Simándi Ágnes

Filozófus a raktárban

Hamvas Béla szellemi öröksége

„Megtanultam a zenét, de nem csináltam, s azóta tudással, de irigység nélkül hallgatom. Megtanultam egy sereg tudományt, mesterséget és művészetet, értek hozzájuk, de nem csinálom, s így érdektelenül tudom azokat élvezni. Csak még az írásról kell majd leszoknom, s akkor abban is féltékenység nélkül tudok gyönyörködni.”

Hamvas Béláról először a Vigília főszerkesztőjétől hallottam. „Nem ismeri Hamvas Bélát?”-kérdezte kicsit csodálkozva tőlem, s én hirtelen úgy éreztem, mintha végtelenül tudatlan és unintelligens lennék, aki, lám, az irodalomban fogyatékosan tájékozott. Mint később a beszélgetés folyamán megtudtam, akkor rendezték sajtó alá Hamvas „Silentium – Titkos jegyzőkönyv” című könyvét. 1986-ot írtak. Szomorú megnyugtatásomra szolgált, hogy később kiderült, nem csak én, de egy egész nemzedék nem tudott, nem tudhatott Hamvas Béláról.

Aztán egyre többet és többet írtak Hamvas Béláról, - mondhatnám azt is, „divatba jött”. Lassan kezdtem érteni, hogy egy olyan sorstársról beszélnek, akivel talán még másoknál is méltatlanabbul bánt az elmúlt rendszer. Végül Mózsi Feritől ajándékba megkaptam a Scientia Sacra első részét, s ez komoly fordulatot hozott addigi gondolkodásomba, teológiai és irodalmi nézeteimbe. Ez 1992-ben, közvetlenül teológiai tanulmányaim befejezése után történt. Hamvas Béla rádöbbentett, hogy tudásom mennyire kevés, s mi mindent kell a lélek emberének még megtanulnia ahhoz, hogy feladatához méltóan felnőhessen.

És most itt állok Önök előtt azzal, hogy néhány bevezető szót mondjak el erről a szellemi óriásról, akihez foghatót többet találunk ugyan a magyar irodalom Parnasszusán, de közöttük is nagyon keveset, aki valóban úgy élte életét, ahogyan írt, akiben az elismerésre való törekvés olyan lényegtelen semmiségnek tűnt volna, mint éppen Hamvas Béla szemében. 

Hamvas Béla szélsőséges megítélések célpontja ma is. Vannak, akik a legmagasabb polcra helyezik, mások méltatlannak, plágiumnak tartják irodalmi alkotásait. Így fordulhat elő az, hogy olyanok vallják szellemi mesterüknek, akik, amíg élt, soha asztalukhoz nem invitálták, eszükbe sem jutott, hogy Hamvas Béla hol él és mit is csinál éppen. Mások türelmetlenül söprik le nevét azzal, hogyha Hamvas neve - szerintük – ha bekerülne az irodalomtörténetbe, újra kellene írni az egészet, - tehát jobb az egészet elfelejteni. Szomorúan kell megállapítanunk, keveset tudunk Hamvas Béláról, nem igazán ismerjük mi újat hozott, és alkotott-e maradandót a magyar irodalomban. Ebben az előadásban kísérletet teszek arra, hogy nagyon egyszerű eszközökkel, az életrajzból kibontva mutassam be a 20. század egyik kiemelkedő gondolkodóját, íróját, Hamvas Bélát. De már most az elején szeretném leszögezni, hogy csak a jéghegy csúcsáról beszélek, a tenger eltakarta hegy nagyságát Önöknek kell felfedezni, amennyiben kedvet kapnak ahhoz, hogy kezükbe vegyék Hamvas Béla egy-egy könyvét.

