Kaslik Péter

 

Költészet és közösség

 

 

”S ha késlekedik az okosság,
  Nem poéta-fajták okozzák.”
        Ady Endre: A csodák jönnek

 

„A líra logika, de nem tudomány” írja József Attila, egyik sokat idézett keltezetlen verstöredékében. József Attila ugyanebben a versében hitet tesz a maga költői léte, és a magyar költészet önbecsülése mellett is: „Nem kell más verse már…”

Ha lelked, logikád,
mint patak köveken
csevegve folyik át
dolgokon, egeken – ver az ér, visz az ár
eszmélhetsz nagyot:
nem kell más verse már,
költő én vagyok!
-------------
Kertemben érik a
leveles dohány.
A líra logika;
de nem tudomány.

Kosztolányi Dezső szerint a versben nem logika van, hanem „az ősnépek kisdedi praelogikja.”  „Az értelem semmi, az érzelem minden” írja Goethe. Vagyis, az ok, és okozati megismerés mellet a tudásnak vannak más fontosabb forrásai is, például a hirtelen rálátás, a hit ereje, a hagyományok, a mitológia, a misztikus élmények, valamint a költészet is. Pascal szerint, a természet titkainak teljessége rejtve van a tudományok előtt….”mert a szívnek vannak olyan titkai, amelyeket az értelem soha nem ismerhet meg.” Külön szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy Pascal, mai mértékkel mérve is jelentős tudósnak minősül, akinek a nevéhez több találmány és ma is helytálló elméleti felfedezés fűződik, például a folyadékokra ható nyomás, és a folyadékok viselkedése terén.  

A fogalmi gondolkodás szükségszerűen kirekesztő jellegű. Amit sikeresen meghatároztunk, azt sikeresen megcsonkítottuk. A fogalmi gondolkodás képtelen összeegyeztetni, például a jót a rosszal, illetve képtelen a külső világot, belső világunk árnyoldalával egységben látni.  A fogalmi gondolkodás emiatt képtelen a jelenségek körforgásszerű, egymásból eredő, és egymásban végződő átalakulását kifejezni. A fogalmi gondolkodás számára az ilyen esetekben nem marad más hátra, mint, hogy a jelenségek sötét oldalát kirekessze a valóságból.  Hiába mondjuk, azonban hogy:

„Fordulj be és alugy,
 Uram László király,
a zápor majd eláll,
Az veri ablakod.”

Az élet, azonban nem így működik. A bűn, és hazugságok ténylegesen nem palástolhatóak el, mert amit kidobunk az ajtón, az bejön az ablakon. Ezt Arany János tudja a legjobban, és egy másik balladájában így fejezi ki:” Marad a tört vér – fekete folt.” Vagyis, a legsúlyosabb büntetés, a lelkiismeret általi önbűnhődés.

Mindez vonatkozik egy közösség, vagy nemzet egészére is.  Kemény Zsigmond szerint: „Tévedni a halandó gyöngesége, de önismeretre törekedni az Isten parancsa, a világvégzet, mely az egyéneket és népeket csalódásaik, által bünteti.”

Az élet roppant bonyolult, és emiatt életünk eseményeiben is gyakran csak egyszeri rálátással vagyunk képesek eligazodni. Emiatt vesztességeinket, csalódásainkat, és fájdalmakat egyedül a spirituális lényükre épülő ezoterikus tudás képes megfelelő távlatba helyezni, és ezáltal a gyógyulás feltételeit megteremteni. Az igazán életbe vágó határozataink legtöbbször különben sem az úgynevezett objektív mérlegelés következménye, hanem belső megérzés, és intuíció eredménye.

A művész, a saját géniusza révén, egy mélyebb összefüggéseken alapuló igazságot jelenít meg. A költészet (szövege) a három kiterjedésű képekre épül, amelyek segítségével az élet, illetve a tapasztalat sötét, és rejtett oldala is kifejezhető.

