőzzék őket, arról, hogy asz MSZP-re szavazzanak. A „meggyőzés” tudománya a propaganda.

A propaganda célja a tényleges kommunikáció megakadályozása, tehát a valóság megismerésének a megakadályozása. A legújabb propaganda módszerek a kiszűrt tényeket a romantika eszközeivel tárják a tömegek elé, és ez fölöslegessé teszi a tények összehasonlításán alapuló megértést. Információ helyett indoktrináció. A propagandában a tartalmat (valóságot) a forma helyettesíti.

A modern propaganda egyik meghatározó személyisége Lenie Riefenstahl volt, aki Hitler kérésére filmet készített a német Nemzet Szocialista Párt nürnbergi tömeggyűléséről, amelynek címe: „Az akarat diadala.” A film minden időrendi sorrend, vagy tárgyhoz kapcsolódó logika nélkül, zenei aláfestés kíséretében azonosítja a szavakat, a képekkel. Minden mozgásban van. Közeli felvételben Hitler keze látható, menetelés, lapátok, zászlók. A nap kelte és áradó zene közepette, Nürnberg gyönyörű gótikus ablakai felett náci lobogókat lenget az enyhe szellő. A tömegjelenetek és a közeli felvételek másodpercenkénti változásainak közepette senkinek sem tűnik fel, hogy Hitler az egyik beszédében azt mondja, hogy a nemzeti szocialisták hatalomra jutásával Németország osztály nélküli társadalom lesz, ahol minden németnek fizikai munkát kell végeznie, néhány perc múlva, pedig egy másik beszédében, a párt vezetőinek azt ígéri, hogy ők lesznek az elit, és a végső győzelem után mindent ők irányítanak. Az ellentmondás feloldódik a látvány drámájában.

Lenie Riefenstahl egyenes szakmai utódja ma Oliver Stone, aki nemrég Magyarországon is megfordult. Oliver Stone: „A Szakasz” című filmjében a propaganda fenti eszközeivel a valóság helyett hamis mitológiát teremt, anélkül, hogy azt a közönség észrevenné. A Szakasz, az Amerikai Egyesült Államok vietnámi kudarcát igyekszik feloldani az amerikai közönség számára. Ebben a „kármentésben” az ellenségnek nincs arca. A Vietcong csak füstként, és robbanások formájában látható. (Lásd fentebb: Nagy N. Péter: „ ismeretlen embercsoport.”

Oliver Stone szerint, az amerikaiak nem egy, az amerikaiknál egy sokkal gyengébb, és elesett nép ellen vívnak egy kínzásoktól, és kegyetlenkedésektől sem mentes háborút. Nem ártatlan embereket, és gyermekeket gyilkolnak meg, és nem egy ország ökológiáját teszik tökre évtizedekre, hanem saját magukból igyekeznek az ördögöt kiűzni. A filmben a hiszékeny és ártatlan szakaszvezető megöli a gonoszt megtestesítő szakaszvezetőt, és ezzel megszabadítja Amerikát a gonosztól. Oliver Stone, Amerikának a vietnámi háborúban elszenvedett vesztességét egy hamis erkölcsi kérdéssé formálta. A film szerint az amerikaiak önmaguk ellen harcoltunk, és győzött a jó, tehát az amerikai álom ismét beteljesült. Oliver Stonnak sikerült az amerikai nép emlékezetéből kitörölni a vietnámi háború brutális tényeit, és ezzel elhárította a háborúért való felelőséget is.

A történelem hamisítás, a valóság érzékelésének elbizonytalanításával kezdődik, és az emlékezés eltörlésére irányul. Az emlékezés lehetővé teszi a számunkra, hogy cselekedeteinket, és határozatainkat a már megtörtént (események) cselekedetek, és határozatok tükrében mérlegeljük. A felelősség alapját az emlékezés képezi. Magyarországon, a baloldali propaganda is új köntösbe öltözteti a múltat, ennek következtében a társadalmi prioritások (mi a fontos), és a felelősség mibenléte, és terhe is megváltozok. A múltnak, a képzelet szabad szárnyalására alapuló felfogása a romantika. Magyarországon, a múlt téves (romantikus) felfogására épülő határozatok eddig is a katasztrófák sorozatát idézték elő. A múlt romantikus felfogására alapozott határozatok következményei, azonban nem orvosolhatóak újabb rossz határozatok, és hazugságok révén.

Magyarországon ma az emlékezés eltörlése, a kommunista elitből, „globalista” elitté átvedlett vezetők számára nem társadalom lélektani, vagy történelmi kérdés, hanem a legtöbb esetben azt jelenti, hogy egyek a kastélyba költöznek e vagy börtönbe. A történelmi emlékezet eltörlése Magyarországon, ma a hivatalos kormány politika része: „A kettős állampolgárság múltbanéző kezdeményezés volt- jelentette ki Lendvai Ildikó, a parlament elnöke országértékelő beszédében. Született egy új jelző: „múltbanézés. Minden ami a globalizáció ellen van az „múltba néző.” Azok, akik ellenzik az Irak elleni ok nélküli háborút azok a „Régi Európát” képviselik. Ezzel ismét George Orwell világa tárul elénk: „Négy láb jobb, mint két láb.” Jelen jó. Múlt rossz. A jövő a legjobb, mert mire a jövőből jelen lesz, addig Lendvai Ildikó helyett bizonyosan új leány lesz az Orfi műsorában, „ s mi már e lőre értelángolunk, lángolunk.”