Hamvas Bélát az írók filozófusnak, a filozófusok vallástörténésznek, a vallástörténészek filozófusnak, a filozófusok írónak tartják. Melyik valójában? Nehéz erre egyértelmű választ adni, mert mint látni fogjuk, Hamvas Béla filozófiai és vallástörténészi tudása épp olyan precíz és pontos volt, mint amilyen körültekintéssel írt, ahogyan használta a magyar nyelvet. Egyébként is ritka jelenség a magyar irodalomban, hogy valaki nem egyfajta dolgot tud mélységeiben, hanem sokkal többet. Hamvas mérhetetlen tudása és élettapasztalata alapján képes volt átlátni, meglátni olyan összefüggéseket, amiket mások, kortársai nem akartak, vagy nem tudtak. Számára az írás tevékenysége volt a természetes napi feladat, mint másnak bármi rendszeres tevékenység, ezért sohasem gondolt azzal, hogy ki és mikor publikálja azokat. Ő egyetlen egy dolgot akart igazán a maga részére: emberré válni. Ezért nem félt semmitől, a munkától, a „száműzetéstől”, a névtelenségtől. Tudta és mélységesen megélte azt, amit a Scientia Sacrában írt, „ha egy teljesen elhagyatott helyen, ahol senki sincs jelen, valaki kimond egy szót, attól a világ más lesz.”

Hamvas Béla vázlatos életrajza

 Hamvas saját bevallása szerint életének történései csak „díszletként” szolgáltak ahhoz, hogy ő mint gondolkodó, aki magában az „éberséget felfedezte és megőrizte”, kiteljesítse és írásai által közreadja. 1897. március 23-án született a Felvidéken, Eperjesen. Édesapja evangélikus lelkész volt. Pozsonyban nevelkedett, ahol édesapja az Evangélikus Lyceum magyar-német szakos tanára lett, miután letette a papi szolgálatot. A középiskolát ő is itt járta, 1906-tól 1914-ig.

1915-ben érettségizett, majd 1916 és 1917 között katonai szolgálatot teljesített az ukrán és az orosz fronton. Kétszer sebesült meg, végül idegösszeomlással kórházba utalták. 1919-ben családjával Budapestre költöztek, mert apja a szlovák hűségesküt megtagadta, és a családot kiutasították Pozsonyból. Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészeti karán magyar-német szakos hallgató volt (1919-1923). Emellett a Konzervatórium zeneelméleti előadásait is látogatta, sőt alkalmi hallgatóként az orvostudományi karra is el-eljárt. Egyetemi tanulmányai végeztével újságírói állást vállalt 1923-1926-ig. Később a Fővárosi Könyvtárban (1927-1948) dolgozott, miközben huszonöt különböző irányzatú, és érdekeltségű folyóiratban publikált tanulmányt, esszét, kritikát, recenziót. A latin és görög nyelvű művek mellett németül, franciául valamint angolul is olvasott. Első felesége Angyal Ilona volt, akivel 1929-ben kötött házasságot, és akitől 1936-ban elvált.

1935-ben Kerényi Károllyal megalapították a Sziget-kört, azt a klasszikus görög hagyományból merítkező szellemi szövetséget, amelyhez csatlakozott többek közt Szerb Antal és Németh László is. 1936-ban megírja a Magyar Hyperiont, első írói korszakának ars poeticáját. 1937-ben ismét megnősült, feleségül vette Kemény Katalint. 1940-1944: háromszor kapott behívó parancsot, 1942-ben orosz frontszolgálatot teljesített. A háború alatt is fordít - Lao-ce, Böhme, Hérakleitosz, Kungfu-Ce, és Henoch műveit. Első esszékötete, A láthatatlan történet 1943-ban jelent meg. 1943-1944-ben írta a Scientia Sacra c. nagyesszéjét, amely második írói korszakának megnyitója.

A Hamvas házaspár lakását bombatalálat érte Budapest megszállásakor, könyvtára, kéziratai megsemmisültek. Ezzel együtt 1945-1947: az orosz megszállás alatt kiéleződő politikai légkör és a hatósági zaklatások ellenére élete egyik legtermékenyebb korszaka volt. Ekkor írta a Titkos jegyzőkönyv c. esszékötetét; elkészítette a Tabula smaragdina fordítását és kommentárját; összeállította az Unicornist, melynek ezt az alcímet adta: Summa philosophiae normalis.