C. G. Jung, az emberi kreativitásról megállapítja, hogy a kreatív egyéniség egésze megfejthetetlen titok, de a művész, tehát a költő is kiválasztott lény, aki a közösség leghősibb emlékeit, és közös értékeit kelti életre.  Jung szerint, a költő a mítoszok nyelvén szól, és a közösség ősi emlékeiből meríti mondanivalóját, s emiatt téves az a felfogás, amely a költészetet, a költő életrajzával igyekszik megközelíteni.” A művésznek, mint embernek, lehetnek hangulatai, és személyes céljai, de egy magasabb síkon, a művész közösségi lény.”. Jung fenti meghatározása majdnem minden klasszikus magyar költő versével igazolható.

A művészek életrajzi adatai és a személyes vallomásai egyértelműen bizonyítják, hogy a művészi lét egy fajta küldetéstudat, és kényszer:

                    Ady Endre: Az Úr Illésként elviszi mind...”

Az Úr Illésként elviszi mind,
Kiket nagyon sújt és szeret:
Tüzes, gyors szíveket ad nekik,
Ezek a tüzes szekerek.

Az Illés-nép Ég felé rohan
S megáll ott, hol a tél örök,
A Himaláják jégcsúcsain
Porzik szekerük és zörög.

        Ég s Föld között, bús-hazátlanul
        Hajtja őket a Sors szele.
        Gonosz, hűvös szépségek felé
        Száguld az Illés szekere.

       Szívük izzik, agyuk jégcsapos,
       A Föld reájuk fölkacag
       S jég-útjukat szánva szórja be
       Hideg gyémántporral a Nap.

Juhász Gyula: Testamentum c. versében ezt olvassuk:

”Ha emlékeztek mit daloltam én,
Ne kérdezzétek ki voltam én.

Nem a pacsirta fontos, csak a dal
Mely a nem múló szent összhangba hal.

 

Hogyan működik a vers?

Az emberi jártasságoknak, a nyelvnek, a látásnak, a mozgásnak, a hallásnak, megvan az a tulajdonságuk, hogy eredeti, létfenntartó rendeltetésük mellett a kreatív önkifejezésre is alkalmasak. Így, a mozgás táncra, a hallás, éneklésre, a látás, képek festésére, a nyelv költemények írására is használható. A költészet, tehát a nyelv eredeti rendeltetésétől eltérően, másként, a nyelv szabályainak különleges értelmezése alapján, és a szavak távoli összefüggései, és árnyalatai alapján használja a nyelvet. 

Kosztolányi Dezső: „Zászló” c. versében a vászon, és a bot, többé nem vászon és bot, hanem zászló. József Attila: „Mama” c.. versében, pedig a ruhát teregető édesanya szürke haja kékítőt old az ég vizében. A vers átlényegülése folytán a jelenben, gyakran életre kel a jövő, megvillan az örökkévalóság, s a boldogság pillanatai közepette megérint bennünket az elmúlás szele. Ide sorolható, Petőfi: „Szeptember végén”, és Ady Endre: „Párizsban járt az ősz” című verse.

A költői nyelv a mítoszok nyelvéhez hasonlóan a lehetőségeket és az összefüggéseket nem az igen, és nem logikája alapján rendezi, hanem látomásszerűen, és a jelenségeket a folyamatos mozgás állapotában igyekszik megragadni. A mitológia, és a költészet nyelve nem analitikus, hanem integrációs jellegű.

 

Az olvasónak a vershez való viszonyáról

A versek azért íródnak, hogy azokat valaki elolvassa. A költő, és az olvasó közötti viszony általában kétféleképpen határozható meg. Az egyik a szerződésen alapú viszony, a másik, pedig az írói, illetve a költői tekintélyre alapuló viszony. A szerződés alapú viszony arra épül, hogy a versírás a költő részéről roppant összpontosított intellektuális, és spirituális erőfeszítést igényel, és emiatt az olvasó részéről a vers megérdemel legalább annyit, amennyit egy ruhaanyag vásárlása megérdemel - a jó világítást. A vers is megérdemli az előlegezett bizalmat és a jó szándékot. A többi a vers dolga.

A jó vers az olvasó számára is az igazi felfedezés élményét nyújtja.  Ehhez, azonban az olvasó megfelelő felkészültségére is szükség van.  Ha, tehát az olvasó semmivel sem járul hozzá a folyamathoz, akkor a vers semmit sem jelent a számára. Mielőtt, tehát az olvasó sutba dobná a verset, meg kell győződnie arról, hogy nem a saját árnyéka takarja-e el a fényt a versről. 

