Magyar szfinx otthon

Max Picardról nem voltam képes többet kideríteni, mint hogy filozófus, legtöbbet idézett mûve 1952-bõl való, és a csendrõl szól. Viszont tõle származik egy gondolat, amellyel remélem, jól el lehet kezdeni ezt a cikket: "...Egy férfi, egy nõ, néhány gyermek, néhány eszköz az étkezéshez és az alváshoz, s talán még egy-két állat. Éppen, mint a teremtés kezdetén.

És a teremtés kezdetétől a mai napig mindig így volt: egy férfi, egy nő, néhány gyermek és néhány eszköz, ami a családi fészekhez tartozik. Birodalmak támadtak és pusztultak el, emberek tömegével töltötték meg a földkerekséget és tűntek el ismét róla, özönvíz jött és azután új föld: mindig ugyanúgy állt férfi és nő egymás mellett a gyermekekkel és a családi fészekhez tartozó néhány dologgal. Ide mindenkor visszatérhet az ember, és mindenkor újrakezdheti innen..."

Nem hiszem, hogy így van, de élnék a lehetőséggel, hogy kis ideig úgy tegyek, mintha így volna, mert ilyenkor szükség van rá. Kivételes alkalom.

Karácsonyra úgyis hazamegy - ezzel vigasztalom magam év közben, ha valaki nem áll le, szétbeszéli az életem. Mert karácsonyra tényleg mindenki hazamegy. Csak ilyenkor, december vége felé vesz fel némi bizonytalanságot ez a megnyugtató tétel. A karácsonnyal nincs gond, jön. Menni is kell olyankor. A hová mozzanata tűnik problematikusnak. Valahova biztos. De hogy haza... ez egyre nehezebben értelmezhető mozzanat. Mindenhol. December 5-e után nálunk ráadásul az otthon fogalma körül újabb definíciós nehézségek keletkeztek. Már amennyiben túltesszük magunkat a lakcímbejelentés, a stabil fogkefe és a teríték szenthárom-paraméteren. S ha túltennénk, van-e hová? Van-e túl?

Minthogy az az érzésem, hogy a kettős népszavazás megrázta, zilálta a fogalomkészletünket is, nem a kályháig mennék vissza a választ, az otthont keresve, hanem az azt megelőző állapothoz. Amikor még kályha sincs a lakásban, amikor még fel sem merül, hogy ez itt otthon volna. Még geometriai vonalak határozzák meg, és semmi sem melegebb tizenöt-húsz foknál, nyoma sincs az emberre jellemző csaknem 37 Celsiusnak. Amikor még nem tudható például az sem, hogy a falak családot vagy állami gondozottakat fogadnak be. Még nem kezdődött el az egyenesek felénk hajlítása. Azok ugyanis az embernél görbülnek, gömbölyödnek. Mint minden. Pszichológusok vizsgálatai bizonyítják, hogy az állami gondozásban a legnagyobb odaadással ellátott csecsemő is behozhatatlan hátrányba kerül. Az állandó testi kapcsolat, az ember hiánya készségek sokaságát teszi számára a későbbiekben nehezen elsajátíthatóvá. Még egy olyan baba is mentes ezektől a hátrányoktól, aki a földeken kapáló mamája hátára kötve tölti csecsemőkora nagy részét. Még úgy is kontaktusban van ugyanis. Tehát otthon. Számára ahol az édesanyja háta, ott már hajlik a "lakás", a tervező által rajzolt geometrikus vonal.

Az otthon a kapcsolat.

A kapcsolat emléke is lehet otthon.

Az otthon összetartozó emberek közötti kapcsolat tere és minősége. Ha ezt elfogadhatjuk is, minden más tekintetben csak kérdéseink lehetnek. Az otthonnak csak a "nem otthonhoz" képest van jelentése. Ilyen értelemben miként tekintsünk rá? Mint rajtvonalra, kilövő állomásra? Vagy éppen fordítva: célként. Mindkét szerepben? És ha úgy: az indulás és az érkezés erőterében zárójelbe tehető maga az út? Esetleg fordítva: az út a cél, az otthon csak a kényszerű megszakítás? Az ideiglenes semmittevés?

(Abban biztosak lehetünk, hogy Földünk kivétel, de legalábbis nem osztja természetünket. Felfoghatatlan sebességgel közlekedik a világmindenségben, nem ismer indulást, nem vágyja az érkezést. Bolygó. Az emberek többsége nem ilyen. Nemcsak karácsonykor igényli az érkezést, hanem gyakrabban.)