A háborút követő néhány évben az „Egyetemi Nyomda kis tanulmányai” címmel sorozatot szerkesztett. A füzetek célja az volt, hogy a 20. századi Európa szellemi helyzetéről minél szélesebb körű áttekintést adjon. Ekkor állította össze az Anthologia Humana-t – „Ötezer év bölcsessége” címmel (1946). 1948-ban Hamvas Bélát „b-listázták” - ez a politikailag megbízhatatlanok belügyminisztériumi kategóriája volt. A b-listás csak a legalacsonyabb rendű munkákat vállalhatta. Őt is minden publikációs és szerkesztői jogától megfosztották. Addig, közéleti eltiltásáig, több mint 250 szöveget publikált, életművének nagyobb részét azonban a névtelenségben írt művek alkotják.

Földműves igazolványt váltott ki, 1948 és 1951 között földet művelt, gyümölcsöt termesztett. Ekkor írta a Karnevál c. regényét, mely az olvasók körében kézirat formájában 30 évig járt kézről kézre, mígnem 1985-ben nyomtatásban is megjelenhetett. 1951-től 1964-ig az Erőmű-beruházó Vállalat erőmű-építkezésein (Tiszapalkonyán, Inotán, Bokodon) vállalt munkát, mint raktáros, majd gondnok. Közben hajnalban, munkakezdés előtt, és amikor csak tehette, szanszkritból, görögből és héberből fordított; a jógáról, a Kabbaláról, a zenről, és a szufikról írt tanulmányt. 1959-1966 között írta a Patmosz c. háromkötetes esszégyűjteményét, az életmű utolsó periódusának főművét. 1964-ben másodszor nyugdíjazták. Munkái ezalatt többnyire csak illegálisan, kézirat formájában voltak terjeszthetőek, de ő továbbra is alkotott rendületlenül. Hamvas Béla a hivatalos irodalmi körök által elfeledve, sőt tudatosan kirekesztve halt meg agyvérzés következtében 1968. november 7-én. Felesége Szentendrén helyeztette örök nyugalomra. 1990-ben posztumusz Kossuth-díjjal tüntették ki. A hátrahagyott köteteket még napjainkban is folyamatosan adják ki, Dúl Antal, a Medio Kiadó tulajdonos-főszerkesztője gondozza a Hamvas Béla hagyatékot.

Az életmű megértése

Egy életmű megértéséhez az életrajz csak kapaszkodókat adhat. Mert Hamvas Béla írásai sem egy megkeseredett ember vallomásait rögzítik, akit a háborús sebesülések, az orosz frontszolgálat, vagy könyvtárának elvesztése, s végül a száműzetés kényszere tépett meg. Írásai sokkal inkább egy kiteljesedett életről adnak hírt, ahogy maga fogalmazza: „Az Istenhez való hasonlóság legmagasabb foka az emberben nem a szellem, hanem a szív ébersége: a szeretet. A szép, nagy, világos, megnemesedett élet nem a tökéletességen, hanem a megszenteltségen múlik.” – írja a Scientia Sacra-ban. Vagyis mindaz, amit ír, amivel foglalkozik, - számomra legalábbis úgy tűnik, - egy tudatosan átgondolt, felépített szellemi-lelki szolgálat volt, melyet a külső világ semmilyen kísértése, bántalmazása megzavarni nem tudott. Mintha valaki állandóan az ár ellen úszna, magányosan, de végtelen kitartással.

Gondoljuk el, hogy a legvadabb Rákosi időkben, vagy a forradalom után, mikor a koncepciós perek zajlottak, ugyanúgy rendületlenül feladatot teljesített, vagyis írt, mint annak előtte. Függetlenül attól, hogy tudta, írásai életében nem látnak többé nyomdafestéket! Micsoda elszánás és belső meggyőződés hajthatta Hamvast, miközben mindennapjai azzal teltek, hogy anyagot és szerszámokat adott ki a raktárból, ahelyett, hogy magasröptű esztétikai vitákba bocsátkozott volna szellemi kortársaival, vagy az őt megillető egyetemi katedráról tanította volna a magyar fiatalokat? Másokat összetört ez a kor, Hamvas Bélát viszont megerősítette.

Hamvas Béla, mint említettem, több nyelven olvasott, mérhetetlen intellektussal fordított, hogy magyarul hozzáférhetővé tegye a spirituális irodalom gyöngyszemeit. Ez írói nagyságának egyik sarokköve. Csodálatosan szép, szinte archaikus magyarsággal fogalmazott. Ezért tartjuk őt többnek, mint filozófusnak vagy vallástörténésznek. Az életműből világos, hogy Hamvas is, mint annyian mások, íróink közül, a magyar nemzetet akarta felemelni.