Az úgynevezett modern, és poszt modern irodalom és költészet nem az író, és az olvasó közötti egyenlő viszonyra, hanem az író, illetve a költő szuverenitására, illetve a költői tekintélyre épül. Jonathan Franzen, a „Hogyan legyünk egyedül” c. könyvében az író, illetve a költő felelőségét a következőképpen határozza meg: „Miért szolgálnánk fel az olvasónak egy olyan ételt, amelyet magunk sem fogyasztanánk el, vagy miért építenénk valakinek egy olyan házat, amelyben magunk sem laknánk szívesen?”

A vers, az azonnali, egészet alkotó, a távoli, és örökké tovatűnő egésznek, a teljes igazságnak az érzékeltetése.  Amint mondottuk, a versben, a valóság átlényegül. Az égben bál van. A nimfák és a pásztorok ismét táncolnak. A leányka a világ legszebb gyémántja, a rideg külvárosi éj, pedig megtelik az egész nemzetre, és az egyénre vonatkozó sorsdöntő felismerésekkel.

Az úgynevezett modern, illetve post-strukturalista költészet, és a dekonstrukció elveire épülő versek eleve tagadják, mind a költészet közösségi jellegét, mind az emberi megismerés tényleges lehetőségét, s emiatt az úgynevezett modern, és poszt strukturalista költemények a jelenlegi tanulmány alapfeltevései alapján nem is elemezhetőek.

 

Nemzeti, vagy „kozmopolita” költészet?

József Attila: „Ady-vízió” című, a Nyugat folyóiratnak szánt írásában fogalmazza meg, a ma már szállóigévé vált mondatát:  „A nemzet közös ihlet.” József Attila ugyanott azt is megjegyzi, hogy a nemzet „nyelvet alkotó tevékeny szellemiség.” Ugyanott olvassuk azt is, hogy néhány ember is lehet nemzet, sőt egyetlen személy is lehet a nemzeti értékek hiteles megtestesítője.

Illyés Gyula „Az ozorai példai” c. versében írja, hogy a magyar történelemben Trianon előtt is előfordult, hogy ötven huszár volt a nemzet, a nemzet, a magyar. Illyés erre a felismerésre építette a „Haza a magasban”, illetve a szellemi haza fogalmát.

Amint mondottuk, a vers elvont fogalmak helyett képeket használ. Ebből a szempontból minden vers jelképszerű, és a mítoszokhoz hasonlatos. A mítosz ősképei igen termékenyek, és azok újabb korokban is értelmet nyernek. Az elkövetkező nemzedékek magukra ismernek a múlt tükrében.

Walter Benjamin, filozófus szerint, a művészi alkotások idézik fel azokat az érzéseket és élményeket, amelyeket a mindennapi értelemben vett emlékezés szerint már mindenki elfelejtett. Vagyis, a művész arra épít, hogy a múlt, összegzésszerűen benne foglaltatik a jelenben. Ide sorolhatóak a közös múlt megrendítő eseményei, a közös gyász gyógyító ereje, vagy ellenkező esetben a közös gyász elmaradásának traumája az anyanyelv szavaiba zárt hangulatok, színek, és képzettársítások.

Arany János, és Petőfi kiszabadította a magyar költészetet a régi latin, indogermán nyelvtani, és költészettani megkötöttségeiből. Bartók, és Kodály kiszabadította zenénket az európai dalszerzés és zeneelméletből, s ezáltal nem lettünk kevesebbek, sőt többek lettünk, mert önmagunkra leltünk. Kosztolányi Dezső szerint egy pillét nem lehet a növénytan alapfogalmaival meghatározni, s így a magyar költészetet sem lehet más nemzetek költészetének jellegzetességeivel meghatározni, vagy elemezni.  A legújabb nyelvtudományi kutatások szerint, a nyelvek között nincs eredendő rangkülönbség, és ez arra utal, hogy a magyar költészet sem csupán a különböző európai költészeti irányzatok, vagy szellemtörténeti meghatározások függvénye, hanem a magyar nyelv szellemébe, és a magyar szavakba zárt közös emlékezetnek, költőink által feltárt egyedülálló remeke.