A valóságban, azonban semmilyen címke, és semmilyen jelző, és a leghatásosabb propaganda kampány nem képes azonban a nyolcvan öt éve elintézetlen kérdésekből erényt kovácsolni, vagy a szőnyeg alá söpörni azt.

Az „új”, történelmi emlékezetétől megfosztott Magyarország ideképzelt változata szintén egy sötét romantikára épül, amelynek a következményi beláthatatlanok, amelynek igazi vesztesei azok a magyarországi magyarok, akik maguk ellen, s a jövőjük ellen szavaztak.

Összegezés

A ma már beérhetetlen baloldali média túlsúly Magyarországon meghiusítja a különböző társadalmi törekvések közötti egyensúlyt. Az utóbbi évek tapasztalatai azt igazolják, hogy az elvárások, és józan megítélés ellenére, sorozatosan azok a törekvések jut érvényre, amelyet a baloldali média támogat. Nem csak arról van szó, hogy a társadalom „rossz irányba halad” , hanem arról is , hogy a társadalomban megszűnik a különböző felfogások közötti dinamikus egyensúly.

A humánus társadalom az erkölcsre, meggondolásra, illetve józan észre, a teremtő képzelőerőre, a történelmi emlékezetre ( felelősségre) tapasztalatra, és értelemre épül. Másszóvel, a humánus társadalom az, ahol egyetlen létfelfogásnak sincs elsőbbsége a másik felett. Amint a fenti egyensúlyozó erők közül egyik kimarad, a másiknak a negatív tulajdonságai kerülnek előtérbe, az emlékezés, és a történelmi felelősség megszűnik. Ezzel egyidejűleg azonban a társadalom tagjainak egésze iránti felelősség is megszűnik, s az ország útban van az egyeduralom felé. Igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy „normális” országban az, hogy az ország polgárai nemet mondjanak akaratukon kívül az anyaország határain kívülre került nemzettestvéreik kérésére - nem fordulhatott volna elő. (Ezt a megállapítást napjainkban számtalan országnak a példája igazolja.)

A népszavazás kimenetele azt is bizonyítja, hogy - ha a magyarországi választópolgárokat meg lehet győzni saját nemzettestvéreik kérésének elutasítására, akkor más kérdésekben még könnyebben elérhető, hogy azok minden egyes esetben a saját érdekeik ellen szavazzanak. Magyarországon, a közelmúltban, minden vitatott, vagy csoportérdeket érintő kérdésben az aránytalan túlsúlyú baloldali média propaganda „győzelmével” végződött.. Ezen a ponton már csak a demokrácia látszatáról beszélhetünk, mert Magyarországon a rendszer megteremtette azt a mechanizmust, amelynek alkalmazásával minden egyes esetben meggyőzheti a szavazópolgárokat, hogy azok a saját tényleges érdekeik ellen szavazzanak.

A magyarországi magyarok, maguk ellen, s a jövőjük ellen szavaztak. A népszavazás kimenetele azt bizonyítja, hogy a népszavazás elleni kampány bevált módszereivel, s az aránytalan túlsúlyban lévő baloldali média közreműködésével, Magyarországon a jövőben, a nagyvállalati globalizáció érdekeit képviselő pártok a jövőben ugyanezzel az igyekezettel minden választást megnyerhetnek.

Erre a felismerésre épül a kétharmados többséget igénylő törvények eltörlésére irányuló kormánypárti javaslat is. A kétharmados többséget igénylő törvények kiiktatása csak akkor jelenthet előnyt egy politikai párt javára, ha az biztos abban, hogy az elkövetkező választásokon nem ő maga kerül ellenzékbe. Az alkotmányból a kétharmados többséget igénylő törvényekre vonatkozó rendelkezéseinek a kiiktatása, a parlamenti ellenzéknek a tényleges kormányzásból való kiiktatását jelenti. A kétharmados parlamenti többség követelménye nélkül a hatalmon lévő párt, minden törvényes ellenállás lehetősége nélkül a saját képére formálhatja a magyar társadalom arculatát. Ebből a szempontból a népszavazás elutasítására irányuló kampány „győzelme” csak a kezdet.

A népszavazás kudarca az ”Ozorai példa” szomorú igazságát is felidézte: most is, „ötven huszár volt a szabadság, annyi volt a nemzet, a magyar.” Tanuljuk a példát. Nem csak a magyar, és a nemzet van veszélyben, hanem az egyén, és az ember is. És nem csak Magyarországon. Egyéni megváltás azonban nincs, ezért van a nemzet. Ha, van…

Források:

Noam Chomsky: Hegemony or Survival, America’s Quest for Global Dominance
                       Metropolitan Books, Henry Holt and Company, New York, 2003

John Ralston Saul: The Doubter’s Companion, Penguin Books, 1994

Jonathan Franzen: How To Be Alone, Essays. (Mr. Difficult, pgs. 238 - 269)
                          Harper Collins, Canada Publ. 2003

Hozzászólás:

"Köszönöm hogy lehetővé tettétek számomra Kaslik Péter írásának megismerését.
Javasolni fogom barátaimnak, hogy mindenképpen olvassák el! Azért is fontos számomra ez a cikk, mert nem egy igazából "érintett" személy értekezése, hiszen Kaslik Péter nem olyan országban él, ahol, mint mondja "megverik a magyar lányokat" de mégis jobban átérzi az itteniek sorsát, mint az az ember aki 15 millió magyar miniszterelnökének tartja magát!"

http://www.vajdasagportal.com/portal/modules.php?name=News&file=article&sid=797