Hamvast a hivatalos kultúrpolitika „elitistának” bélyegezte, aki nem foglalkozik a mindennapok gondjaival. Ha szigorúan vesszük, valóban szó sincs nála hazafias írásokról, saját korát megörökítő esszékről, tanulmányokról. Regényei is, a Karnevál vagy a Szilveszter szürrealista, szimbolikus történeteket tartalmaznak. (Megjegyzem, hogy nagyon pontos és léleklátó pszichológiai alapossággal megírt művek!) Hamvas ugyanis a kevésbé populáris utat választotta, nem a felületes olvasót kereste, hanem az elmélyülőt, aki az összefüggések kibogozására képes. Nagy esszéje, Az öt géniusz, az egyik szellemi tengelye gondolkodásmódjának, amelyben meghatározza a magyarság öt típusát, s elhelyezi őket Európa szellemi térképén, mert szerinte az Európát alakító nyolc szellemi erőből öt hazánkban fellelhető. Ahogy László Ruth értelmezi, „Magyarország géniuszának ezen ötrétűsége miatt nagyon könnyű tehetségesnek lenni, de még könnyebb megvalósulás nélkül széthullani. … Kivételes lehetőség a zsenialitáshoz, óriási esély a megzavarodáshoz annak függvényében, hogy mennyire képes az itt élő ember egységet, harmóniát, közös nevezőt teremteni a töredékesség, a hiány, az egyensúlytalanság helyett.” Ezt azért fontos világosan látnunk, mert amikor azt mondjuk, hogy a magyarság „rokontalan nép”, nyelvünk a Kárpát medencében területileg elhelyezkedő népek egyikével sem rokon, - akkor Hamvas lelki-szellemi rokonságot keres és talál Európával, sőt, kifejti azt is, hogy ez a magyar géniusz ugyanolyan erővel bír, mint bármely más nagy nép géniusza.

Hamvas Bélát műveinek tükrében szinte lehetetlen bármely irányzatba, műfajba besorolni, ezért ezt meg sem kísérlem. Vannak regényei, megírt számtalan esszét, monológot, és rövid, zen-történetek mintájára írt párbeszédet, - és fordított többek közt görögből, héberből, szanszkritból. Mindezek közös vonása, hogy műveiben mindig ugyanazt a „láthatatlan történetet” gombolyítja, mely nem egyes emberek és eszmék szolgálatában áll, hanem az egyetemes szellemiség kincsei és történetei, - legyen szó akár Beethovenről, vagy éppen Heloise és Abelardról-ról, vagy Philiáról, a barátság istennőjéről. Ismét László Ruthot idézve: „Ezek a művek olyan korban nyújtanak archimédesi pontot a válságba jutott emberiség kimozdításához, amikor a technikai civilizáció minden téren csődöt mond: gazdaságban, politikában, társadalomban, személyes kapcsolatokban, egyéni életvitelben. Ez a pont a személyes élet és egyetemes lét keresztpontjában van.”

Szellemtársak és témák

Hamvas Béla műveiben található írói kérdésfölvetés, illetve sajátos írói világának témái ugyanúgy elválaszthatatlanok a szellemi közegtől, amelyben élt, mint más írók esetében.

Hamvas Béla íróvá formálódásának első nagy élménye az első világháborúban szerzett tapasztalat, ahol szembekerül az értelmetlen öldöklés látványával, aztán megsebesül, s Szerbiában a hátországi lábadozáskor kezébe kerülnek Nietzsche és Kierkegaard művei. Darabos Pál írja: „A tizenkilencedik század két nagy válságfilozófusa szellemben bevégzi rajta mindazt, amit a háború – a lövészárkok halálfélelme, a Monarchia összeomlása és az otthon elvesztésének nyomasztó tapasztalata lelke mélyéig már amúgy is előkészített. … A válságtudat nem pesszimizmust jelent, főként nem valamely pszichológiai-patológiai kórtünetet. Egyszerű, közvetlen és éber tudomásulvételét annak, hogy az élet centrumában a halál, a halál centrumában az élet áll.” 