A magyar nyelv, és a magunk különlegességének jelentőségéről Kosztolányi Dezső a következőket írja:

„Múltkor egy erdőben bolyongtam, ahol óraszámra nem találkoztam járókelõvel. Valami tisztáson megpillantottam egy virágot, melynek az a szeszélye, hogy csak Európa e keleti szögén terem, a mi hazánkban, s egyebütt gyökeret se ver. Arany-lennek nevezzük mi, linum dolomiticum-nak tudósaink. Megálltam előtte. Azon töprengtem, hogy miért oly tökéletes a levele, hogy miért oly kecsesen-lenge, hogy miért oly aranysárga a szirma s egyáltalán miért virít, mikor valószínűleg egész nyáron nem látja emberi szem ezen az ember-nem-járta mezõn s valószínűleg el fog hervadni anélkül, hogy valaki észrevenné, anélkül, hogy valaki gyönyörködnék benne. Mégis virágzik errefelé az arany-len, nagyon sok arany-len. Nem kérdezi, hogy mi ennek az értelme s nem törődik azzal sem, hogy másutt az azaleákat és a nympheákat becézgetik. Amíg él, addig tökéletes és szép akar lenni s arcát a nap felé fordítja. Aztán mindig nőnek helyette újak. Virágzik és elhervad, mint minden, ami van, mint a «nagy» népek és a «kis» népek, mint a «civilizáció». Virágzunk és elhervadunk. Talán csak ennyi az élet értelme.”

A fenti idézet azt bizonyítja, hogy nyelvünkben, és történelmünkben, magyarként egyedülállóak, és különlegesek vagyunk, és ez hozzájárulhat önbecsülésünk növeléséhez.

A költészet képek, utalások formájában, és annak árnyalataiban használja a nyelvet. A költői nyelv a szó szoros értelmében egy fajta virágnyelv. Ez a valóságban azt jelenti, hogy a verset csak azok érthetik meg igazán, akik a közösség legalapvetőbb értékeivel azonosulnak. Jung szerint a vers megérint valamint az egyénben, ami őt mélységesen a közösséghez kapcsolja. Ezért szorul el a torkunk a Himnusz, a Szózat hallatán, vagy kedven versünk olvasásakor. A vers pillanatnyi azonosulás a tájjal, ahol születtünk, gyerekkori emlékeinkkel, múltunkkal, és összeköt bennünket azzal a nagyobb egységgel, ahova tartozunk. A fenti megállapítások minden nemzet költészetére érvényesek, tehát a költészet fenti értelemben vett nemzeti jellegének semmi köze a faji alapú nacionalizmushoz, vagy bármiféle magyarkodáshoz.

Radnóti Miklós, a „Nem tudhatom…” c. versében megállapítja, hogy világháború idején az ellenséges  bombázók számára térkép volt a táj. Ma, pedig a legtöbb országot, így Magyarországot nem is kell lebombázni, mert az ország vezetői önszántukból eladják a nép lába alól az országot. Tudvalevő, hogy ma a nemzetközi nagyvállalatokat ma sem érdekli, hol született itt Vörösmarty Mihály. Ebből a szempontból, Radnóti Miklós: „Nem tudhatom…” c. verse ma is vészjóslóan időszerű, és a huszadik század magyar költészetének egyik legszebb hazafias versének is tekinthető:

        NEM TUDHATOM...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. -------------------------------------------------------- Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,… (A fentiekkel kapcsolatban, lásd: Tóth Erzsébet: “Repülön” c. írását.)

A „kozmopolita költészet” fogalma ugyanolyan önellentmondás, mint a kommunista korszakból ismeretes „haladó hagyományok”, “nemzetközi hazafiasság,” vagy a „tartalmában nemzeti, mondanivalójában szocialista” típusú meghatározások.  A „kozmopolitizmus” ma is a birodalmi politikának való alárendeltséget, és megkülönböztetés nélküli szürke egyöntetűséget jelent. A „kozmopolitizmus” a nagyvállalati globalizmus kulturális vetülete. A mai nagyvállalati értékrend előfutára, pedig az európai fasizmus volt. 

