Simándi Ágnes

 

Misebor és misesör

 

 

Már régen túl vagyunk azon, - mondhatnám közkedvelt újságírói stílusban, - hogy a jelenlegi bal-liberális média napi köpködéseit komolyan vegyük. Ha meg az egyházról, s főként, ha a katolikus egyházról van szó, akkor csak mosolyogni érdemes, teszem hozzá tapasztalataim alapján, hiszen még a szovjet kommunista rendszerben is ritkán írtak annyi zöldséget össze, mint manapság a katolikus egyházzal kapcsolatban. A rosszindulatot meg már megjegyezni sem érdemes.

Mivel azonban abban a rendszerben nőttem fel, mikor hittanos fiaimat és lányaimat időnként a járőr bevitte hittanóra után „egy kis elbeszélgetésre”, s telefonomat rendszeresen lehallgatták, leveleimet felbontották, - valahogy azóta sem tudom könnyen lenyelni, ha belső meggyőződésemen rendszeresen szórakoznak és fél-értesüléseket, hamis állításokat készpénzként árulnak az egyház ügyeiben tájékozatlan tollforgatók. De kezdjük a történetet előröl.

Ez év elején egy igen csak szemtelen kis írás látott napvilágot Bartus István tollából az Egyesült Államokban megjelenő Népszavában. Máskor is megtörtént hasonló eset, s szót sem érdemelne ennyi idő után az írás, ha nem a személyi meggyőződés szabadságjogát vitatná el a hívő emberektől (ez esetben kifejezettebben a klerikusoktól), miközben Bartus cikkében vehemensen védelmezi a kirekesztéstől a (szerinte) átlag állampolgárokat. A múlt hetekben történt papverés hozta fel ismételten a témát, hogy a katolikus egyház „munkásai” egyre inkább ugyanolyan negatív megítélés áldozatai, mint az elmúlt rendszerben voltak. Puszta létük, tevékenységük állandó élcelődéseknek ad tápot, s ilyen félrevezető, flegma modorban odavetett írások bántalmazzák emberi jogaikban nem csak őket, hanem minden jó érzésű állampolgárt, felekezeti hovatartozás nélkül.

Bartus István cikke annak ürügyén íródott volna, hogy 2008. január 20-án életbe lépett Magyarországon a „zéró tolerancia elve”. Ez azt jelenti, hogy a legkisebb alkoholszint kimutatását is a jogosítvány bevonásával büntetik. Ahelyett azonban, hogy ezt a nagyon is ésszerű, jogos, sőt időszerű törvényt üdvözölné, - Bartus amiatt ragadt tollat, hogy a katolikus egyházon bökjön vele egy szaftosat. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkára, Német László ugyanis levélben fordult Takács Albert igazságügyi és rendészeti miniszterhez, hogy a misebor fogyasztását a papok esetében ne büntessék, mert ez munkaköri kötelességük ellátásához szükséges. Az elmúlt rendszerben sikerült olyan megállapodást kötni a világi törvénykezéssel, hogy a munkájukat végző lelkészek bizonyos esetekben (leginkább vasárnap) felmentést kaphattak az alkoholfogyasztás tilalma alól. Az MKPK kérte, hogy ezt az új rendelkezéssel kapcsolatban is jó lenne ismételten megvitatni az illetékes hatóságokkal. Ennek a felmentésnek természetesen komoly követelményei voltak, mennyiségre, körülményekre korlátozva.

Bartust persze mindebből csak az érdekelte említett cikkében, hogy „mint mindig”, a katolikus egyház és papjai csak úgy tudnak létezni, ha „kivételezettek” mindenben, mindenkor. „Nem is tudtunk volna aludni” – írja – „ha egyszer a papok nem éreznék úgy, hogy őket kivételezett helyzetbe kellene helyezni. Nincs törvény, ami rájuk ugyanúgy vonatkozna, mint másra”. Majd hozzáteszi: „Ha nem engednek a kérésüknek, nyilván keresztényüldözés van, mint Filippiben”. Befejezésül Bartus végkövetkeztetése: „A cél az lenne, hogy se dülöngélő ateista, se misebortól félrészeg pap ne rodeózzon az utakon, kísértve az Istent. Azt pedig nem bizonyította be a katolikus egyház, hogy a misebor elfogyasztása után Jézus véreként másképp hatna a bor a pap reflexeire, mint a kocsmában. (…) A katolikusok most az őket állítólag elnyomó kommunista Egyházügyi Hivatalra hivatkoznak, hogy azok 1974-ben már megengedték nekik a büntetlen piálást. Nekik azóta csak egy dologra kell ügyelni: nehogy sörszaguk legyen. Mert misesör az nincs”. 

Magyarországon 1989 óta demokrácia épül, toleranciát tanul az ország. Nincs többé diktatúra, mindenki lelkiismerete szerint választhat világnézetet, életstílust. A vallás valóban magánüggyé vált, mint bárhol a nyugati világban. Vagyis papíron mindez igaz a mai Magyarországon is, felekezetekre, bizonyos csoportosulásokra nézve, - kivéve az ország döntő hányadát kitevő katolikus egyházat és annak hívőit, szolgáit. Őket nem védi törvény az ellen, hogy ízléstelen vádakkal illessék, s hitükben, meggyőződésükben sértegessék azzal, hogy istentiszteleti helyüket közönséges kocsmává minősítik, s papjaikat italozással vádolják.

Persze, nehéz a többség akaratát, jó ízlését egy olyan közegben érvényre juttatni, ahol egy olyan kisebbség uralkodik, amelynek képviselői vagyonuknál fogva lettek az ország birtokosai. Az öszödi beszéd óta eluralkodott gátlástalan erőszakról, erkölcsi süllyedésről mások eléggé sokat és bőven írtak ahhoz, hogy most csak utaljak rá. Józanésszel itt már lehetetlen érvelni. Komolyan venni meg fölösleges egy agyrémet.

 Ami pedig a misebor fogyasztását illeti, - kétlem, hogy a kétezer éves intézmény átmeneti kormányok párbeszéd-képtelensége miatt megváltoztatja alapításának szimbólumait. Szolgáit ugyanolyan szigorúsággal veszi a visszaélések elkerülése miatt, mint mindig fennállása óta. Senki se gondolja ugyanis, hogy az esetleges ittasság nem számít bűnnek, amivel nem csak Isten előtt, de a világi hatóságok előtt is el kell számolni. Az ittasságot azonban nem lehet a mise alatt elfogyasztott bor mennyiségének hatásával összekeverni. Még akkor sem, ha több misét mond a pap, - lévén a misék száma az egyházi törvénykönyv szabályozása alapján csak ritka esetekben haladhatja meg a hármat, - s az esetben is, két liturgia ünneplése közt órák telnek el…

De mint a tapasztalat mutatja, - ez a legritkább esetben előforduló tényállás.

Az egyház nem változó hangulatokra épít, nem komolytalan ügyekben tanácskozik, - s ez ügyben is, ha kell, kivárja azt a kormányt, mellyel érdemben lehet tárgyalni. Hogy közben majd ismételten ártatlan áldozatok is lesznek? Ez csak a dolog természetéből következik. Keresztények vagyunk…

Bartus István és hívei pedig addig nyugodtan ihatnak misesört. Nem sajnáljuk tőlük. Lelkiismeretükkel ők is maguk számolnak el.

  Megjelent a torontói Magyar Élet 2008. június 28-i számában