Mint említettem, Hamvas Budapesten járt egyetemre, sőt, nem csak a bölcsészkaron, hanem a konzervatóriumban és az orvosi fakultáson is hallgatott előadásokat. Akkoriban ez nem is volt meglepő, hiszen minél szélesebb körű volt egy diák érdeklődése, annál felkészültebb lehetett saját területén, mert más aspektusból is ráláthatott szaktudományára. Hamvas esetében az egyetemi évek hozták meg az igazi szellemi társakat. Ezek közül Kerényi Károly klasszika-filológus magántanár személyében, (aki ugyan pontosan egyidős Hamvassal, de a háborús évek miatt Hamvas éveket hagyott ki a tanulásból). A Kerényi köré csoportosuló baráti társaság(ok)ba Hamvas rendszeresen eljárt, felolvasást tartott, vitázott. Három gyújtópontban határozhatóak meg azok a témák, melyek mélyebb nyomot hagytak későbbi írásain is. Az első, a görög szellemiség szeretete, a második Nietzsche gondolatai és az ú.n. „George-kör” szellemisége, Stefan George német költő társasága, akinek szintén Nietzsche volt a vezérlő csillaga.

Anélkül, hogy itt most részletesen belemennénk ennek a három szellemi alakító tényezőnek mélységeibe, inkább az „eredményt” említem meg. Kerényivel ugyanis létrehozzák a „Sziget kört”, melynek keretében nem csak irodalmi és filozófiai vitákra, felolvasásokra kerül sor, hanem kiadványaik is vannak. Hamvas öt tanulmányt ír számukra. Azonban a dolog korántsem olyan idilli, mint első pillanatban gondolnánk. Hamvas és Kerényi természetesen nem ugyanúgy gondolkodik, Kerényi inkább tudós és egyetemi tanár, míg Hamvas szellemi életprogramot akar kialakítani, vagyis nem áll meg pusztán annál, hogy megállapításokat tesz, hanem mint író élni is akarja a felfedezett összefüggések adta eredményt. Darabos Pál szavaival, Hamvas „a belső szellemi építést” tartotta elsődlegesnek, míg Kerényi „a szervezést”. Ezért Kerényivel útjaik hamarosan szétválnak.

Ebben az időben írta Hamvas először Az öt géniuszt, aztán A magyar Hyperion című művét. Az utóbbiban kifejti, hogy olyan kis szellemi köröket, erőforrásokat kell alapítani, melyek szellemi kisugárzása nagyobb közösségek építését inspirálja. Ugyancsak ebben az időben vált világossá számára, hogy az egyénnek az a feladata, hogy önmagát alakítsa, mert ezzel az egész emberiség vagy népcsoport átalakulását is segíti. Darabos szerint Hamvas „a szellemi szférába való felemelkedés vágyát fejezte ki, de ez az idealizmusa az önérvényesítésről való lemondás által”  bizonyult igazi „realizmusnak”.

A Kerényivel való „szellemi szakítás” után Hamvas Béla egy másik szellemi körre talált, de ez a kör a valóságban nagyon rövid ideig létezett. Ahhoz azonban elegendőnek bizonyult, hogy később az akkor lefektetett ideák szellemében alkossa tovább műveit. A szellemi körnek Hamvason kívül Szabó Lajos filozófus és Tábor Béla volt a tagja, akik a koncentrációs táborból tértek haza, s akik éppen ezért a zsidó hagyomány és az ortodox marxista gondolkodást képviselték. A velük való vitában kristályosodott ki Hamvas későbbi nagy alkotásainak szellemisége. Természetesen Hamvas a művészember primátusát vallotta a zavaros politikai helyzetben, aki függetlenül a körülményektől alkot, miközben éli az életét.  Mert szerinte „a művész, a gondolkozó és a tudós együttesen a legnagyobbra vállalkozik”, mégpedig arra, hogy „az emberi lét megújítására kísérletet tegyen”.