A vers megtartó ereje

A kereszténység felvételével a magyarok ősi emlékezete a közösségi tudat mélyrétegeibe szorult. Ismeretes az is, hogy a magyar nyelv a tudományokban és a politikában, gazdaságban, kereskedelemben, nagyon sokáig háttérbe szorult.  A hivatalos nyelv a latin, majd a német volt. A magyar nemesség hatalmas többsége az idegen kultúra vonzásának engedve elárulta a népet. Európai viszonylatban a saját osztályukhoz, és nem a néphez voltak hűek. Amint a magyar vezető réteg nem törődött a magyar nép sorsával, úgy a nép nyelvével, és annak ősi kultúrájával sem törődött. Ez egy különleges módón szükségessé tette, hogy ezt a hiányt a költők, és általában a művészek pótolják. A nép hű maradt nyelvéhez, a magyar költők pedig hűek maradtak a magyar nyelvhez.

A csodálatos ebben az, hogy a magyar nyelv eleve készen volt erre a feladatra. Sem népköltészetünk, sem a korai magyar költészet nem nevezhető kezdetlegesnek. Kosztolányi Dezső: „A nyelvünk ügye” c. Dr. Nyékám Lajos, egyetemi tanárhoz intézett nyit levelében írja:  „Vajon akad e olyan nyelv, amelyiken Shakespeare parttalan szenvedélyét, Puskin és Verlaine ködös színeit, vagy a próza parancsszavát oly játszi könnyűséggel és hibátlanul lehet tolmácsolni, mint a miénken?” Kosztolányi fenti levelében továbbá ezt olvassuk:

”Minden nyelvre ráfér a ráspoly. De csiszolatlannak nevezni egy olyan nyelvet mely századok óta robbanásszerűen veti ki magából a költői és írói lángelméket, akiket a nagyvilág is bámul mégis túlzás.

Czigány Lóránt: „Lépéskényszer  - Az irodalom államosítása Magyarországon, 1946-51"  c. tanulmányában megjegyzi, hogy a második világháború befejezése előtt, a Nyugat folyóirat nevével fémjelzett nagy nemzedék legnagyobb írói, és költői meghaltak, bár egyikük sem volt olyan idős, hogy ne érhette volna meg a háború befejezését alkotó erejének teljében. Kosztolányi Dezső 1936-ban halt meg 51 éves korában. Juhász Gyula 1937-ben 54-évesen. József Attila 1937-ben halt meg 32-éves korában. A magyar költészet tragikus vesztességei közé sorolhatóak a fasizmus áldozataiként elhunyt mártírköltőink, Radnóti Miklós, és Fenyő Pál is.

Czigány Lóránt, fenti írásában két oldalon át sorolja azokat a költőket, és írókat, akik a háború áldozataiként elvesztek, vagy a fasizmus, és később a kommunizmus elől külföldre menekültek. Mindennek ellenére, tíz év múlva, az 1956-os forradalmat már a „költők forradalmának” nevezik, és emlékezetes Nikita Hruscsevnek az a kijelentése, mely szerint Magyarországon nem történt volna semmi, ha időben főbe lőnek néhány költőt és írót.

Zárószó

A magyarság helyzetét évszázadok óta az határozza meg, hogy rokontalan nép vagyunk Európában. Európa, és a nyugati világ, történelmünk minden sordöntő pillanatában tudtára adta a magyaroknak, hogy a magyar „testvértelen ága nemének”, és a mai napig is „idegen test Európában.” Ismertes, hogy a magyarokat szabadságharcaikban nem támogatta senki. A 48-as magyar kormányt a világ egyetlen állama sem ismerte el, követeit sehol sem fogadták, és egy forint kölcsönt nem kapott senkitől. A fentiek miatt a magyarok helyzete évszázadokon át alig változott. Illyés Gyula szerint, emiatt a magyarok lelki magatartása századokon át maradt ugyanaz.  Ez az oka annak, hogy klasszikus költőink ma is olyan elevenek, mint régen. Egy ma élő költő, Tornai József erről a következőket írja:

”A hazai gondolkodásban benne van, hogy ha a magyar történelemre gondolunk, akkor mindig költők is eszünkbe jutnak Janus Pannoniustól kezdve a reneszánszon át mind a mai napig...Mintha a költők valamiféle útjelző kövek volnának. Azt hiszem, nem tévedés azt gondolni, hogy valóban van valami titkos, vagy éppen nem is olyan titkos összefüggés abban, hogy amit a történelem elront, azt a költők valamennyire helyrehozzák.”