A tradicionális társadalmakban még egyértelmű ez a helyzet - idézik fel filozófusok is gyakran -, az otthon a megérkezés helye. Odüszszeusz bolyongásának, leleményességének, bátorságának az ad értelmet, hogy hazafelé tart. És másfelől is igaz ez: minden tragédiák közül a legsúlyosabb az, amely a hazatérőt éri. Agamemnont, a Tróját győző görög seregek vezérét, akit nem az ellenfél, hanem saját felesége és annak szeretője öli meg - már otthon. Odüsszeusz és Agamemnon példája is jelzi, hogy a forgalom nem egyirányú. Az otthon már ott sem egyszerűen cél, hanem inkább a beteljesülés utáni visszatérés helye. A cél az út maga, a teljesítmény, amelynek azonban nincs értelme, élete, ha bolyongás követi. Boldognak lenni az elindulás, az út és az érkezés hármasában lehet. Bármelyik hiányzik, nem születik egész. ("Föl-földobott kő, földedre hullva, Kicsi országom, újra meg újra, Hazajön a fiad" - írja Ady. De előtte messze tornyokat látogat sorba…)

Sokan látják úgy, hogy ez az évezredes ritmus törik meg, esik ketté manapság. Állandóan úton levőkre, és beragadókra (ki számítógép elé, ki a nyomorba) válik szét a hármas egység.

A glokalizáció még csak remény.

Az otthont meghatározó másik kettősség is tetten érhető már az antikvitásban. Élesen kettéválnak a közösségre tartozó ügyek terei és a magánélet világa. Ez utóbbi, az otthon, alárendelt szerepet kap, kinek-kinek az igazsága, érvényessége csak a közösségben teremthető meg. Az ott szerzett becsületből vihet haza. Az otthon a közösség által garantált jutalom, netán az áldozatokért járó személyes jóvátétel. Több filozófiatörténész szerint Rousseau-nál kezdődött a fordulat. Ő jelezte először, hogy a magánélet visszaszerzi jogait, (a minden embert egyaránt megilletőket…). Az emberi jogi kultúra a világ nyugatias felén mára odáig jutott, hogy az otthon a középkori templomok mintájára kivívta az azílium jogát. Idáig követhetik az üldözők embereiket, ide már csak igen kivételesen léphetnek. Számos súlyos vereség előzte meg ezt az állapotot, fajra, nemre korra egyaránt. A mozgásnak azonban nincs vége: újabban a munka töri át a falakat, lassan kezd beköltözni az otthonokba. Az ajtó, amely eddig inkább védett, ismét kezdi felvenni kettős természetét, legalább annyira nyit, mint amennyire zár. A küzdelem, amely a köz- és magánterek erősorrendjét van hivatva meghatározni, ismét az otthon kárára alakul. Legalábbis azok szerint, akik az emberi élet értelmét a csak otthon elérhető, a privát teljességben látják.

Karácsonykor mindenképpen ők látszanak győztesnek, de egyébként a játszma kétesélyes. (Igaz, tudok egy kisvárosi büféről, amely szenteste kinyit. Hírlik, nem lehet beférni, annyian vannak. S nem a szállóról, hanem otthonról jönnek, csillagszórózás után, tévéműsor helyett. Ki tudja, mi történne, ha mások is kísérleteznének ezzel.)

Nemcsak a kint, bent, hanem egymással konfliktusba kerülő értékek is küzdenek az otthonokért. Az ember egyik nap a megoldhatatlannak látszó konfliktusok miatt gyűlöl hazamenni, miközben mégis ezt teszi, és nemcsak gyerekkorában, máskor ugyanoda a megnyugvás, néha a kiteljesedés reményében tér meg. Szociológusok szerint ez a két véglet adja meg az otthon mai határait. Van, ki úgy tekint a modern otthonra, mint amely - egyedül minden tér közül - összeköt emléket, jelen idejű kapcsolatokat és álmokat, tehát az idő teljes spektrumát. Azt a helyet látja benne, ahol az ember megkaphatja a biztonságot, a csak őt megillető teljes tiszteletet, ahol alkotó képzeletét teljes szabadsággal - a piac és mások ítéletétől függetlenítve - élheti meg. Az otthon - a többgenerációs együttélés visszaszorulásával együtt is - még mindig azt a máshol nem létező lehetőséget adja, hogy különböző korú emberek egymás segítségére, örömére és hasznára legyenek, átélhetővé teszi a más generációk számára adott helyzeteket. Az otthon tehát a leggazdagabb kapcsolatrendszer lehetőségét nyújtja. A kint és a bent teljes kombinációjával. (És az otthon a hely, ahol az ember megtarthatja a növényvilággal és az állatokkal évezredekkel ezelőtt létesített közvetlen kapcsolatát.)