Külön kell szólnom Hamvas által talán legtöbbet emlegetett gondolkodóról, René Guénonról (1886-1951). Guénont ugyanúgy nem lehet a múlt századi francia szellemiségben meghatározni, mint ahogy Hamvas Bélát sem a mi magyar körünkben. Nem kifejezetten orientalista, vallástörténész, költő vagy filozófus, de mégis írásai alapján lehetne mindez. „Metafizikusnak lehetne őt nevezni, viszont az általa hirdetett metafizikának semmi köze a filozófusok kézikönyveinek metafizikájához” – írja Guénonról Darabos Pál. És amikor most Guénont említem, már lassan átcsúszunk ennek az előadásnak utolsó témájához, Hamvas gondolatainak kiteljesedéséhez. Ugyanis Hamvas írásainak első és legalapvetőbb fogalmát, a hagyományt, Guénon alapján fogalmazta meg. Guénon azt tartotta, hogy az emberiség jövőjét csak akkor lehet meghatározni, ha a fennmaradt szent könyveket tanulmányozva feltárjuk az ősi hagyományt, és annak alapján visszakövetkeztetünk az alapállásra, ahonnan az emberiség elindult.

Hamvas továbbvitte ezt a gondolatot, ő úgy érezte, az alapállásra való visszakövetkeztetés kevés, olyan életrendet kell találni, amely fedi az elméleti tudást. Bár Guénon is saját személyét félretolta, és meglehetősen szerény keretek közt élt és alkotott, mégsem jutott el a megvalósításig, mert nem volt rá kényszerítő körülménye, mint Hamvas Bélának. Vagyis Guénon végig az a polgár maradt, aki Kairóba költözött a szent iratokat és a hagyományt tanulmányozni, - miközben Hamvas Bélát b-listázták, és Tiszapalkonyára száműzték. Azonban Hamvas a száműzetésben felismerte, hogy a sors mindig azon múlik, hogy elfogadja-e az ember, és végigcsinálja-e. Mert szanszkritul vagy görögül Tiszapalkonyán és Kairóban is lehet olvasni és fordítani, - vagyis építkezni mindenhol lehet, - de megvalósítani csak Tiszapalkonyán érdemes, mert a lét csak úgy megismerhető, ha belémerítkezik az ember. Ez a különbség Guénon és Hamvas életmű-megoldása között. Hamvas erről így ír: „Guénon azt mondja, hogy a létezés eredeti szövege a szentkönyvekben egyszer s mindenkorra megvan. A szöveg, mint látom hiteles, de nem végleges. Véglegessé csak akkor válik, ha abból szüntelenül táplálkoznak és ha mellette életükkel tanúságot tesznek.”

Guénon és Hamvas nézetei között van még egy nagy különbség, s erről azért érdemes beszélnem, mert Hamvas műveinek szellemi végkövetkeztetését kevesen ismerik. Induljunk ki abból, amiből Hamvas maga is kiindult, a hagyományból. Szerinte a hagyomány a „korrumpált” valóság előtt és mögött húzódik meg, ez az a rend, ami a valóság minden szintjén jelen van, s ami a szívekbe írva megtalálható. Ha az ember valódi szabadságra akar jutni, akkor nem csak felismernie és elfogadnia kell a hagyományt, hanem követnie is, vagyis megvalósítania, - mert a hagyomány jelen korunkban már régen levált a centrumról, a szellemi középpontról, s lett a kultuszból kultúra, a tudásból tudomány, vallás és filozófia. A tudomány, a vallás és a filozófia csak tevékenység, a dolgok összetévesztése, ami eltereli a figyelmet az igazi valóságról, s ezért erősíti „a válságot”. Ez a világválság, ami „mindig van”, és lesz is addig, míg a lét elszakítottságában él az ember, akkor szűnik majd meg, ha az egyén (mindenki saját maga) az alapállást önmagában visszaállította.

Ebben a visszaállításban segítenek a hagyomány szent könyvei. „Az élethez meg kell találni a hiteles szöveget, a szöveghez meg kell találni a realizáló egzisztenciát”- vallja Hamvas. És itt, ezen a ponton különösen eltér szellemi példaképe, Guénontól, mert Hamvas a sok írott hagyomány közt egyedül a keresztény evangéliumot tartja az európai ember útja számára hitelesnek. Guénon Hamvas szerint nem látta meg a valódi és a történeti egyház közötti különbséget, s ezzel nagyot tévedett, mert nem lehet más szellemiséggel megoldani az európai ember problémáját, csak olyannal, ami évszázadokon keresztül átitatta az európai gondolkodást. Éppen ezért a kereszténységet csak az eredet felől, nem pedig történeti oldal felől érdemes megközelíteni, vallja Hamvas. A középkorig a kereszténység legalább védelmet nyújtott, de felszabadítani a szeretet által nem tudott. A jelenleg kialakult helyzetben azonban már az összes hagyomány között a kereszténység esetében a legnagyobb a hasadás, éppen ezért a legélesebben fedezhető fel az üdvre vezető alapállás.