Tóth Árpád a „Régi Költő” c. verse ugyanezt fejezi ki:

Ó régi költő, ki napfényesebb
Időkben éltél, régesrég halott,
De mintha vertarany ravatalod
Volna a versed, csillogón emel…”

 

Octavio Paz, mexikói Nobel díjas költő szerint: „A korszerű tudományok számára ma is az eredet, és a vég kérdései a legfontosabbak, de továbbra is  azok a  legnehezebben megválaszolhatóak. A magyarok ősi emlékeit ma csak a magyar szavak világa, a magyar nyelv szelleme , és a kollektív tudattalan mélyrétegei őrzik. Ismeretes, hogy a magyar költészetben kezdettől fogva igen erős a nemzethalál gondolata. Ez az alapérzés szorosan kapcsolódik az egyén sorsához is, és sajnos ma már az emberiség fennmaradásának kérdéseihez is.  Petőfi, és Arany János óta, azonban könyvből is meg lehet tanulni magyarul. Ez azt jelenti, hogy a magyar nyelvű írások, a szövegbe zárt szabályok alapján ugyanúgy megfejthetőek lesznek, mint ma az őskori szövegek. A magyar kultúra ezáltal fennmarad, még akkor is, ha már a földön mindenki elfelejtett magyarul.

A magyar költészet végső üzenete, azonban mégsem a nemzethalál gondolata, hanem a megmaradásba vetett hit, és a remény szava: „Mondottam ember küzdj, és bízva bízzál” í - írja Madách Imre.  Vagyis: „Lesz még egyszer ünnep a világon.” Mindez, pedig a magyar íróknak és költőknek, és a magyar költészet megtartó erejének is köszönhető.

Őrizzük tehát belső kincseinket. Zárjuk szívünkbe, és emlékezzünk költőinkre:

Illyés Gyula: Emlékezz rám...

Emlékezz rám. Mi nyoma lesz, hogy éltem?
Mi értelme? De egy-egy napomat,
egy-egy órámat, megtisztítva szépen
neked adnám, ki örök tanú vagy,
azt remélve, hogy nálad megmarad.

Nálad, aki a nem mulandó szépség
s hűség képeként jössz oldalamon.
Gondolj reám. Azt, ahogy benned élnék
ha órákra is, azt az agyadon
áttisztult lényt tán én is vállalom.

Őrizz, amíg élsz, féltékenyen.
Hogy vigyázhassak rád, vigyázz reám. 

  Források:

        Illyés Gyula: Magyarok I. II. Nyugat kiadó

          Kosztolányi Dezső: Erős várunk a nyelv. Nyugat kiadás

           Weöres Sándor: A vers születése, Weöres Sándor: Egybegyűjtött írások, Magvető könyvkiadó, Budapest, 1970. 
          MA 968-I-6971

         The Creative Process, Edited by Brewster Ghiselin, A Mentor Book

Jonathan Franzen: How to Be Alone, Harper Perrenial Canada, 2003, ISBN: 0-000-639433-7

Alan W. Watts: The Two Hands of God – The Myths of Polarity
Collier Books, New York, 1978 Library of Congress Cat. N. 63-18190

The Creative Process – Wdited by Brewster Ghiselin A Mentor Book

 

Kapcsolódó anyag: 
Alexa Károly: A jövőben a múlt
Kaslik Péter: "Az érem másik oldala - Spíró György és Kertész Ákos irodalmi díjai
Tóth Erzsébet: Ki gépen száll
                                  A vers legyen 

A fenti írás hosszabb változata,  "A vers megtartó ereje -
Ezoterikus tudás, és transzperszonális elemek a magyar költészetben" címen elhangzott a 
Torontoi Ezo-Barátok Körének 2008. május 20-i előadásán.

 

                         Független Ujságírók Szövetsége 2008. május 22.