Mindez semmi ahhoz képest - mondják másfelől -, hogy az erősebb kinn mégiscsak csillapítottan létező uralma a falakon belül minden kontroll nélkül érvényesülhet. Hogy a funkcióját vesztett családok vegetatív ritusain - ehess, ihass, ölelhess, alhass - kívül nem maradt belül semmi. Se igazi védelem, se valódi tartalom. Az otthon elvesztette a társadalmi terek közötti harcot. A hagyományos világban az emberek beleszülettek a közösségbe, nem pedig választották azt. Ezzel szemben a globális kor embere identitását nem egy, hanem egyszerre több közösséghez való tartozás révén éri el, ő magát több közösség metszéspontján találja meg. Megeshet, hogy e csoportok egyike sincs ott, ahol ő lakik. Az otthon lesz a fogyasztás és a munka tere is, így egyszerre két értékes "file"-t töröl. A magánéletét és a közéletét, a demokrácia tereit. Egy virtuális, lehetőség szerint való, rejtett, jeligés éneket használó közösség kedvéért, illetve a mindenhová benyomuló üzlet részeként áldoz fel valóságos kapcsolatokat. Modern (globalizált) körülmények között már nem a hazatérés ígérete a boldogság forrása, hanem a lebegés a világ fölött.

Vissza kell-e térnünk, vagy jobb végképp elszállni? Ennél a kérdésnél tart most a vita.

Nekünk, mint általában, ennél egyszerűbb, de többé-kevésbé megoldhatatlan feladat jutott. A magyar szfinx rejtélye. Sokak szerint e hónap elején mi nem felül, hanem alul lebegtünk. Vagy ötmilliónyian, akik nem válaszoltak a népszavazás kérdésére. Könnyen megérthető, ha valaki egy ilyen kérdés elé állítva, ilyen téttel nem tud megszólalni. Még csak egy x-szel sem tudja aláírni a nevét. De a választ magát ezzel nem lehet megúszni. A gondolkodást a tágabban vett otthonról. Amelyről kimondatlanul is azt gondolta mindenki, hogy a többiek azt gondolják: tágasabb, mint az ország. Aztán kopogtattak…Fenéket, a nevükben dörömböltek. A végeredmény tekintetében mindegy: nem nyittatott ajtó. A legtöbben úgy tettek, mintha meg sem hallották volna. Talán zavarban. Bár a népszavazásokon az emberek rendre az otthonuk integritását védik és nem az önzetlenség lehetőségével élnek. Hárítanak hulladéklerakót, utat, gyárat, mindent. Sőt Iványi Gábor metodista lelkészt idézve: "Itt van például a mi békéscsabai menekültszállónk, ahová kísérő nélkül jönnek afrikai, török, afgán, koszovói gyerekek. Mind-mind jézusi történet. És a nagyon vallásos város hónapokig körömszakadtáig azért harcolt, hogy ne nyithassuk meg a menekültszállót. Vagy azért ne kapjanak helyet a menekültek Kalocsán, mert háborgatják az érsek úr palotájának nyugalmát."

Talán ennyire azért nem egyértelmű a népszavazások lélekrajza. Ülnek itthon is, amott is a karácsonyfák mellett, itt tán többen megnyugodva a háborítatlanságban, de lelkifurdalással, amott megbántottan, bár végül is belátva…Rosszkor jött ez a próba, így karácsony előtt. Amikor úgyis az otthon körül forog minden. De ezzel a logikával fel is dolgozható. Mert nincs otthon - akár a batyuban cipelt gyerek és anyja között - kontaktus, közös élmények nélkül. Kiderült, hogy közös mozdulásra kevés a jelszó, a szép szó, a jóérzés, a politikai agitáció. Közösséget igazán csak közös élmények, tettek, felelősségek tesznek. Ilyenben pedig határon innenieknek és túliaknak együtt majd évszázada nem volt részük. Ami pedig volt, azt jobb feledni.

Most van.

Nehéz, de közös élmény.

Lehetőség rá, hogy kiderüljön, van-e közös otthon. Valószínű, hogy múlt századi, meg -előtti kérdésre kell most felelni, de már lehet. Hogy a globalizáció és a lokalizáció kettős tendenciájában található-e tér a régi nemzetállam szerinti otthonteremtésre? Kérdéses. De már van egy közös - bár hiányos - mondat, amiről lehet gondolkozni. Esély az otthonra.

Ahogy Iványi Gábor mondta az egyre külsődlegesebbé váló ünnepről: Mi a karácsony? - Lehetőség arra, hogy az ember a maga karácsonyát másképp élje.

Mi az otthon? Lehetőség ugyanerre.

Itt is, ott is, itthon is, otthon is.

http://www.nol.hu/cikk/345975/