Három idézettel zárom mondanivalómat. Az első idézet László Ruthtól való, aki így értékeli Hamvas Béla munkásságát: „A kevesebbért nem áldozta fel a többet, földi jólétért az égi művet, így nem veszítette el szellemi rangját. … Szellemi hagyatékának értéke nyilvánvalóan nem azon mérhető le, hogy a hivatalos kritika milyen kategóriába tudja vagy nem tudja besorolni, hanem az olvasókra gyakorolt hatásában, a megszólító erejében, amely által a mindennapok gyakorlatában alakító erővé válik.”

 A második idézet magától Hamvas Bélától származik, aki saját munkásságát csak „bevezetésnek” gondolta, mert tudta, egyetlen emberi élet kevés ahhoz, hogy az igazi munkát elkezdje. Így ír:

„Azokat az éveket, amelyeket eddig eltöltöttem, csupán legelső szomjas tájékozódásnak fogom fel. Egyébnek nem is igen lehet, hiszen még az alap, a rendszer és az iskola hiányzik, ami nyugatabbra megvan, de ott a szellem lágyabb és a korrupció nagyobb. Tanulónak tartom magam. Húsz, esetleg negyven évre lenne szükségem, hogy a föld nagyobb könyvtáraiban munkatervemet elkészítsem. (…) A baseli, a párisi, a londoni, a római, a calcuttai, a pekingi, a kyotoi könyvtárakban anélkül, hogy részletekbe mennék, nyomokat keresnék. Ezután következne maga a tanulás. Erre százötven évet szánnék és azt hiszem, hogy elkészüljek, napi tíz órát kellene dolgoznom. Pihenőm a zongora, a képtárak és a fürdő a tengerben. Ötven évre lenne szükségem, hogy utazzak, és pedig nem úgy, hogy egy helyen három napig maradjak, hanem legalább egy évig. Ezután már el mernék kezdeni tanítani, mert lenne valami, amit biztosan tudok. Aki nem így csinálja, lelkiismeretlen. (…) Négyszáz éves koromban tanítványaim segítségével a mű realizálása megindulhatna. Az a hatvan-hetven év, ami az ember rendelkezésére áll, hogy szellemi erőit kifejtse, semmiség… (…) Ha a művész a hangoltságot, amellyel az igazi valóságot át tudja venni, megszerezte, munkája véget ér. Nem minden művész szerzi meg. Kevesen vannak, Sophoklés, Goethe, Rilke, Beethoven, Tolsztoj, Shakespeare, Bach, néhány gondolkodó, Platón, Hérakleitos, Laotse. Megszerezték életük végén és most már tudják, mit kellene tenni. Tudják és ezzel a tudással vadonatúj életre lenne szükségük, hogy amit tudnak, meg is valósítsák… (…) A mű nagyobbik felére nincs idő”.

És végül a lényeg, a szinte ars poétika: “A halhatatlan mű nem itt történik. Feljebb. Beljebb. S ami benne van, az ember és Isten között történik. Megtörtént. Akkor is, ha senki se tudja. És Isten emlékszik reá szívében, mikor már a papírok elégtek, úgy, ahogy egy porfír obeliszk elporlad, mint a homok.”  

Elhangzott a Kanadai Magyarságtudományi Társaság 2008-as konferenciáján. Vancouver, 2008. június 1.

Kapcsolódó anyag: 
A fenti előadást követő (három prces) video, amely Hamvas Béla írásainak hangulatát igyekszik kifejezni.  http://video.google.ca/videoplay?docid=-4577641782599809900

Felhasznált irodalom:
Dúl Antal: Hamvas Béla életpályája;
Darabos Pál: Hamvas Béla szellemi körei;
László Ruth: A kristály örvénylik;
Darabos Pál: René Guénon élete és életműve a hagyomány gondolatainak szolgálatában; és Hamvas Béla művei.