A
BETEGSÉG HÍRE. Az volt a legiszonyúbb, hogy elvesztette a szót és öntudatát,
A ki a világon a legtöbb igazságot beszélte, arra borul a némaság,
ki a világról a legtöbbet tud, most önmagát sem ismeri.
Fekszik mozdulatlanul, remény az ágya, remény száll fölébe,
minden igaz szempárból remény száll feléje, s egyszerre az is a semmibe
hull.
MI
MINDENT VESZTETTÜNK örökre el!
Gyár volt agya, jelen és jövő számára
szakadatlan termelő.
Többé ez a gyár nem munkál soha már, mert elmosta vér,
lerombolta halál!
De termékeit nem rontja az idő.
Vésd
mind az eszedbe, szívd a szívedbe, hordozza véred,
s ahogy lángja lobog, világítson legbensőbb rejtekedbe,
hogy még azt is megértsed, amit ő már meg nem alkotott.
A GONDOT, A MUNKÁT, sose hűlt hitét, harcát,
örömét hagyta reád, világ, dolgos ezernyi nép
az ő bíztató szavát őrzi és adja gyászában is a párt tovább,
sebek, verdeső lobogók, feketék, könnycsepp, mely vöröslő
szemekben ég,
gyásznapok, halálig feledhetetlenek, de mind nem elég.
Nőnünk kell, emberiség, hogy közösen betölthessük helyét,
az égbemeredő, rettenetes űrt, hogy jól használjuk izmainkba gyűlt
ölelő,
sújtó, roppant erejét.
A vers szövegének
forrása: www.tubi.hu
